Megkérdeztük Benedek Szabolcsot
Benedek Szabolcsról tudható, hogy rajong a történelemért. Király! című, a Helikon Kiadónál frissen megjelent könyve ennek újabb bizonyítéka. De ez a zsebkönyv egyben új fejezetet is jelent az író terjedelmes életművében. Benedek Szabolcsot Kiss László kérdezte.
Történelmi érdeklődésed szerteágazó. Volt már címszereplőd Mathias rex, Báthory Zsigmond és Kádár János, írtál regényt a Tanácsköztársaság idejéről vagy az ötvenes évek focialista forradalmáról, vámpírtrilógiád a XX. század elején játszódik, és számos könyvedben utazhat az olvasó messzi vidékekre mind térben, mind időben, Luxemburgi Zsigmond uralkodásától a fiumei boldog békeidőkön át a kései szocializmus koráig. Olyan átfogó, mondhatni, merész munkára azonban, mint Király! című, legutóbbi köteted, tudtommal még nem vállalkoztál. Honnan jött a kis (vagy inkább nagy) magyar uralkodótörténet ötlete?
Gyerekkorom óta érdekel a magyar királyok története és személyes sorsa. Ha, mondjuk, a legmélyebb álmomból fölrázol, és megkérsz rá, akkor is föl tudom sorolni őket, az összeset, sorrendben, az ellenkirályokkal egyetemben. Szóval nyeglén akár azt is mondhatnám, hogy ez a zsebbe való kis könyv leginkább a saját örömömre született. Közben viszont azzal a céllal is, hogy emberi sorsokon keresztül fölkeltsem a fiatal korosztály figyelmét a történelem, azon belül is a magyar történelem iránt. Hogy lássák, a töri nemcsak egy tantárgy, hanem sokkal több annál. Tele van kalanddal, izgalommal, esendőséggel, emelkedettséggel, fejetlenséggel, szervezettséggel, fordulatokkal, kiszámíthatósággal és kiszámíthatatlansággal, sorsokkal, szituációkkal, káosszal és rendezettséggel. Vagyis lényegében olyan, mint az élet maga, csak közben ide-oda mászkálunk az időszalagon. Leginkább pedig emberekről szól, akikkel mindenféle történt. Gyakran hasonló ahhoz, ami manapság velünk. Egy sztorizós, szórakoztató könyv volt a cél. Nem történelemkönyv akar lenni, mint ahogy a történelemórákat se pótolhatja természetesen. Ellenben szeretné fölhívni a történelem bizonyos pillanataira és még inkább figuráira a figyelmet. Leginkább a fiatalok figyelmét. Remélhetőleg akad köztük momentum, amely van olyan emlékezetes, mint egy új challenge valamelyik videócsatornán. Sőt.
Az alcím szerint véresen komoly históriáról beszélünk: mit akartál megmutatni az egyes királyok tankönyvből javarészt ismerős alakja mögött?
Évekkel ezelőtt olvastam az interneten egy mondatot, miszerint az Árpád-ház története a magyar Trónok harca. Azóta motoszkál bennem, hogy ennek a szellemében kéne megírni, nemcsak az Árpádok, de a többi uralkodónk történetét is. Tényleg egy csomó véres dolog és esemény történt velük, ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az egyes korok értékrendje és jellegzetességei eltérőek. Amit a mából visszatekintve kirívó kegyetlenségnek látunk, az annak idején egyszerűen a hétköznapok része volt. Ahogy általában az irodalmi munkáim esetében is, a királyainknál is az emberi vonások érdekeltek. Hogy éreztek, miket gondoltak és mik voltak a mozgatórugóik. Azt akartam megmutatni a fiúknak-lányoknak, hogy a régi időkben is ugyanúgy hús-vér emberek éltek, mint manapság. Akkor is, amikor éppenséggel a trónon ültek.
Noha a Király!-t olvasva ráismerni a jellegzetes Benedek Szabolcs-hangra, tekintve a célközönséget, sok helyen lazább, szlenges a nyelvhasználat. Milyen írói kihívást jelentett számodra ez a munka?
A fentebb említett figyelemfelkeltéshez kellett némi harsányság. Úgy értem, nem is kevés. A mai fiatalok (jaj, de fura ezt kimondani!) folyamatosan ordító és vibráló képi és hanghatások között élnek. Fülükben zene szól, kezükben telefon, azon épp valami videó pereg, elalvás előtt nem olvasgatnak, hanem sorozatot nézegetnek, és így tovább. Ha azt akarom, hogy meghallják, amit szeretnék mesélni vagy megmutatni nekik, ahhoz föltűnőnek és hangosnak kell lennem nekem is. Vagyis generációjuk nyelvezetéhez kellett igazítanom a könyv szövegét. Ennek megfelelően szlenges és laza. Ugyanennek a szellemében készültek Lakatos István pazarul eltalált rajzai is.
Az életrajzfüzér komoly ismeretanyagot mozgat: mondák, mesék, anekdoták, helyreigazítás, fogalomtisztázás: ez tényleg nem – csak – fikció. Hogyan fogtál az íráshoz, milyen szakirodalommal dolgoztál?
A szakirodalom adott volt, elvégre te is említetted, hogy régi vesszőparipám a történelem. Most leginkább össze kellett gereblyéznem a szanaszét heverő, de amúgy rég meglévő dolgokat. És persze kicsit up to date-nek is kellett lenni, elvégre van egy csomó dolog, amit mi még máshogy tanultunk, de látod, meghaladott bennünket is a történelem. Gyerekkori kedvencem volt Lengyel Dénes mondasorozata, amelyben a fikció keveredik a valósággal, oly módon, hogy a megtörtént eseteket irodalmi eszközökkel (képzavarral mondva) csodásan és érzékletesen kipingálta a szerző. Valahogy ezt szerettem volna tenni én is. Ahol hiányzott egy-két tégla a történetből, oda betettem valamit a saját elképzelésem szerint. Amikor a szakirodalomban azt olvastam, hogy Szapolyai János találkozott Szulejmánnal, megszólalt bennem a szépíró, és dialógussá formáltam a szakirodalmi jelenetet.
Hogy látod, hiányoznak nekünk a királyaink?
Van, aki igen, van, aki nem. Úgy, ahogy az általában a régi ismerőseinkkel lenni szokott. Elvégre köztük is volt ilyen is, olyan is. Nem általánosítanék, hiszen az emberek se egyformák. Azt viszont mindig fájlaltam, hogy földi maradványaikkal olyan csúful bánt a történelem. Ahol tudtam, néhány országban megnéztem a királyi kriptákat, vagyis azt, ami nálunk sajnos nincsen. De hát mintha ez is uralkodóink hányatott sorsát és történelmét szimbolizálná. Ami időnként szorosan összeforrott az országéval.
Legutóbbi Bárka-publikációd a hódoltság korát idézi meg. Újabb történelmi regény van készülőben?
Az Arany Almára gondolsz? Szegénykém, egyszer majd csak lesz belőle valami. Igazából kevés hiányzik hozzá, hogy kész regény legyen. De megint közbejött valami más, amit részben a világ mostani állapota indukált. És hogy megtörjem saját hagyományaimat, elárulom, hogy olyan regény van készülőben, amely napjainkban játszódik. Illetve részben napjaink után. Arról szól, hogyan próbál visszatalálni a való világba és az életbe egy rockzenekar a pandémiát és a karantént követően. De persze itt is kiesnek csontvázak a szekrényből. A múltat soha nem lehet figyelmen kívül hagyni.
(Kérdezett: Kiss László)
