Megkérdeztük Zalán Tibort
Hihetetlen, de külseje mit sem változott az évtizedek alatt: szemmel láthatóan Zalán Tiboron még az idő sem fog... S mintha költészete sem változott volna radikálisan az évek folyamán - jellegzetes zalános nyelvi és képi megoldások, avantgárdos versszabadság, elégikus, borongós hang, s sajátos eklektika jellemzi új verseit is, melyek kötetben Fáradt kadenciák címmel az idei könyvhétre jelentek meg. A költővel békéscsabai kötetbemutató estje után beszélgettünk.
Költészetének egy kételyekkel teli, magányos korszakát zárta le a közelmúltban, ennek eredménye ez az új, 15 verset tartalmazó kötet. Verseinek kulcsszavai az elmúlás és a halálvágy. Foglalkoztatják ezek a gondolatok?
Csak ezek a gondolatok foglalkoztatnak már jó ideje. Ez nem azt jelenti, hogy szüntelenül elmúlni és meghalni akarok, de a legbelsőbb szférák már felkészültek az elhallgatásra. Nem is az elmúlás, a halál izgat jobban. Mert a halál számomra az élet szerves része, szeretek halálosan élni (ami csak részben esik egybe az önpusztítással); azt gondolom, a szerelem is csak halálos lehet, és ezt így éltem meg, amíg éltem. A mostani kötet valóban lezárás, lezárása egy belső szenvedéstörténetnek, és semminek sem a kezdete. Hiányköltészet, ahogy Jankovics József megállapítja a könyv hátsó boríróján, és ez, a nagyon is konkrét hiányokon túl - melyek nyilván nem fogalmazódnak meg a maguk konkrétságában a kötetben - egy általános öröm- és élethiányt hivatott fölmutatni.
A cím mindig igen meghatározó egy műnél. Miért döntött a Fáradt kadenciák mellett? Mit jelképez ez az Ön számára?
A kadenciának legalább háromféle jelentése van - én a zenei kadencia-meghatározást tartottam szem előtt a ciklus megírásakor. A kadencia annyit jelent (számomra), hogy hallgat a zenekar, és egyetlen hangszer szól, akár improvizál csak, a maga árva(csalán)ságában. Valahogy így élek én is. Magányosan az irodalomban, magányosan az emberek között. A fáradt azt jelenti, hogy egyre jobban fáraszt a lét ezen a magam választotta és teremtette senki földjén - a minden oldalról rám lövöldöző, bandákba és csürhékbe verődött „jó szakmai rokonokról" már nem is beszélek. Nagyon megtörtek engem az évek - írom valahol, valahogy így. Való igaz, az utóbbi három évemben emberi válságokat halmoztam emberi válságokra, nem csak magamban, másokban is, és ez nyilván nyomot hagy a szövegeken...
Hova helyezi el költészetében ezt a kötetet?
Van ennek a ciklusnak egy korai rokona, az is a Kortárs Kiadó kiemelt figyelemmel kezelt és megjelentetett verseskönyve volt, Dünnyögés félhangokra a címe. Az a kötet is egyetlen ciklus volt, és abban dolgoztam ki azt a verselési formát, melyről Szigeti Csaba megállapítja Jelenkorbeli tanulmányában, hogy teljesen új, sajátos versformát alakítottam ki magamnak a négy, hat, illetve kétsoros versszakokkal, gyakorlatilag önálló versekkel az adott ciklusdarab mágnes-körében. A Dünnyögés zárvány volt eddig a költészetemben, most már a Fáradt kadenciákkal párban vannak, nem érzik magukat egyedül.
A kadenciák mindegyikét egy-egy Kovács Péter-grafika kíséri, segítve azt, hogy nyomon követhessük, értelmezhessük a lírai én verscikluson át felsejlő sorsvonalát.
Kovács Péterhez régi barátság fűz. Focipályán kezdődött, ahol általában ellenfelek voltunk, ő életem legkeményebb védőjátékosa volt, azt hogy én mennyi vizet zavartam csatárjátékommal az ő életében, még nem mertem tőle megkérdezni. (Hátha csalódást okozna a válaszával...) Azután rájöttünk, hogy nagyon egyforma, magányos páriák vagyunk, az örökös borongásainkkal, éjszakai vörösborainkkal, de ami a legfontosabb, meg tudjuk látni egymás alkotói termésében a magunk világának a visszatükröződését. A Dünnyögéseknél próbálkoztunk először közös könyvvel (a borítóimat már évtizedek óta az ő munkái díszítik-magyarázzák), evidens volt, hogy a Kadenciákat is közösen adjuk ki. Nem magyarázza, értelmezi rajzaival a világomat.
A kötet részletei nívós folyóiratok élén jelentek és jelennek meg, érkeztek már kollégáktól, olvasóktól visszajelzések?
Számomra is meglepő módon, a folyóiratok jó része vezető anyagként hozta a Kadenciák nekik elküldött részét. Így volt ez a Dünnyögések-ciklus verseivel is. Úgy gondoltam, jó úton járok, ha ilyen erővel tudom megszólítani a kollégáimat (is). Sokan jelezték, nagyon erősek ezek a szilánkosnak feltűnő, de valójában egységes képet megrajzolni tudó szövegek. Egy-egy megjelenés után mind szerkesztői, mind olvasói megjegyzések okoztak nekem örömet, és hogy mind jó vagy annál is jobb volt, megerősített hitelesség-érzetemben.
Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy nem szereti a verseket színpadon látni. Merő Béla színészszakos osztálya révén mégis olyan rendhagyó költői estnek lehettünk a tanúi a kötet bemutatóján, mely a hagyományos felolvasásoknál jobban felkelthette az érdeklődést a kortárs irodalom iránt. Hogy viszonyul ehhez a produkcióhoz?
Valóban ezt nyilatkoztam, és ezt vallom. Korábban már láttam Merő Béla kezdő osztályos hallgatóinak előadásában egy performance-ot, a Szabad ötletek jegyzékét rakták föl színpadra, és rettenetesen tetszett. Ahogy én akkor meg tudtam ítélni, Merő nagyon sokat belerakott a maga tudásából és tapasztalatából az előadásba, de hagyta is, hogy ötleteikkel, fiatal és szinte felelőtlenül pimasz dinamikájukkal tovább pörgessék az anyagot a lehetetlenség határai felé. És ez jó. A mostani performance-uk is nagyon megragadott, veszélyes, de pontos szélsőségekbe tolják ki a szöveg határait, bekebelezik-zabálják a szövegemet, hogy azután a maguk képére köpjék vissza azt. A köpjék igét szándékosan használom, és a konvencionális értelmezésében. Merő Béla remek csapatot alakított ki belőlük, külön-külön is kiváló és tehetséges színészjelöltek, de csapatban a legjobbak talán, egyelőre. Zavarban voltam, féltem, amikor leültem velük szembe a közönség soraiba, de boldogan és hálás szívvel álltam fel. Az embernek néha nagyon kellenek az ilyen, boldog pillanatok is.
Hajdanán performansszal is foglakozott, hogy emlékszik vissza erre az időszakra, nincs-e nosztalgiája a mai este után?
Meg fog lepődni, nincs. Én csak amolyan botcsinálta performer voltam, magam soha nem mertem színpadon produkálni, Sáry László zenész-zeneszerzővel, Nagy Zoltán színésszel és Török László fotóművésszel jártuk az országot az Ének a napon felejtett Hintalóért című nagy szabad avantgarde-versemből készített színpadi akciónkkal. Nekem csak az volt a feladatom, hogy megigyak a színpadon, akkoriban jellegzetes fekete kalapomban, három liter fröccsöt. Mit mondjak, ezt a színészi alakítást minden alkalommal remekül hoztam...
Szerepel a tervei között újabb verseskötet, esetleg regény?
Az NKA alkotói ösztöndíja miatt nemcsak tervem, de kötelességem is egy újabb verseskötetet összeállítanom június végéig, és kiadnom a következő könyvhétig. Ebben az elmúlt három-öt év versei szerepelnek majd. Sok vers - hiszen a Fáradt kadenciák-ciklus csak szelete a sok egyéb költészeti formának és megvalósulásnak. A hónap végéig tehát kutatok-keresek az előző kötetem óta meg nem jelentetett verseim után könyvtárban, interneten, a dolgozószobai kuplerájomban - ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok akkurátus ember, aki rendben tartja például a megjelenéseit. A holdfénytől megvakult kutya lesz a kötet címe. Ne most kérdezze, majd ha megjelenik, megmagyarázom, mit értek a címen... Ja, és még az idén hozzá kell kezdenem, mégpedig gőzerővel, a Papírváros című, ötkötetesre tervezett regényciklusom harmadik könyvéhez. Erőt veszek magamon, nagy levegőt a tüdőbe, és leülök prózát írni. De akkor sokáig úgy is maradok...
(Sz. Kovács Viktória)
