Megkérdeztük Garaczi Lászlót
Mik voltak az első gondolataid, érzéseid a cikk kihúzása, a téma (egy mai Rákosi Mátyás-kiállítás) megismerése után?
A sajtótájékoztatón és most, amíg vártunk a sorsolásra, többször is szóba került, hogy jó lenne, ha nem lenne túl speciális a téma (mondjuk: XVIII. századi afgán sajtszobrásznők múmiáira bukkantak Nepálban - bár ez így nem is annyira rossz), és hogy jó lenne, ha nem kapnánk politikai jellegű hírt. Mikor Zsolt kihúzta a papírt, és a műsorvezető felolvasta, első pillanatban csak a Rákosi nevet fogtam fel, és talán nem is örültem neki túlzottan, de mikor megértettem, hogy egy kiállítás lesz a témánk, azt gondoltam, ez nem is olyan rossz, valamiképp köze van a színházhoz. Viszont közben megint eltelt egy kis idő, persze semmi nem jutott még eszembe a darabról, a pánik éppen kezd eluralkodni rajtam, egyre nehezebben veszek levegőt, és érzem, hogy a gyomrom összeszorul a rettegéstől (jó, kicsit túlzok). Például az az egyik kérdés számomra, hogy lehet-e erről a témáról szarkasztikusan vagy ironikusan beszélni, vagy mást tónust, stílust kellene találnom. Másképp: a kommunizmus történelem vagy politika, múlt vagy jelen? Ezt lehet, hogy el kéne döntenem még írás előtt. Vagy nem, ki tudja. Mindenesetre hamarosan belevágok...
A darabod leadása után érzed-e a jól végzett munka örömét, mennyire vagy elégedett az egyfelvonásososoddal, s milyen tapasztalatokkal gazdagodtál e különleges, felgyorsított alkotói folyamat során? S egyáltalán, az egyfelvonásos színpadi műről általában mi a véleményed, mire alkalmas s mire nem?
Nagyon sűrítetten olyan élményeket éltem át, amilyenek egy hosszabb munkafolyamat során is előfordulnak, például: bizakodás és teljes reménytelenség, kétségbeesés. Csak ezek most nagyon szorosan egymás után következtek, ami egy kicsit pszichotikus állapotot eredményezett. Éjfélkor volt egy nagyon rossz periódusom, amikor fizikailag nem tudtam igazán odafigyelni, aztán háromkor, akkor inkább lelkileg éreztem úgy, hogy ezt én most egyszerűen nem tudom megcsinálni, nem haladok, nem áll össze. Aztán, persze, voltak bizakodó periódusok is, ilyen volt a vége felé is. Most azt mondom, nyilván azért is, mert vége van, leesett egy nagy kő a szívemről, hogy rendben van, megdolgoztam rendesen, magamat nem vádolhatom, 72 óra alatt 3 órát aludtam.
Nem tudom megítélni a munka minőségét, de én általában nagyon lassan dolgozom, s ha most kiderülne, hogy gyorsan is tudok, akkor az egy érdekes tapasztalat lenne számomra.
Nekem a műfaj nem szokatlan, mert a darabjaim nagy részét egy felvonásban játsszák, még ha másfél órában is. Itt is az segített időnként túllendülni holtponton, hogy arra gondolhatta, még ha nem is sikerül ez a darab, akkor is egy alapanyagot létrehozok egy majdani íráshoz. Valamit azért mintha leraktam volna, ebből majd lehet tovább építkezni, úgy érzem.
A Magyar Nemzet cikkének két idősíkja van: az egyik a hatvan évvel ezelőtti, az 1952-es, a másik a mai. Választottál-e a kettő közül vagy esetleg mindkettőben játszódik a darabod?
Mind a kettőt mozgósítottam, van két 1951-52-es jelenet, és vannak mai jelenetek a kiállítás körül.
Ugyanígy kérdéses az is, hogy hogyan viszonyuljunk a cikkben említett kiállítási anyaghoz. Bár a szerző írása címével is azt állítja: Nem vicces. Ráadásul a fiatalabb korosztályok tagjainak jó része számára az a korszak olyannyira történelmi, hogy ismeretei is alig vannak, lehetnek róla, a legidősebbek számára viszont ifjú korúk fénnyel és/vagy tragikumokkal teli időszaka. Próbáltál-e az ellentmondásos viszonyulási lehetőségek skáláján játszani, vagy neked és darabodnak van határozott állásfoglalása minderről?
Én elég pesszimisztikus történelemfelfogáshoz jutottam el az írás során. Ahogy az 1951-52-ben a Rákosi Mátyásnak ajándékot készítő szerencsétleneknek sem volt fogalmuk arról, hogy mit csinálnak, miben élnek, hogy mennyire kiszolgáltatottak, ugyanúgy azzal a fenyegető feltételezéssel is szembe kell néznünk, hogy nemcsak a mai fiatalok nem tudják, hogy mi volt akkor, de mi magunk sem tudjuk azt, hogy ma miben vagyunk. Akik az ötvenes években készítették és küldték ezeket az ajándékokat valószínűleg nagyon is azt gondolták, hogy tudják, mit csinálnak, s hogy ők most részesei a történelemnek, miközben áldozatai voltak csupán. Elképzelhetőnek tartom, hogy hatvan év múlva ránk is úgy fognak visszatekinteni, hogy nem igazán tudtuk, hogy milyen folyamatok játszódnak le ezekben az évtizedekben, s sodródtunk az árral.
Nem akartam kibújni a bőrömből, olyan eszközöket használtam most is, amilyenek rendelkezésemre állnak, groteszk, ironikus a hangnem, de mintha kesernyés melankolikus ízekkel keveredne. Talán vannak benne vicces megoldások, de az egész, a témából fakadóan, valószínűleg nem annyira üdítő.
(E. T.)
