Megkérdeztük Darvasi Ferencet
Május 19-i Facebook-bejegyzésedben azt írod, hogy még számodra is felfoghatatlan, de előző nap kész lettél a Mándy-monográfiáddal. Egy képet is megosztottál, amelyen leendő könyved három mottója olvasható. Az egyik Réz Pált idézi: „szívesen olvasnék […] egy könyvet, amelynek ez volna a címe: MÁNDY IVÁN ÉS KORA.” És sorolja, mit képzel e cím mögé, többek között a régi Pestet, háborús pincéket, írótársakat, mozit, futballpályát. A te monográfiád mennyiben felel meg ennek az elképzelésnek, mennyire szól Mándy koráról is?
Májusra lettem kész a szöveg egy változatával, de még tovább dolgozom rajta, javítom, húzom, szerkesztem.
Nem akarom őt leválasztani a kortársairól, pl. a fiatalkori indulásnál is sokat írok Rába Györgyről és Vidor Miklósról, arról a két barátjáról, és a velük való kapcsolatáról, akikkel közösen tették meg kezdő lépéseiket a pályán. Vagy az újholdas időszaknál a folyóirat többi szerzőjén is elidőzök. Amit és akit Réz említ ebben a mottóban – az általad említetteken túl Schöpflint, Ottlikot, a hosszú ötvenes éveket és az öregség nyomorát –, az mind szerepel a kéziratban. Nem azért, mert ezt Réz előirányozta volna, hanem mert mind nagyon fontos szereplői Mándy életének.
Mindez azért is érdekes, mert Mándyt szokás akként elképzelni, mint aki úgymond kívül állt mindenen, és mint akiről nem lehetne egy olyan típusú könyvet írni, amely egyben korrajz is. Én azonban ezt nem teljesen így látom, szerintem sok minden abból a korból jön nála, amelyben felnőtt (pl. a gyerekkori futball- és némafilmélményekből), és nagyon sok szállal kötődik pályatársaihoz (az egyetemi stílusgyakorlatok Trencsényi-Waldapfelnél, az Újhold, a mellőzöttség a Rákosi-években stb., és pusztán az is, hogy megírta prózájában Végh Györgyöt, Ottlikot, sőt Nemes Nagyot, Rábát és számtalan más barátját).
Honnan eredeztethető a Mándy Iván iránti rajongásod, hogy találtál rá a szerzőre?
Egy regénye, A pálya szélén „sodort” felé. Az a bizonyos első látásra szerelem volt, ami miatt igazán érdemes valamivel foglalkozni. Tudod, amikor valami egyszerre teljesen váratlanul és döntő módon nyomul be az életedbe. Nyilván nálam részben az is számított, hogy – csúnyán mondva – a futballról szól ez a könyv, ezt le sem tagadhatnám, máskülönben viszont ugyanígy említhetném a kor Magyarországán merőben szokatlan prózapoétikai eszközeit is, a speciális humorát, az elveszettség iránti vonzalmát, a leheletfinom, tűpontos utalásrendszerét és még annyi mindent. Hogy mennyire nem csak a futballról szól egyébként: nemrégiben beszélgettünk Harag Anitával, akinek annak ellenére is kivételesen nagy olvasmányélménye volt ez a regény, hogy ő maga egyáltalán nem vonzódik a futballhoz.
Az ember gyakran hűtlen, s kedves íróját partvonalon kívülre helyezi, hátat fordít neki, új kedvencek bukkannak föl a horizonton. Aztán vagy visszatalál az igazihoz, vagy nem. Te sosem távolodtál el Mándytól, nem csappant a lelkesedésed?
Kétszer is végigolvastam az életművét, bizonyos könyveit, illetve novelláit pedig még jóval többször, de nem bírtam elunni. Az persze nem volna igaz, ha azt állítanám, hogy a teljes életművet ugyanolyan erősnek tartom. Nem, vannak benne irányok, amelyek nem állnak közel hozzám. Ami nekem úgy igazán a középpont ebben a pályában, az az 50-es, 60-as évek: a második és harmadik novelláskötet (olyan klasszikusokkal, mint az Egyérintő, a Kulikabát, az Egyszerű tag, a Lány az uszodánál; de az első kötetből a Könnyező fák is a szívem csücske – ez utóbbiról nemrég Szöllősi Mátyás mondta, hogy az egyik legjobb kispróza, amit valaha olvasott), vagy Tóth Krisztina egyik kedvence, a folyóiratban már 64-ben megjelent Ciklon című elbeszélés, és a csak jóval a megszületése után kiadott Előadók, társszerzők, valamint A pálya szélén, a Fabulya feleségei. De a későbbi pályaszakaszokban is vannak remeklések, például a Mi az, öreg? vagy a Magukra maradtak.
Egy monográfia nagy távlatot, széles perspektívát nyit – van más szerző, akinek életútja, életműve ilyen keresztmetszetben érdekel?
Míg korábban szinte kizárólag a szorosabb értelemben vett szépirodalom érdekelt, ez az érdeklődés egyre jobban kiterjedt másfelé: többek közt a naplók, memoárok felé. És elkezdett érdekelni a saját szakmám, a szerkesztés mibenléte is. Először egy olyan interjúsorozatban gondolkodtam, amelyben sok szerkesztőt szólítottam volna meg, de ezt különböző okokból idővel elvetettem.
Reményi József Tamással viszont mindenképp akartam készíteni egy beszélgetést azon egyszerű oknál fogva, hogy nagyon becsülöm őt szerkesztőként és emberként is. Ezen a ponton hadd fogalmazzak mérhetetlenül és menthetetlenül szubjektíven: azt hiszem, egy szerkesztőnek nagyjából olyannak kellene lennie, amilyen ő (miközben persze ezerféle módon lehet jó – és rossz is – egy szerkesztő). Egyrészt ott van a hatalmas, nemcsak az irodalomra, de a filmre és színházra is kiterjedő műveltsége, másrészt elfogultság nélkül, a szellemi korrumpálódást elkerülve közelíti meg az irodalompolitikai kérdéseket, és nem azt nézi, hogy ez az én kutyám kölyke, akkor ezt az ügyet támogatnom kell, ez meg nem az én kutyám kölyke, akkor elkaszálom, bármit is mond és csinál. Fiatalabb, naivabb koromban nem is hittem volna, hogy ilyen emberből nincs is olyan sok, és úgy kell örülni neki, mint a kincsnek.
Az egész úgy indult, hogy egy egyszerű interjút készítünk, de valahogy órákon és órákon át beszélgettünk Jóska ügynök édesapjáról, az egyszerre vidéki és fővárosi származás előnyeiről, a Hajnóczytól kezdve Esterházyn át Nádast közlő, mindenfelé nyitott Mozgó Világ szerkesztőségéről (ahol dolgozott), a könyvkiadói, kurátori munkáiról, rengeteg alapvető olvasmányélményéről, mígnem világossá vált, hogy az anyag, amely összegyűlt, sokkal több és fontosabb, mint hogy egy szimpla cikkbe beleférne – egyszerűen: könyvet érdemel. Október végén fog megjelenni Mindig volt egy szigetem címmel a Cser Kiadónál, köszönhetően Cser Judit szerkesztőnek és Vörös András kiadóvezetőnek, akik felkarolták ezt az ügyet.
2012-ben jelent meg első és eddig egyetlen szépprózai munkád, az Elválik című novelláskötet. Alapvetően szerkesztőként dolgozol, de: prózát nem írsz mostanában?
Az M. Nagy Miklós vezette Helikon Kiadónál dolgozom – sok év szabadúszás után – mintegy másfél éve, ahol például a Márai-könyveket gondozzuk. Kortárs szerzőim is vannak itt (Benedek Szabolcs, Egressy Zoltán, Gurubi Ágnes, Szöllősi Mátyás), és külsősként továbbra is nagy örömmel dolgozom két olyan nem helikonos szerzőmmel (Halász Rita, Szabó Imola Julianna), akikkel korábban is együtt csiszoltuk a kézirataikat, könyveiket. Emellett franciákat (Despentes, Énard, Gavalda, Houellebecq, Pennac, Reza stb.) is szerkesztek, szerkesztettem a Magvetőnek és a Jelenkornak.
Prózát nem írok. A novelláskötetem után volt egy-két ötletem, de ezek már csak távoli emlékek. Legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy írok majd mesét vonatokról, mert a fiammal totálisan vasútőrültek vagyunk, úgyhogy nagyon kézenfekvő volna. De ha ebből nem lesz semmi, igazából azzal is meg tudok békélni, mert ugyanolyan jó egy isten háta mögötti kihúzóvágányra beosonni, és azt jól összeolajozva magad bebarangolni, mint az élményt fiktív történetbe foglalni. Miért is kellene mindent leírni, ami az ember fejében kavarog?
(Kérdezett: Kiss László)
