Megkérdeztük Grecsó Krisztiánt
Mint a Bárkaonline is beszámolt róla, idén májusban Magamról többet című verseskönyvedért neked ítélték a Libri irodalmi közönségdíjat. Mit jelentett, hogy egymás után másodszor is megkaptad ezt az elismerést?
Egy verseskötetnek már az is tisztesség volt, hogy bejutott a tízbe. Hogy még szerették is az olvasók, az egyfajta kegyelem. Hiszem és remélem, hogy sikerül ezzel a hírrel más verseskötetekre is felhívni a figyelmet, hogy milyen bivalyerős a kortárs líra. Folyamatosan ezen vagyok, posztolom kollégák és kevéssé ismert költők verseit, és hátha a verseskötet is, mint médium, újra divatba jön.
Bár a pályádat költőként kezdted, két évtizednyi szünet után csak mostanában tértél vissza a lírához. Mi vezetett vissza, s miért most? Mi befolyásolja, hogy egy élményt, egy gondolatot prózában vagy versben fejezel ki?
Igen, még először éltem Békéscsabán, amikor a Vízjelek megjelent a Tevan kiadónál. Az utolsó verseskötetem meg egy bibliofil kiadvány volt, könyvárusi forgalomba nem is került, a Békés Megyei Könyvtár gondozta, és annak is már húsz éve. Nagy kanyarok és sok prózakötet után hozott az élet olyan sűrűségű élményeket, amelyre csak sűrű nyelven lehetett reagálni. Az igazán nagy dolgoknak gyakran nincs történetük, belül zajlanak, ezért passzol hozzájuk a metaforikus nyelv. Mint a szent szöveg vagy a vers.
A Magamról többet kötet Balázsolás címmel is tartalmaz ciklust, Berzsenyire való utalásként Közelítő tél címmel pedig verset, de a magyar líra számos más alkotóját is megidézed benne.
Gyönyörű dolog, hogy milyen sokrétűen foglalt ez a nyelv! Szenzációs, ahogy az a sok zseni, gigászi nagy költő belakta, magáévá tette, a saját alakjára hajlította a nyelvet. Akármihez nyúlsz, utalás, az a kapcsolat már valakié. Én ezt nagyon élvezem, lubickolok a sok kötöttségben, a sok rétegben, amit Balassi óta a nyelvre raktak.
Egy interjúban arról beszéltél, hogy a kötet nyitó ciklusa nem a korábbi betegségedről szól, hanem azt boncolgatja, milyen az, amikor valaki kikerül a sorsából, elveszíti az életét, a valóságát, a hétköznapjait, amit az elmúlt bő egy évben sokan átéltek. Mennyiben befolyásolta a munkádat, a mindennapjaidat a járványhelyzet?
Már nem is emlékszem, hogy volt előtte. Összemosódik minden. Egy biztos: akkoriban találkoztam emberekkel, olvasókkal, kaptam a szövegekre visszajelzést. Most olyan, mintha disszidáltam volna és csak küldözgetném haza az írásokat. Éjjelente, ha a lányunk aludt, sokat dolgoztam, kész vagyok egy novelláskötettel. Talán ősztől a regényt is folytatni tudom, megvan már belőle egy kevés.
Ha már a kislányodat szóba hoztad, említsük meg, hogy a közelmúltban Belefér egy pici szívbe címmel gyerekverskötettel is jelentkeztél, amelyből tavaly a Bárka olvasói is ízelítőt kaptak. Most azonban ezek szerint a próza nyomvonalán haladsz tovább. Mikorra várhatunk tőled újabb verseket? Elképzelhető, hogy ismét csak húsz év múlva jelentkezel verseskönyvvel?
Remélem, nem. Én továbbra is írok verseket, sőt gyerekverseket is, nemsokára jön majd kettő a Bárka gyermekirodalmi rovatában. Közben elkészültünk egy zenés anyaggal, ahol tizennégy gyerekvers változott dallá a Csík zenekar három tagjának, Szabó Attila zeneszerző prímásnak, a csabai születésű Majorosi Mariann-nak és Makó Péter fúvósnak a segítségével. Tervezünk egy matiné műsort is, ami egyszerre lenne irodalmi délelőtt, játszóház, táncház és koncert. Ami a további köteteket illeti, hogy mikor lesz valami belőlük, azt a Jóisten tudja, meg Dávid Anna (a Magvető igazgatója – a szerk.). De nem akarom elviccelni, úgy érzem, megtaláltam a hangom lírában is, és amíg mocorog bent valami, engedem, hadd menjen.
Kérdezett: Major László
