Megkérdeztük

 

 

 

 

Megkérdeztük Bodor Ádámot

 

 

"Nem hiszem, hogy van magyar prózaíró, aki a Bodor olvastán egy picivel ne írna másképp. Egyszerűen benne van az összes félrecsúszott nyakkendőjében mindenkinek, kiiktathatatlan ez az irály" - mondta Az utolsó szénégetők tárcakötet bemutatóján Parti Nagy Lajos. A Tapasztalatcsere című kötetben - ami egyébként egy Bodor novella címe is -, jó néhány megközelítést találunk elemzőitől. A lelkesültség és elfogultság szinte mindenkire jellemző - azt is észrevenni, hogy ha elemezni akarnak, akkor inkább idéznek a művekből. Mert megunhatatlan ez a szövegvilág. Összefüggő, élő, érzéki, szabad és felszabadító.



Már olvasáskor is folyton kérdéseket intéz az olvasó Bodor Ádámhoz (vagy kihez?), és olyanokat kérdez, hogy: micsoda, hogyan, miért? A megbocsátás című novellájában meg rátalál egy olyan kérdésre, ami ember számára egyáltalán megadathat: "Kicsoda maga, barátom?" (Az eredeti kontextust ajánljuk figyelmükbe!) Arra szeretnék kilyukadni, hogy a Bodor Ádám-i szövegbozót közepén alapvető élmény vár az emberre. Magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy a múlandóság mulattat. Nagy adomány, hogy telik-múlik az élet - s közben bármi történjék, képesek vagyunk örülni. Ön minduntalan ebből a szempontból ír. Hogyan? Miért? Alkati kérdés ez is - ahogyan a szabadságra és a boldogságra való képességéről mondta?


Alkati, föltétlenül az. Ilyennek születtem. Hogy emiatt most szerencsés vagyok vagy boldogtalan, az is jobbára rajtam múlik.  Bizonyára van egy központi, titkos és zárt területe az emberi tudatnak, ahol egyetlen pontban találkoznak bizonyos alapvető tulajdonságok, érzékenységek, rejtett jegyek, amelyek összességükben a világ, az élet, a dolgok harmonikus szemléletét, magát a személyiséget jelentik. Igazi tulajdonságainkat eleve birtokoljuk, azokat nem igen lehet ellesni, begyakorolni, vagy bármilyen más úton elsajátítani. Olyan szuverén terület ez, ahova alig van bejárása idegen elemeknek. Csak olyanoknak, amelyek a meglévőket erősítik. Kijárás viszont van belőle, minden megnyilatkozásunk a személyiség titkos jegyeit viseli. Ilyen például a művészi alkotás is. Gondolkodásmódja sajátságairól az ember képtelen hiteles módon számot adni.


Azzal nem mondok újat, hogy művei érzékiek, mert mind a 12 érzéket (vagy mennyit) megmozgatják. Nemrégiben azonban olyasmi történt velem, ami még soha (olvasónaplóban meg is írtam a BárkaOnline-ra), az, hogy a Sinistra körzetet (első alkalommal) kiolvasva, ahogy becsuktam a könyvet, ugyanazzal a mozdulattal ki is nyitottam és kezdtem elölről. Mintha egy tőlem független erő működtetett volna. Nagyon meglepett! Ön szerint lehetséges ilyenfajta dinamizáló hatása egy műnek?


Biztos, hogy lehet. Ne tűnjék szerénytelenségnek, de most abban is egyetértünk, hogy a Sinistra is egy ilyen mű. Megjelenése után, könyv alakban újraolvastam, majd én is azon kaptam magam, hogy kezdem elölről. Azóta többször is végigolvastam. Kellő távolságtartással, mintha valaki más írta volna. Tényleg, eléggé olvastatja magát. És ez a legtöbb, amit egy könyvről mondani lehet. Ezért írták.


Többször is említi, például A börtön szaga - válaszok Balla Zsófia kérdéseire című könyvben, hogy a novellának lelke van, és hogy alkotás közben alakul a teste. A művek aurája az olvasó számára is mintha még sokáig érzékelhető lenne. Ezt a különös festőiséget Parti Nagy Lajos úgy fogalmazta meg, hogy fölrak foltokat és kihagy csöndeket, kijelöl egy laza vagylagos teret és találd meg benne a történetet. Szerintem a színek is erőteljesen jellemzik a prózáját. A Sinistrának inkább fagyosak a színei, fehér, fekete, szürke, sötétkék, Az érsek látogatása az enyészet színeiben dereng, sárga, vörös és égszínkék. Ha lehet ilyet kérdezni, A Verhovina madarainak milyen színei lesznek? Milyen lesz ez a regény? Mit tudhatunk róla?


Ha már színekről, árnyalatokról beszélünk, én például a Sinistrában látom a meleg színeket is, de ezt most nem tartom sem fontosnak, sem mérvadónak, mert az ilyen okoskodásokkal könnyen bizonytalan területre tévedünk. Az, hogy egy történet kék, zöld vagy barna, nem mond és nem is jelenthet semmit. Már csak azért sem, mert a színekhez való vonzalmunk merőben szubjektív érzelmi kötődés, annyira, hogy egy szín vagy egy tónus akár hasonló kaliberű és beállítottságú személyek körében is meglehet, teljesen különböző tartalommal, hangulattal, jelentéssel, előjelekkel bír. Ami pedig a következő könyvemet illeti, amíg el nem készült, túl sokat magam sem tudok róla, de amikor már tudok is valamit, akkor sem szoktam róla beszélni.


Mágikus történetei vannak - elgondolkodtat, vajon honnan jön ez? Mostanában foglalkozom az ír költészettel (W.B. Yeats, Dylan Thomas), a kelta hagyománnyal. Feltételezhető, hogy Írország ugyanolyan ősföld, mitológiai tündérföld, mint Erdély. Látomásos, érzéki, babonás, rémtörténetes, érzelmes, szenvtelen, vérfagyasztó, varázsos, baljós, átváltozós. Lehet ebben a rokonságban valami?


Nincs semmi rokonság, az biztos. A táj egyedisége, szuverenitása, megismételhetetlensége, ami rokonítja őket egymással. Erdély nem mitológiai tündérföld, számomra legalábbis egyáltalán nem volt és most sem az. Az anyaországhoz képest természeti képében és társadalmilag is egy sokkal tagoltabb, etnikai összetételében is színesebb táj, ami erről a túlságosan is egynemű alföldről tekintve már-már meseszerűnek tűnik. De legmeghittebb tájait is beleértve, nem tündérvilág, legfönnebb azok számára, akik hamis minták, buta sugallatok alapján idillikus képet keresnek benne, és egy képzelt előkép kereteibe próbálják beilleszteni. A történelmi Erdély látványa ennél sokkal kijózanítóbb. Az más kérdés, hogy számomra ez a térség, mint szülőföld mit jelent: Erdély, a régi Kolozsvár ahol felnőttem és eszmélni kezdtem, illúzióktól mentesen is a legfölemelőbb, legeslegeurópaibb környezet volt, egyszersmind a leg szánalomra méltóbb, legelesettebb provincia. A tapasztalat minden területén egyszerre volt ott jelen egymás közvetlen szomszédságában a világszínvonal és a béka ülepe. Aki nem élt ott, annak nem volt alkalma ezt a felemelő, egyben letaglózó tapasztalatot érzékelni, ezt nem is fogja megérteni.  De az a művész, akit ez a kettősség megérint, akinek van szeme ennek a meglátására, az élete végéig nem tud ettől a fölkavaró látványtól szabadulni.


Mesélt arról, hogy már az alkotás folyamatában nagy szerepe van a papírkosárnak is. Miért?


A papírkosár tartalma az igényesség és a kritikai érzék mutatója. A magam részéről mindig megkönnyebbülök, amikor valamitől sikerül megszabadulnom, amit éppen nem tartok hitelesnek. Nem valami rokonszenves, amikor az író minden sorát kinyilatkoztatásnak tekinti.


Megkapott, amit az olvasásról mondott a bemutatón, hogy egy bizonyos kor után az ember kevesebbet olvas, lehet, hogy a beszívott oxigén pótolja már ezeket a kézzelfoghatóbb szellemi termékeket. Az új regény Nikita című részét közölte a Székelyföld, ebből idézek: "Ha az ember nagyon akarja, képes meghalni." Milyen viszonyban van Ön a halállal?


Ideje lenne vele megbékélni. De elmondhatom, megnyugtatóan tulajdonképpen még nem tisztázódott a viszonyom az élettel sem. Bizonyára azért, mert az ellentétpár, a két véglet lényege végső soron ugyanazon dilemma. Egyik a másik nélkül nem értelmezhető. Amellett, éppen ideje elgondolkozni a fölött: mi is volt ez az egész, aminek kezdünk a végére érni.


Ön szerint milyen hatása lehet egy műnek, ha kész és külön életet él? Mi a művek sorsa?


A műalkotás, akár egy jó könyv is, akkor ér igazán valamit, akkor volt érdemes létrehozásán fáradozni, ha alkotóját túléli. Amikor kiderül, hogy kellett, hogy talán tényleg szükség volt rá. Ezen kívül más, érdemesebb sorsról nem tudok. Igaz, ismerünk műveket, amelyek sokakban végzetesen megrendítették az életben való hitet. De én azt hiszem, a művészi alkotás nem arra születik, hogy végzetesen beavatkozzék mindennapjainkba, inkább csak arra, hogy elvonatkoztatásai, túlzásai, megrendítő pillanatai révén a túlélésen könnyítsen, egy kicsit közelebb segítse az embert saját magához, a dolgok lényegéhez, és ha ilyesmi egyáltalán elképzelhető, a lét elfogadásához és megértéséhez.


(Szepesi Dóra)



 

2011. január 10.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Változó falu, változó székely ember – Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőtLehet-e nevetésbe csomagolni a tragédiát? – Kovács Dominik, Kovács Viktor: Lesz majd mindenHazatérés a versbe – Szentmártoni János: Eső előtt hazaérniEgy fényképalbum dramaturgiája – László Noémi: Pulzus
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png