Megkérdeztük Szvoren Edinát
A Pertu a folyóiratok hasábjain már rendkívüli figyelmet keltett szerző első kötete. Megkapta rá a legjobb első prózakötetnek járó Bródy Sándor-díjat is, amelyhez ezúton is gratulálunk!
- A szakma osztatlan elismerését élvezed. A kritikusok megegyeznek abban, hogy határozott, egyedi, kiforrott hang, és kíváncsian várják a folytatást. Meg azt is írják, hogy próbára teszi jó ízlésünket, valamint a kisepikai műfajok iránti prekoncepcióinkat. Felkavart a köteted, többször rugaszkodtam neki a kérdéseimnek: vajon miért kell a lélek púpjait és mélyedéseit ilyen aprólékosan, szenvtelenül bemutatni, hol itt a katarzis? Aztán rájöttem, a katarzis maga a megírt szöveg. Mi a véleményed erről?
- Nem tudom, hogy igazából remélem-e a katarzist. Azt gondolom, hogy már pusztán az is katartikus erejű lehet, legalábbis olvasóként vannak ilyen élményeim, ha valami rólam szólót más szemszögből látok. A műalkotás összesöpri, körülkeríti az élményt és az már mégsem én vagyok és mégis én. A kívül kerülésnek ezt a forgását szeretem olvasóként, ahogy egy műalkotás hat. Nem biztos, hogy a műben van a katarzis, hanem az olvasásban. Másfajta katarzist azt hiszem, nem remélek vagy nekem nem volt benne részem és ezért nem is izgat, hogy ez a pár írás előidézhet-e ilyesmit.
- Olvasás közben sorra értek a meglepetések. Tőled idézek, amikor a témáidat próbálom megragadni: „A dolog, amiről tudunk, mégse létezik. ...vannak dolgok, amik tudomásunk nélkül léteznek." Vagy az, hogy „Az egyetlen bizonyosság a hiány." Aztán: „életjelenségek bújnak elő magának az életnek a takarásából". Sokféle sorsot, karaktert mutatsz be, nehezen emészthető, szorongató emberi kapcsolatokat, helyzeteket - kíméletlenül és érzékien. Nem akarlak összehasonlítani senkivel, de mégis, néhol Bodor Ádám, Örkény, Erdős Virág, Nemes Z. Márió jutott eszembe. Kik a példaképeid, vannak-e ilyenek?
- Nem annyira szeretem a példakép szót. A tizenéves nagy habzsolásomból mára már nem nagyon maradt, akit ma is igazán fontosnak tartanék. Egyre kevésbé vagyok érzékeny olvasmányaimra, és a kedves szerzőimre is egyre tompábban reagálok. Irigylem azokat, akik pont ellenkezőleg működnek és többet látnak az ismerősben, mint az ismeretlenben. Az a kevés, amit a memóriámban megtartok, nagyon erősen működtet. Nem is tudom, hogy konkrétan mi az az üledék, ami egy íróból marad bennem, ha nem olvasom újra. Nem vagyok egy nagy újraolvasó egyébként. Emlegettem párszor Thomas Mannt, akihez egyelőre nem találok vissza, nem is annyira próbálkozom, félek is tőle, vagy akár Woolf, vagy Kosztolányi, Móricz. Tulajdonképpen mindent elfelejtek, és éppen azért tud valószínűleg hatni, ami mégis megmarad. Lehet, hogy ez szerencse. Sokszor érzem másokon, hogy béklyó az emlékezet. Jó dolog felejteni. Ha meg visszaolvasok valamit, csalódás érhet, mert akkor már nem azt látom, amit szerettem.
- Zenész vagy, zenetanár. Érdekelne, hogy hol volt benned eddig az író? Milyen kapcsolata van a zenei érzéknek az írással?
- Erről neurológusokat kellene megkérdezni. Szerintem abban van tán rokonság, hogy én az irodalomból is azt az élményt akarom kipréselni, amit a zene mint nem jelentéssel bíró jelek együttese alapvetően is nyújtani tud. Nem csak a ritmikára gondolok, hanem arra, hogy a mű minden valóságból szedett eleme csak ürügy ahhoz, hogy a mű eljusson a műhöz. Úgy tud szólni a valóságról, hogy tulajdonképpen mégis csupán önmaga. Ez a zenében magától értetődő, az irodalomnak viszont nem adottsága. Konkrétabban: nem vonzanak azok a kérdések, ha olvasok egy torokszorító Herta Müllert vagy egy Tar Sándort, hogy most akkor a világ tényleg ilyen rossz-e? Csak az a kérdés vonz, hogy ilyen is lehet-e a világ... Hogy hol volt bennem az író? Irodalom és zene párhuzamosan fontos volt tizenéves koromtól fogva. Csak hát amíg az írás nem ment, az olvasásban rejtőzött az írás.
- A kötet szerkesztése, a fejezetcímek, hogyan alakultak?
- Úgy éreztem, körülbelül ennyiféle elbeszélői hang van bennem. De abban nem vagyok biztos, hogy most is ilyen tagolt szerkezetben adnám közre. Miért is ne lehetne vegyesen? Én például elég nehezen irányítható novellaolvasó vagyok, sosem abban a sorrendben olvasom, amiben közlik. Tulajdonképpen teljesen ellene mond a kötet szerkezete annak, ahogy prózákat olvasok.
- Miért, hogyan olvasol?
- Többnyire a címadó novellát először. Akkor lapozgatás, és azt olvasom, ami beszív. Ami azután marad, azt már lehet, hogy sorrendben olvasom.
- Ácska, ocska - nekem például itt nyílt ki a könyv. „Fölkerekedtek és kitroliztak." Így kezdődik a novella. Ez a mondat magában is nagyon szép, szinte zenél, forog az egész. - Mennyire fontos, hogy egy kezdő mondat milyen?
- Az előbb elmondottakból is következik, hogy nekem nagyon fontos. Mert pont ez csalogat be az írásba, az olvasásba.
- Az egyik ámulatból a másikba esik az olvasó. Több kedvencem is van, az egyik A szállásadónő rövid éjszakái. Főszereplője, Mette Lund - ez a név, mint valami makacs basszus, személynévi jelentésén túl feltűnően többször megjelenik, ritmust ad a novellának. Lehet, hogy az egzotikum miatt, az észak miatt, hangulatában egy kicsit a Bergman filmek világára emlékeztetett. Ez nagyon finom világ, ellentétben például a Temetéssel, ami karcos, kíméletlen, groteszk...
- Sokszor az egzotikum talán nem is egzotikumnak van odatéve, hanem ismeretlen elemnek. Szerintem egy írás nem nagyon tud közölni, ha akár túl sok az ismerős elem benne, akár túl kevés. Mind a két esetben megszűnik valahogy a közlési csatorna. Hogy mi az ideális arány, azt persze mindenkinek az egyéni beidegződései szabályozzák. Valószínűleg a magam olvasási szokásairól árulkodom, ha én ilyen arányokat állítok föl, különösen, ha néha úgy tűnik, hogy amit írok, az már nem is ismeretlen, hanem egzotikus, például a Szállásadónőben. Arra gondolok, amiről az előbb beszéltem: a kívül kerülés és a magunkra ismerés forgására, amit pont az ismeretlen és az ismerős elemek szabályoznak az olvasás során. A kötet darabjainak írása idején, talán mert nem bíztam eléggé benne, hogy megszólítják az olvasót, talán több ismeretlen elemet használtam, ez hathat egzotikusnak vagy furának. Azokban, amiket most írok, már más arányban vegyítem a különöset a megszokottal. Lehet, hogy ezek már kevésbé különösek.
- Mi a célod az aprólékos és szenvtelen megfigyeléssel? Ez lehet ars poetica?
- Nem tudom, valószínűleg így érzékelem a világot. Nem tudok kibújni a bőrömből, Valószínűleg nekem nem az epikus egymásutánok jelentik a történést, az eseményt, hanem valami ilyesmi.
- Lehet, hogy lappang benned egy regény? Itt van például, Ió, több novellában is szerepel, lehetne regényhős?
- Nem tudom, hogy lehetne-e. Akkoriban több Ió-s írásom volt, és egymáshoz ezek sorolós, vízszintes szerkezetben kapcsolódtak, néha egymást kizáró elemekkel. Akkoriban foglalkoztatott ez a karakter. Hogy milyen lenne, ha tulajdonképpen egymást kizáró dolgok is megtörténnének vele. Ezek párhuzamos epizódok, szerintem nagyon nem regényszerűek. Meg egyébként nem is akartam kockáztatni. Nagyon jó volt, amikor megtaláltam ezt a belátható prózahosszt. Csak semmi regény! Olvasóként is jobban izgat minden, ami novella.
- Visszatérve Mette Lundra, annyira bennem éltek ezek az alakok, például ő, hogy nemrég a 86-os buszra fel is szállt egy ilyen nő a férjével... Szavamra, ő volt az! Elszórakoztatott, hogy könyvön kívül is képes megjelenni! Még az is érdekelne, milyen érzés számodra a figyelem középpontjába kerülni, bár egy tanár is a figyelem középpontjában van, de mint író?
- Mindenképp jó. A figyelem kevésbé jó, de a pozitív visszhang az ember önértékelésének jót tesz. Máshogy viselkedem, mondjuk egy postai sorban állásos konfliktusban. Nem annyira frusztrált, akinek az az illúziója, hogy jól végzi a munkáját. Ennyi körülbelül. Az írásra nem nagyon hat a pozitív visszajelzés, de az általános közérzetre igen.
(Szepesi Dóra)
