Megkérdeztük
(Sebeők János; fotó: Storyonline.hu)
Sebeők Jánost kérdeztük prózáról, konzervativizmusról és a Hungary-musicalről
Utolsó szépirodalmi kötete, a Hisztériumjáték című disztopikus regény 1993-ban jelent meg. Sokan várták, vártuk a folytatást - nem konkrétan a regényét, hanem a prózai életműét. Sebeők János azonban íróként elhallgatott, másféle csatornákat választott üzenetei célba juttatásához, amely üzenetek aztán maguk is másfélék lettek, persze. A(z) (valószínűleg prózaként is olvasható) Enciklopédia kétezer nem jelent meg az ezredfordulóra - és azóta sem. Régi történetek ezek, most mégis mintha aktualizálódnának. Néhány hónappal ezelőtt látványosan megszakította kapcsolatát a bulvármédiával, bekövetkezett egy fordulat. Várhatjuk, hogy Sebeők János ismét megszólal íróként is?
Köszönöm, hogy a Hisztériumjátékot említette és nem a Sárkányviadalt. Ez gyógyír lelkemnek, vigasztaló beszéd. A Sárkányviadal 1980-ban jelent meg, úgymond ezzel robbantam be a szépirodalomba, de sokan meg is állnak itt, mintha az óta semmi se történt volna. Halálra idegesít, mikor író-olvasó találkozók végén pironkodva, szemlesütve, szabadkozva jönnek a Sárkányviadal első kiadásának egy ronggyá olvasott példányával, hogy tetszene-e dedikálni. Nem tetszik, de persze aláírom. A Sárkányviadal máig ható emlékezete paradox módon a legnagyobb irodalmi kudarcom. Olyan ez, mintha James Joyce-nak állandóan az Ifjúkori önarcképhez gratulálnának, az Ulyssesig és a Finnegann’s wake-ig el se jutva. Sárkányviadal - Ifjúkori önarckép. Médium - Ulysses. Hisztériumjáték – Finnegan’s wake. Elgondolkodtató párhuzam, és a nyomán akár a feltett kérdés dimenziójában is rákérdezhetünk, mit is írt James Joyce az Ulysses után? Hány regényes is egy író? Ez nem csak nekem kérdés, minden prózaírót érint, gondoljunk csak Fejes Endre és Salinger nagy elhallgatásaira vagy ellenkezőleg, Balzac és Jókai hihetetlen termékenységére.
Most úgy látom, hogy ami engem valóban érdekel, az nem fér el a széppróza keretei közt. Megpróbáltam, nem sikerült. Az első nagy kísérlet, a posztmodern Médium kommunikációs kudarca után egy zárt térbe, a Fővárosi Állat- és Növénykert párducketrecébe menekültem, a közéleti nyilvánosság világába, majd ott sem lelve helyem visszatértem az íróasztalhoz, és megszületett az Ön által is emlegetett Hisztériumjáték, a második nagy posztmodern kísérlet. Ennek viszonylagos kudarca pár év múlva ismét egy zárt térbe, a Big Brother-házba vezetett, a valóságshowba, ezúttal nem a közéleti, hanem a bulvár nyilvánosságába. Celeb lettem egy időre.
Most, hogy ez a kommunikációs kísérlet is kudarcot vallott, avagy kitelt az ideje, sokak szerint, amint arra Ön is célzott, az ésszerű lépés egy újabb regény megalkotása volna. Visszatérés a szépirodalomhoz. A tett színhelyére? Ha valóban csak kísérletek és kudarcok sorozatáról lett volna eddig szó, akkor akár ez is megtörténhetne, de itt sokkalta többről van szó, egy szerves személyiségfejlődési pályáról, amely eljuttatott odáig, hogy immár ki merjem mondani, amivel eddig csak a bulvársajtó "vádolt meg", az igaz. Valójában filozófus vagyok. Vagy újságíró. Esetleg író, ahogy Szent Ágoston is író volt a javából. Író ember vagyok, de nem szépíró.
Soha többé nem akarok a hőseim nevében gondolkodni. Kitalálni helyzeteket és hősöket, majd e helyzetekbe és a hősök agyába színlelt, látszólagos természetességgel mély gondolatokat ültetni. Thomas Mann hősei is gyanúsan sokat gondolkodnak, bölcselkednek, vélhetőleg akárhányszor az író saját gondolatait követve. Szerintem sokkal tisztább a játék, ha nem adom különböző kitalált figurák szájába a saját gondolataimat, eszméimet, eszményeimet. Az én igazi hőseim mindig is gondolatok voltak és nem fiktív személyek, de most már elég erős vagyok ahhoz, hogy ezt nyíltan vállaljam és csak azért, mert a magyar irodalmi hierarchiában egy szépíró sokkal többet ér, mint egy filozófus vagy egy publicista, megpróbáljak, mondjuk Frei Tamáshoz hasonlóan akár mérnöki módon is előállítani egy nagy könyvsikert. Higgye el, ha akarnám, meg tudnám csinálni, de nem érdekel. Pillanatnyilag tökéletes lelki hajlékom a publicisztika, emellett pedig ami még érdekel, az az Ön által is említett enciklopédia. Ez az ügy még nincs lefutva, ennek a létre hívásáról még mindig nem mondtam le. Egyébként hadd súgjam meg, ha ez a munka elkészül, beleszőve minden valószínűség szerint lesznek majd szépirodalmi, fiktív motívumok is, ám a gondolatnak alárendelt, alávetett módon, légyként bezárva egy nagy bölcseleti és tudományos rendszer borostyánjába.
Életművének nagyobbik része a biodiverzitás pusztítására hívja fel a figyelmet valamilyen módon. És a kép tényleg lehangoló, a Sebeők-munkásság felől olvasva is. 1989-ben (az emblematikus, párducketreces performansz idején) még dzsungel volt azon a helyen, Ruandában, ahol tizenöt évvel korábban a Digit nevű gorilla fejét húsz dollárért levágták, majd Dian Fossey fejébe (vélhetően sokkal több mint húsz dollárért) egy bozótvágó kést állítottak. Ma ezek mezőgazdasági területek, kicsi viskókkal a parcellák szélén és rengeteg szeméttel mindenhol, az esőerdőnek nyoma sincs. Vagyis a helyzet még rosszabb, sőt, a romlás üteme inkább csak fokozódott. A civilizáció képtelen az önkorlátozásra. És mintha nem is csak az ökológiáról lenne szó, minden területen csökken a diverzitás, a kultúrában is, az egyszerűsödés bedarálja a differenciáltabb üzeneteket. A narratívák borzasztó erősen szimplifikálódnak, a bennünket körülvevő történetek sablonokra csupaszodnak. A sokszínűség eltűnése aggasztó jelenség, és minimum két kérdést generál. Az egyik az, hogy hol a határa az egyszerűsödésnek, miféle világ felé mozgat bennünket. A másik pedig az, hogy létező-e egyáltalán a jelenség, vagy csak a szokásos értelmiségi katasztrofista beszéd, annak romantikája nyer teret az ilyen meglátásokban.
Kezdem a választ a kérdés végén. Megütötte a fülemet a félmondat: "szokásos értelmiségi katasztrofista beszéd." Hát szerintem itt, Magyarországon az az egyik fő gond, hogy a humán értelmiség még mindig nem eléggé katasztrofista. Mindaz, amiről a kérdésében beszélt és amiről, amint jól észrevette, életművem szól, a magyar humán értelmiség és irodalomcsinálás számára érdektelen. A magyar humán értelmiség maximum európázni tud, vagy önfeledt szellemi urizálás közepette népi-urbánus vitákat folytatni a végtelenségig, avagy saját, önsorsrontó mítoszait vakargatni kéjes, nárcisztikus alkoholizmussal. Ez egyébként régi hagyomány, és visszavezethető a líra uralmára, mely az ünnepi könyvhéti prospektusokban is jól tetten érhető. Nekünk a lírai költő a sztár, Petőfi, Ady, József Attila, de Franciaországban Rosseau és Voltaire legalább akkora sztár, mint egy költő, Németországban a költők és a filozófusok ugyancsak egyenrangú bálványok. Nálunk a filozófia mindmáig az értelmiség vigaszága, szomorú rezervátuma, tökéletesen elszigetelve még a humán értelmiségtől is, nemhogy a nagy tömegektől. Ilyen körülmények közt persze, hogy a nagy ökológiai és kozmológiai kérdések nem kerülnek be a szellemi élet létáramába, és most rátérnék a kérdés másik, távlatosabb részére, ha szabad.
Az egyszerűsödés, avagy mondjuk ki: a monokultúra terjedése világprobléma. Nemcsak a természetes élőhelyek, de a termesztett növények, állatok és a beszélt nyelvek sokszínűsége is rohamtempóban pusztul, amely folyamatért - ugyancsak leegyszerűsítve - a civilizációt szokás kárhoztatni. Én másképp látom. 1989-ben, abban a bizonyos párducketrecben egy könyvet kezdtem írni. A címe, A lázadó Bioszféra, mely végül is 1991-ben jelent meg. Az ott lefektetett alaptétellel máig egyetértek. Eszerint a monoteizmus, a teológia és a természettudomány, de akár az esztétika is, az egyszerűséget preferálja, és a bonyolultságot, a komplexitást szellemi értelemben irtja. Gondoljon csak bele: a monoteizmus számára Mózes óta a "többi isten" bálvány. Az Istenek biológiai sokszínűségét így értelmezve monokultúra, monoteizmus váltotta fel. A természettudomány célja ugyancsak a monokultúra: a legkülönfélébb jelenségeket ugyanarra az okra visszavezetni, ám ha egyszer vissza lettek vezetve, tudományosan már lényegtelenek, érdektelenek, önálló jelenségként már nem állnak meg a lábukon. És hány szerkesztő mondja megvetőleg egy szövegre: túl van írva, húzz belőle? Túl van írva? Mihez képest? Mennyi az elég? Mindez oda vezet, hogy a részletet, a részt az egész nevében inkább irtják, ahelyett, hogy hagynák, a részek egészet alkothassanak. Miért is ne imádkozhatna irgalomért az aranyborjú Istenhez? Miért kell beolvasztani? Az őstermészetet, a dudvát, muhart, liánt, rengeteg erdőket és általában a látható világ sokszínűségét látszólag váratlanul felemésztő egyszerűség tehát szellemi érzelemben messze nem előzmény nélküli. Nagyon is mélyről fakad, egy hosszú, rosszindulatú szellemi kórtörténet végkifejlete.
Egy hírlapi publicisztikájában olvashattuk (talán két éve), hogy a nemzeti-konzervatív elkötelezettségű irodalomnak nagy hiányossága, hogy képtelen a görcstelen metaforikusságra. Az új évezred elején bekövetkezett világméretű konzervatív fordulatnak látható, tapintható hatása van a kultúrára (sokan e hatás egyik legerősebb példájaként írják le Stephanie Meyer vámpír-regényeinek óriási sikerét), de számomra nagyon nehezen felismerhető, hogy pontosan milyen irányba is mutat ez a hatás. A konzervativizmus (jó meredek egyszerűsítéssel) az értékkonzerválás mellett a közösségi érdekeltségű kérdések preferálásaként, a közös felelősség hangsúlyozásaként érhető tetten a kultúrában, miközben a legnagyobb világvallás továbbra is az individualizmus, a tömegmédia ezt szolgálja ki, erősíti-építi a napi rutinnal. A konzervatív politikai csoportokat Magyarországon döntési pozícióba emelő többség ugyanazokkal a panel-narratívákkal töltekezik hetente hét napon, mint a másik oldalt támogatók, a gondolkodásmód különbsége nem jelenti egyszersmind a (kultúr-)fogyasztói szokások különbözőségét is. Lehet számítani Ön szerint a kulturális mintázatok átrendeződésére a közeljövőben? Elképzelhető egy valódi, tartalmi váltás? Vagy marad felszíni karc a konzervatív előretörés, didaktikus magyarkodással, a Wass Albert-szobrok és a szemérmes(ebb) ponyvák elszaporodásával?
Közvetett módon, akaratlanul már érintettük a problémát. A magyar értelmiség szerintem menthetetlenül provinciális, önköreibe gabalyodott, ám ehhez hozzá kell tennem, hogy ez nem a keresztény, konzervatív értelmiség minősítése, merthogy a magát kozmopolitának, „világfinak” valló liberális értelmiség intolerancia és belterjesség tekintetében még a konzervatív értelmiségnél is provinciálisabb. Aligha véletlen, hogy végül is alkalmatlannak bizonyult a posztszocialista modernizáció szellemi levezénylésére, pedig hát ez volt az álma két évtizeden át, Leonard Bernsteinként levezényelni a Hungary-musicalt. Emellett van egy másik, mélyebb kérdés is, ami elhangzott. Egyébként örülök a kérdéseinek, mert legalább azok kellőképpen bonyolultak, talán a válaszok is ezért komplexek. Egyszer megkérdezték tőlem, miért válaszolok mindig végtelenített körmondatokban, amire azt mondtam, ha megkérdezed, mit reggeliztél, János, nem lesznek körmondatok, de ha megkérdezed, hogy mi a véleményed a globális felmelegedésről, akkor ne várd, hogy azt mondjam, oye, cool ügy.
Ön azt kérdezi, lehet-e a kulturális mintázatok átrendeződésére számítani a jövőben? A válasz: igen. Bővebben pedig szerintem a legfontosabb nem a tartalmak, hanem a szokások megváltozása. Sokan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy bizonyos konzervatív jelszavak hangoztatásával mintegy kikerülhetnek a kommunikáció egész lényegének változása alól, és megmaradhatnak a viszonylagos múltban. Ez illúzió. Egy új, minden eddiginél radikálisabb szellemi átstuktúrálódás elején tartunk csupán, a mobiltelefonok és számítógépek csak metaforái avagy pillanatnyi érintőképernyős állapotkijelzői ennek az átalakulásnak. Ez az átalakulás minden eddiginél szélesebb körnek csillantja fel a megmaradás reményét a közösségi, netes nyilvánosság által, ugyanakkor minden eddiginél több stabil pont, avagy bizonyosság számára jelenti a viszonylagosság akut veszélyét.
Követte a kortárs próza változásait, eredményeit a Hisztériumjáték megjelenése óta eltelt időben? Van valamilyen viszonya a forgalomban lévő ízlésirányokhoz? A szövegirodalmak csillagzatának leáldozása után már aligha lehetne ott folytatni a Sebeők-prózát, ahol a Hisztériumjátékkal abbahagyta. Milyen lenne (milyen lesz) nyelvi értelemben egy most készülő Sebeők-regény?
Az új Sebeők-regény "neonormális" lenne, ami előrehaladott koromból is következik, hisz a gyermekkor betegsége a költészet, az ifjúkor betegsége pedig az avantgárd, egy ötven feletti férfi pedig vagy egészséges vagy már meghalt. Mivel élek, egészségesnek és normálisnak kell lennem. Készülő enciklopédiámat is az újságírásban kipróbált, megedződött közérthető nyelven kívánom megalkotni. Felhagyok az erőszakos nyelvújítással, persze azért illő teret hagyva a velem született játékosságnak és kreativitásnak. És hogy mi a véleményem az új stílusirányzatokról? Természettudományos és filozófiai munkákat olvasok, így kompetencia híján nálam olvasottabb embereknek adom át a tetszésnyilvánítás, avagy a kritika jogát.
A tömegmédia ingerküszöbét nem lehet elérni kulturális üzenetekkel, ez világos. Miközben az üzenetek attól, hogy nem tudnak nagy tömegekre hatni, nem jut el hozzájuk vagy nem képesek/hajlandóak befogadni, attól még lehetnek érvényesek. A kultúra szubkultúra (na, ez elég furcsán néz ki, de hát mégis így). Hogyan lehet ahhoz a szabályszerűséghez viszonyulni, hogy vagy kevesekhez beszél, és akkor mondhatja olyan differenciáltan, ahogyan jónak látja, vagy sokakhoz eljuttatja a mondanivalóját, de akkor fel kell hígítani az üzenetet, egyszerűsíteni néhány jellemző jegyre. Valahogy azt gondolná az ember, hogy nem lehet egyszerűsíteni. Hogy ami egyszerűbb, az már nem is az.
Kijőve a Big Brother-házból egy élményregény írásába fogtam, amely 2003-ban Földfelkelte címen meg is jelent. Máig a fülemben cseng a kiadó igazgatójának prófétai félmondata: Jancsi, minden egyes hét késedelemmel ötezer olvasót vesztünk, siess! És igaza lett. Merthogy mire a Földfelkelte megjelent, az, hogy mi történt velem a Big Brother-házban, már a kutyát sem érdekelte, de képtelen voltam a kompromisszumra. Nem akartam a történetet a sikerig leegyszerűsíteni. Az aranyborjút juszt sem olvasztottam be, még ha ez pénzt is jelentett volna akkor, mert hát ugye nem mindegy, hogy hány példányban fogy a könyv.
Az utóbbi hét évem, 2003 januárjától egész 2009 novemberéig - amikor is a Magyar Nemzet hasábjain publikált A nagy bulvárbúcsú című önvallomásommal ki nem léptem a celebvilágból - egy tudatosan vállalt szereposztás jegyében telt. Soha, semmiféle kompromisszum, már ami az írást illeti - és ezeregy kompromisszum a bulvárban. Úgy gondoltam, Janus-arcom, János-arcom celeb felével, a leegyszerűsített, humoros, önironikus üzenetekkel milliók tudatába vagyok képes behatolni, míg másik arcomat annyian látják, amennyien kíváncsiak rá, de hadd oszlassak el egy gyakori félreértést. A show nem komolyságmarketing volt. Korántsem azért pörgettem magam körül a showt, hogy a show által több fogyjon a mély-Sebeők nevű termékből. A show inkább egyfajta küldetés volt, avagy szenvedély, de véletlenül sem komolyságmarketing. Autonóm módon létezett a két kommunikációs forma egymás mellett, és egymást átmenetileg talán ki is egészítve. Ez a modell – saját, külön bejáratú válaszom az Ön és az élet által feltett kérdésre - csak időlegesen bizonyult működőképesnek. Nem volt képes a szellem örök magányát hosszú távon is a közhöz pászítani, társítani, de, miként Edit Piaf énekelte, nem bánok semmit sem. Hisz a komédiás is én voltam. Én voltam mind a kettő. A komoly is, meg a komédiás is. Ne feledjük, a Janus-arc, ha úgy vesszük, egy sziámi ikerpárra hasonlít, - két arc, egy agy. Ha most "visszaveszek” az arcomból, ahogy ma mondani szokás, ha egyik arcomat most vissza is veszem, az agy azért marad. A másik arcomról nem is beszélve. Maradok magam. Tapasztalatból mondom: jó társaság.
[Szabó Tibor Benjámin]
2010. október 18.
