Feeding the beast
Megkérdeztük Sipos Sándort
Nyitott barlang
Kanadai utazásomon több magyar származású képzőművésszel terveztem beszélgetést. A Bárka folyóirat felkérésére Sipos Sándor meglátogatását, egy rövid interjút, és munkásságáról egy hosszabb tanulmány elkészítését is tervbe vettem. A művész február végén fogadott montreali otthonában. Felkészültem arra, hogy egy sokszínű művészt ismerek meg személyesen, utazásom előtt leveleztünk, beszéltünk messengeren, ismerkedtünk, mi, akik földik vagyunk. Életünk jelentős és meghatározó időszakát Marosvásárhelyen és Kolozsváron töltöttük, eddig mégsem találkoztunk, 2019 májusában, a Magyar Műhely Galériában megrendezett budapesti kiállításán sem, akkor éppen Velencében tartózkodtam, a Képzőművészeti Biennálén.
8000 kilométerről kaptam az infót, hogy szerinted létezik egy ún, „vásárhelyi iskola”. Erről szeretném, ha a szólnál pár szót.
„Vásárhelyi iskolának” nevezem mindazokat, tágabb értelemben, akik érintettek vagy tanultak Marosvásárhelyen, sokunk életében meghatározó kezdeti állomás volt. Itt gondolok Barcsay Jenőre, aki a város anyagi támogatásával indulhatott tovább, vagy Román Viktorra, Szász Endrére és sokakra másokra. A városban olyan személyiségek fordultak meg vagy éltek ott, mint a Bolyaiak, Petőfi, Ady, Bartók, Toroczkai Wigand Ede. Szerintem elmélyültebb tanulmányt érdemelne ez a gondolatkör.
Kis műtermed ajtajára kiírtad: Sipos’s Cave. A barlangod. Nem tévedtem volna el a sok műalkotással díszített lakásban, de kis műtermedben nagy utat jártam be, még most is keresem Ariadné fonalát, próbálom feldolgozni a szerteágazó élményeket, alkotói módszereidet. A dohányzóasztalon nagy paksaméta állt azokból a lapokból, amelyekben írtak rólad, New Yorktól Montrealig, Torontóig, Budapesttől Kolozsvárig és Székelyföldig. Besorolhatatlan művész vagy, összekapcsolod az archaikust a jelennel, sőt a jövő vízióival is, nem csak festesz, fotózol, grafikát, szobrot készítesz, médiaművész is vagy. Elmondásod szerint három kérdéskör foglalkoztat: a dekoratív ösztön, az absztrakt és a társadalmi-szociális dimenzió. Hogyan határoznád meg, foglalnád össze ezt a sokszínűséget, az ars poeticádat?
Az absztrakt dimenzióról azt gondolom, hogy a székely ember (de nemcsak) egyik markáns jellemzője a lényeglátás, egyszerűség és absztraháló képesség a gondolkodásában. Ennek ellenére Erdélyben az absztrakt kifejezési formanyelv nem, vagy kevessé honosodott meg. Számomra ez a nyelv végtelenül szabad és direkt kifejezési mód, kiaknázatlan lehetőségekkel. A társadalmi-szociális dimenzióval kapcsolatban, miután elhagytam szülőföldem, az első politikai trauma itt ért (otthon a vasmarkú diktatúrában nem lehetett társadalmi problémákhoz hozzászólni, életveszélyes volt), itt az Oka krízis kapcsán szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen az indiánok földjén élek. Ennek hatására elkezdtem antropológiával foglalkozni, archív fotódokumentumok útján próbáltam meg vizualizálni bizonyos társadalmi vetületű problémaköröket. Ily módon reflektáltam az Idle no more és az Occupy Montreal-mozgalomra is.
Idle no more
A művészeti tevékenység többek között kritikai gondolkodásra is tanít, a művészet minden körülmények között szabad kell hogy legyen, különben nem töltheti be alapvető funkcióját a társadalomban.
Az ősi, archaikus művészet is foglalkoztat, megismerkedtél az észak-amerikai indiánok művészetével, erre sok utalás látható munkásságodban, ami kapcsolódik a természetszeretethez, a székelyföldi gyökerekhez, hagyományokhoz is, ápolni, megtartani az ősi energiákat, a szimbólumrendszert és ezt újragondolva alkalmazni. Az organikus építészet is megihletett, Emlékezés Makovecz Imrére (2002. 01. 02. 02. b.) című munkád a híres magyar építész emlékére készült, de a költészet sem áll távol tőled, Szőcs Géza verséhez is készítettél képet. Elárultad terved, szeretnéd a Navajo/Arizona vintage textilgyűjteményedet kiállítani munkáid kíséretében, küldtél képeket is, nekem ezekről a torontáli szőnyegek jutottak eszembe. Hogyan látod most szülőfölded művészetét, ahonnan a rendszerváltás előtt menekültél el. Tervezel ott kiállítani? A kolozsvári Szépművészeti Múzeumban részt vettél csoportos kiállításon.
Nagyon sok pozitív dolog is történt időközben, gyakran látogatok haza, és észlelem a változásokat. A mentalitás, az emberanyag viszont lassabban változik, mint épített örökségünk. Új műveszeti központok, galériák jöttek létre, de a struktúra még mindig merev és nagyon nehéz átvinni egyszerű gondolatokat. Azonban sok alapítvány, művészettel kapcsolatos fórum jött létre, de például még mindig nincs, tudomásom szerint, egy egyszerűen kezelhető, legalább 100 évre visszakereshető adatbázis Erdély művészetéről. Nagyszerű dolgok is történtek, Sepsiszentgyörgy vezetőségének sikerült folyamatosan támogatni és fenntartani olyan kiállító helyeket, mint a Magma, az EMUK (Erdélyi Művészeti Központ), a Székely Nemzeti Múzeum, stb., sajnos ilyen szintű létesítmények Marosvásárhelyen nem valósulhattak meg, talán az új polgármesternek sikerül. A művészet egy „présélmény” is, vagyis nagyon sok minden a hatására jön létre/születik meg, egyéni, társadalmi szinten, ugyanakkor szenzor/szeizmográf is, amely jelzi egy társadalom mozgását, és többek között kritikus gondolkodásra is tanít.
Emlékezés Makovecz Imrére
Temetik a nyomtatott könyvet, de mi nem hiszünk a halálában. Szereted a betűket, játszol velük, beleszövöd alkotásaidba, néha csak elmosódottan, nem szájbarágósan. Milyen plusz funkciót, esetleg új dimenziót adnak ezek az alkotásaidhoz?
A betűk, a szavak számomra fontos elemek, egy új teret/dimenziót nyitnak meg a kép felületén. McLuhan média- és médiumelméletet is tanulmányoztam, és sajnos az emblematikus megállapítása beteljesedett ″the médium is the message”, a számítógép, a virtuális tér veszi át az uralmat, nagyon kevés etikai behatárolással. De új vetületei is vannak a szavaknak, amelyeket használok munkáimban, például Acculturation/Inculturation, a folyamat, ahogyan környezetünk, amelyben élünk, tudat alatt is hat ránk, alakít és átalakít. Az esztétikában, mint más területeken is, vannak divatok/trendek (a művészet belső lényege/esszenciája nem változik), amelyek időről időre felerősödnek vagy elhalványulnak, ilyen volt a 90-es években, amikor kurzusokat hallgattam a montreali egyetemen, az ″appropriation”, akkor ezt még át lehetett venni, ez a fogalom azóta lényegesen módosult.
Sok egyesületnek vagy tagja több országban: CHAC/ Canadian Hungarian Artists Collective, Montreal, BMC/Barabás Miklós Céh, Kolozsvár, MaMu Társaság, Budapest, Magyar Műhely Galéria, Colosseum Csoport. A Kanadai Magyar Művészek 22 éve fennálló, 80 tagot számláló társaságának aktív tagja vagy. Segítségemre voltál ajánlásaiddal, kiket keressek meg Montreal környékén, sajnos az idő rövid volt. Emlékezetes volt Blanar Andrea, a társaság elnökasszonyánál tartott beszélgetésem több magyar származású művésszel, és köszönettel tartozom az ősszel újra megnyílt Montreali Magyar Főkonzulátuson Kovács Szabó Tímea konzul asszonnyal történt tájékoztató megbeszélésünkért, ahol beszámoltam a tapasztalataimról. Te is aktív szerepet vállaltál abban, hogy egyengessük közösen a kanadai magyar művészek magyarországi megismertetését. Közben Szita Péter kétlaki művész (Kanada-Magyarország) is tagja lett a társaság vezetőségének, és nagyon remélem, hogy közösen sikerül előmozdítanunk a kétoldalú együttműködést. Terveidről annyit tudok, hogy májusban részt veszel Ottawában, a pandémia okozta hosszú szünet után csoportos kiállításon. Mely művekkel szerepelsz a kiemelt helyszínű tárlaton?
Május 7-én nyílik meg Ottawában, Interpretations címmel a Kanadában élő magyar művészek társaságának (CHAC) kiállítása, Andrea Blanar elnökasszony szervezése és kurátorsága mellett, a Musem Diefenbunkerben (a hidegháború múzeuma), őexc. Vass-Salazar Mária, Magyarország Nagykövete ez alkalomból fogadást tart. A tárlaton Robbanás és Ciber portré című munkáimmal veszek részt. Szeretném, ha munkáim ismételten kiállításra kerülnének szülőföldemen és Magyarországon is, erdélyi látogatást tervezek még ebben az évben.
(Kérdezett: Abafáy-Deák Csillag)
