Megkérdeztük Egressy Zoltánt
Mik voltak az első gondolataid, érzéseid a cikk kihúzása, a téma (egy mai Rákosi Mátyás-kiállítás) megismerése után?
Szerintem egyetlen rossz dolog történhetett volna, ha azt mondják, írjon mindenki arról, amiről akar, ez esetben ugyanis óhatatlanul valami régi tervet, ötletet próbálna megvalósítani az ember, ami jó eséllyel nem sikerülne brilliánsan. Ebben a speciális, pár órás műfajban nincs különösebben jó vagy rossz téma, hálás kis szerepeket bármiből lehet írni. Vagy legalábbis meg lehet próbálni. Ebben a pillanatban az égvilágon semmi nem jut eszembe, elég konkrét a cikk, meglátjuk, mi sül ki belőle. Vagyis hát belőlem.
A darabod leadása után érzed-e a jól végzett munka örömét, mennyire vagy elégedett az egyfelvonásososoddal, s milyen tapasztalatokkal gazdagodtál e különleges, felgyorsított alkotói folyamat során? S egyáltalán, az egyfelvonásos színpadi műről általában mi a véleményed, mire alkalmas s mire nem?
Nem a jól végzett munka örömét érzem, hanem elég komoly kimerültséget, ami érthető talán, hajnal vége felé fejeztem be az írást, de címem még akkor sem volt, azt a körülbelül háromnegyed 8-kor adtam. Azzal a ténnyel elégedett vagyok, hogy megoldottam ezt a feladatot, de hogy véleményt mondjak róla, ahhoz el kellene olvasnom pihentebb állapotban.
Az egyfelvonásos mű kicsit olyan, mint egy novella: sűrítve lehet lényegre törni. Nem írtam túl sok egyfelvonásost életemben, de amikor mellette döntöttem, mindig élveztem csinálni.
A Magyar Nemzet cikkének két idősíkja van: az egyik a hatvan évvel ezelőtti, az 1952-es, a másik a mai. Választottál-e a kettő közül vagy esetleg mindkettőben játszódik a darabod?
Először arra gondoltam, hogy egy az egyben azt az 1952-es kiállításmegnyitót írom meg, aztán jobb ötletnek tűnt az idősíkok váltakoztatása. Kitaláltam egy mai történetet, amelynek egyik konfliktusgyökere hatvan évvel ezelőttre lett kalibrálva. Egy kis időutazás lett így a történet, és a szereplők is többen vannak hatnál, néhányan két szerepet játszanak majd. Van, aki saját hatvan évvel korábbi önmagát alakítja, van, aki másik személyt. Adok egy szereposztás-javaslatot, Marton László rendező pedig eldönti, elfogadja ezt, vagy esetleg másképp osztja ki a rendelkezésére álló színészek között.
Ugyanígy kérdéses az is, hogy hogyan viszonyuljunk a cikkben említett kiállítási anyaghoz. Bár a szerző írása címével is azt állítja: Nem vicces. Ráadásul a fiatalabb korosztályok tagjainak jó része számára az a korszak olyannyira történelmi, hogy ismeretei is alig vannak, lehetnek róla, a legidősebbek számára viszont ifjú korúk fénnyel és/vagy tragikumokkal teli időszaka. Próbáltál-e az ellentmondásos viszonyulási lehetőségek skáláján játszani, vagy neked és darabodnak van határozott állásfoglalása minderről?
Szatirikus hangvételű a szöveg, ez cél is volt, próbáltam elsősorban az általam kitalált alaptörténetre koncentrálni, nem élcelődni a Rákosi-korszakon. Persze alapvetően humoros az ábrozolt közeg, amelyben az 1952-es jelenetek játszódnak, de csak ezen a játékszinten. Ott és akkor, a valóságban nem gondolom, hogy viccesnek találta bárki is, ami történt. 1952 nagyon sötét év volt. Utólag nevetségesek és pitiáner az egész, a kiállított tárgyak, a nagy buzgalom, de utólag mindig könnyű nevetni valamin. Színházban meg különösen.
Megkérdeztük Garaczi Lászlót
Mik voltak az első gondolataid, érzéseid a cikk kihúzása, a téma (egy mai Rákosi Mátyás-kiállítás) megismerése után?
A sajtótájékoztatón és most, amíg vártunk a sorsolásra, többször is szóba került, hogy jó lenne, ha nem lenne túl speciális a téma (mondjuk: XVIII. századi afgán sajtszobrásznők múmiáira bukkantak Nepálban - bár ez így nem is annyira rossz), és hogy jó lenne, ha nem kapnánk politikai jellegű hírt. Mikor Zsolt kihúzta a papírt, és a műsorvezető felolvasta, első pillanatban csak a Rákosi nevet fogtam fel, és talán nem is örültem neki túlzottan, de mikor megértettem, hogy egy kiállítás lesz a témánk, azt gondoltam, ez nem is olyan rossz, valamiképp köze van a színházhoz. Viszont közben megint eltelt egy kis idő, persze semmi nem jutott még eszembe a darabról, a pánik éppen kezd eluralkodni rajtam, egyre nehezebben veszek levegőt, és érzem, hogy a gyomrom összeszorul a rettegéstől (jó, kicsit túlzok). Például az az egyik kérdés számomra, hogy lehet-e erről a témáról szarkasztikusan vagy ironikusan beszélni, vagy mást tónust, stílust kellene találnom. Másképp: a kommunizmus történelem vagy politika, múlt vagy jelen? Ezt lehet, hogy el kéne döntenem még írás előtt. Vagy nem, ki tudja. Mindenesetre hamarosan belevágok...
A darabod leadása után érzed-e a jól végzett munka örömét, mennyire vagy elégedett az egyfelvonásososoddal, s milyen tapasztalatokkal gazdagodtál e különleges, felgyorsított alkotói folyamat során? S egyáltalán, az egyfelvonásos színpadi műről általában mi a véleményed, mire alkalmas s mire nem?
Nagyon sűrítetten olyan élményeket éltem át, amilyenek egy hosszabb munkafolyamat során is előfordulnak, például: bizakodás és teljes reménytelenség, kétségbeesés. Csak ezek most nagyon szorosan egymás után következtek, ami egy kicsit pszichotikus állapotot eredményezett. Éjfélkor volt egy nagyon rossz periódusom, amikor fizikailag nem tudtam igazán odafigyelni, aztán háromkor, akkor inkább lelkileg éreztem úgy, hogy ezt én most egyszerűen nem tudom megcsinálni, nem haladok, nem áll össze. Aztán, persze, voltak bizakodó periódusok is, ilyen volt a vége felé is. Most azt mondom, nyilván azért is, mert vége van, leesett egy nagy kő a szívemről, hogy rendben van, megdolgoztam rendesen, magamat nem vádolhatom, 72 óra alatt 3 órát aludtam.
Nem tudom megítélni a munka minőségét, de én általában nagyon lassan dolgozom, s ha most kiderülne, hogy gyorsan is tudok, akkor az egy érdekes tapasztalat lenne számomra.
Nekem a műfaj nem szokatlan, mert a darabjaim nagy részét egy felvonásban játsszák, még ha másfél órában is. Itt is az segített időnként túllendülni holtponton, hogy arra gondolhatta, még ha nem is sikerül ez a darab, akkor is egy alapanyagot létrehozok egy majdani íráshoz. Valamit azért mintha leraktam volna, ebből majd lehet tovább építkezni, úgy érzem.
A Magyar Nemzet cikkének két idősíkja van: az egyik a hatvan évvel ezelőtti, az 1952-es, a másik a mai. Választottál-e a kettő közül vagy esetleg mindkettőben játszódik a darabod?
Mind a kettőt mozgósítottam, van két 1951-52-es jelenet, és vannak mai jelenetek a kiállítás körül.
Ugyanígy kérdéses az is, hogy hogyan viszonyuljunk a cikkben említett kiállítási anyaghoz. Bár a szerző írása címével is azt állítja: Nem vicces. Ráadásul a fiatalabb korosztályok tagjainak jó része számára az a korszak olyannyira történelmi, hogy ismeretei is alig vannak, lehetnek róla, a legidősebbek számára viszont ifjú korúk fénnyel és/vagy tragikumokkal teli időszaka. Próbáltál-e az ellentmondásos viszonyulási lehetőségek skáláján játszani, vagy neked és darabodnak van határozott állásfoglalása minderről?
Én elég pesszimisztikus történelemfelfogáshoz jutottam el az írás során. Ahogy az 1951-52-ben a Rákosi Mátyásnak ajándékot készítő szerencsétleneknek sem volt fogalmuk arról, hogy mit csinálnak, miben élnek, hogy mennyire kiszolgáltatottak, ugyanúgy azzal a fenyegető feltételezéssel is szembe kell néznünk, hogy nemcsak a mai fiatalok nem tudják, hogy mi volt akkor, de mi magunk sem tudjuk azt, hogy ma miben vagyunk. Akik az ötvenes években készítették és küldték ezeket az ajándékokat valószínűleg nagyon is azt gondolták, hogy tudják, mit csinálnak, s hogy ők most részesei a történelemnek, miközben áldozatai voltak csupán. Elképzelhetőnek tartom, hogy hatvan év múlva ránk is úgy fognak visszatekinteni, hogy nem igazán tudtuk, hogy milyen folyamatok játszódnak le ezekben az évtizedekben, s sodródtunk az árral.
Nem akartam kibújni a bőrömből, olyan eszközöket használtam most is, amilyenek rendelkezésemre állnak, groteszk, ironikus a hangnem, de mintha kesernyés melankolikus ízekkel keveredne. Talán vannak benne vicces megoldások, de az egész, a témából fakadóan, valószínűleg nem annyira üdítő.
Megkérdeztük Szabó T. Annát
Mik voltak az első gondolataid, érzéseid a cikk kihúzása, a téma (egy mai Rákosi Mátyás-kiállítás) megismerése után?
A téma jó és fontos, de nehéz - most nem azért, mint az eddigiek, amelyek hülyéskedésre csábítottak, hanem épp azért, mert ez komolyságra hív. Láttam diktatúrát közelről (Kolozsváron nőttem fel a hetvenes-nyolcvanas években), a nagy vezetővel kapcsolatos minden tárgy a szentség fényében ragyogott, és mindenki félt. Ez tényleg nem vicces, viszont nincs abszurdabb ennél, és ami abszurd, az hogyne lenne vicces. Akasztófahumornak hívják az ilyesmit. A színház nagyon bírja - de bírom-e én? Gyomorral? Haraggal? Szusszal? Hátha.
A darabod leadása után érzed-e a jól végzett munka örömét, mennyire vagy elégedett az egyfelvonásososoddal, s milyen tapasztalatokkal gazdagodtál e különleges, felgyorsított alkotói folyamat során? S egyáltalán, az egyfelvonásos színpadi műről általában mi a véleményed, mire alkalmas s mire nem?
Most jól érzem magam, fel vagyok dobva, bár egy szemhunyásnyit sem aludtam. Nagyon régen nem dolgoztam végig az éjszakát (amióta reggelenként korán kell kelnem, nem merek kettőnél későbbig fennmaradni), de most megint ráéreztem, hogy voltaképpen ez az én időm: se e-mail, se telefon, se ablakon kibámulás, se zavaró körülmények (a hagyományos szállodai kísértetek vackolódását nem számítva, de felőlem akár huhoghattak is volna. Ja, és egy kapatos turista is berontott a szobába éjfél körül, de ő legalább kiment.) Rengeteget írtam egy éjszaka alatt, csupa számomra is váratlan dolgot, és arra sem volt időm, hogy az elejétől a végéig újraolvassam - hogy meg fogok lepődni, ha kialudtam magam... !
Az egyfelvonásosokat szeretem olvasni, de én kicsit megcsavartam a dolgot - ez is tanulságos volt, hogy végig lehet vinni egy egyfelvonásost, ami nem is egyfelvonásos.
A Magyar Nemzet cikkének két idősíkja van: az egyik a hatvan évvel ezelőtti, az 1952-es, a másik a mai. Választottál-e a kettő közül vagy esetleg mindkettőben játszódik a darabod?
A terv az volt, hogy mindkettőt használom, de végül csak az 1952-es fért bele, és még abból is rengeteg minden kimaradt. Internetes bogarászás, vagy a Csillag ötvenkettes évfolyamának tanulságai például - de a legfontosabb azért benne maradt. És amit nem én találtam ki, az biztosan hiteles - csak remélni tudom, hogy az is, amit én.
Ugyanígy kérdéses az is, hogy hogyan viszonyuljunk a cikkben említett kiállítási anyaghoz. Bár a szerző írása címével is azt állítja: Nem vicces. Ráadásul a fiatalabb korosztályok tagjainak jó része számára az a korszak olyannyira történelmi, hogy ismeretei is alig vannak, lehetnek róla, a legidősebbek számára viszont ifjú korúk fénnyel és/vagy tragikumokkal teli időszaka. Próbáltál-e az ellentmondásos viszonyulási lehetőségek skáláján játszani, vagy neked és darabodnak van határozott állásfoglalása minderről?
„Meg fogol, elvtárs, halni", idézem emlékezetből a Kis Magyar Pornográfiát. Először ez jut eszembe. Utána a kelet-abszurdisztáni diktatúra, amiben volt szerencsém felnőni. (Megyek a barátnőmmel hazafelé, és úgy szidjuk a rendszert, hogy közben a Vezért Hófehérkének nevezzük. Ez azért, lássuk be, vicces. „Nem szeretem a Hófehérkét." „Elegem van Hófehérkéből." És közben a konspirálás boldog izgalmával féltünk. Lehetetlennek látszott, hogy „meg fogol, Hófehérke, halni.") Örülök, hogy sikerült olyan darabot írnom, ami megmutatja a kor színpadias és röhejes hazugságát és húsba vágó rettenetét is. Nem lehetek elég hálás, hogy én nem kaptam olyan levelet éjjel háromkor, hogy „Rákosi/Sztálin/Ceausescu ódádat reggelre várjuk." Ezért tudtam megírni ezt a darabot reggelre. A hála, ugye. A nép hálája. Nehogy már erről is az jusson az eszembe. 1952. 1986.
(Elek Tibor)
További cikkeink a XVII. Magyar Drámaíró Versenyről:
Helyszíni tudósítás a verseny budapesti sajtótájékoztatójáról
A drámaíró versenyre kihúzott cikk és az első szerzői reakciók
Blog Garaczi László darabjának a próbáiról
Blog Szabó T. Anna darabjának a próbáiról
Blog Egressy Zoltán darabjának a próbáiról
