Megkérdeztük

 

 MKR_felolvas_a_dijatadon.jpg
Rögtönzött felolvasás a díjátadón

 

Megkérdeztük Molnár Krisztina Ritát

 

A Bárka folyóirat idén kiírt alkalmi gyermekverspályázatának alapvető szándéka az volt, hogy „a születő művekkel jelentősen hozzájáruljunk az általános- és középiskolai ünnepségek versanyagának felfrissítéséhez”. Szerinted is sürgető szükség volt erre? Milyennek látod a tanintézmények ünnepein elhangzó versek színvonalát?

Azt hiszem, az alkalmi költészet eleve veszélyes terepe a költészetnek. Könnyű útja a hamis pátosznak, az üres, hangzatos szólamoknak. Ráadásul az ünnepi versek esetében általában sokkal rövidebb a szövegek elhasználódásának ideje, hiszen sokkal többször hangzanak el nyilvánosan, amitől kiüresednek a szavak, egy idő után jelentés nélkül konganak, mint a harangok. Ennek a harangélménynek néhány, a hagyomány szempontjából kiemelkedő, szimbólummá vált vers esetében – mint amilyen például a Nemzeti dal vagy a Himnusz és a Szózat – fontos közösségösszetartó szerepe van. De az először hallott, személyes azonosulási lehetőséget nyújtó frissebb, a jelennel élő kapcsolatban lévő művek egész más erővel hatnak ránk.

 

A pályázat első díját nyerted el. Mitől volt vonzó számodra ez a pályázat, miért tartottad fontosnak csatlakozni hozzá? A kiírás és a zsűri feltételeinek messzemenően megfeleltél – de melyek voltak azok a belső szempontok, amelyek megíratták veled ezeket a verseket?

Átgondoltam, mert kíváncsi is voltam rá, hogy a kiírásban felsorolt alkalmak közül melyek azok, amikhez valóban tudok személyesen kapcsolódni. Úgy éreztem, ha csak ujjgyakorlat – mert azt bármikor, bármiről írhat az ember, miért épp ünnepekről ne? –, akkor nem küldök verseket. Végül épp három ünnep maradt, amiről úgy éreztem tudok úgy szólni, hogy hiteles legyen a hangom, és vállalható az elkészült vers is.

 

Milyen témákat választottál, és miért? Volt-e elvetett ötleted vagy olyan, amit még szívesen megvalósítottál volna?

Az anyák napja, a ballagás és március tizenötödike volt az a három alkalom, amiről volt mit mondanom. Egykorvolt gyerekként, sokáig iskolában tanító tanárként és szülőként is számos ünnepélyen vettem részt. Jószántamból, vagy a magyartanárok kötelező feladataként. A diákok egyébként nem utálják az ünnepélyeket, ha valóban róluk és hozzájuk szólnak, ha nem kell hazug szólamokat felmondaniuk, ha az ünnep átélhető és őszinte. Gyerekként annyi hamis ünnep vett bennünket körül – az Októberi Szocialista Forradalom vagy a Tanácsköztársaság napja –, hogy a rendszerváltás után, amikor kezdő magyartanárként évekig minden ünnepély – március 15. és október 23. – megszervezése az én feladatom volt a középiskolában, mindig együtt írtam az ünnepélyek forgatókönyvét a diákjaimmal. Előfordult olyan is, hogy a tanítványaim járókelőktől gyűjtöttek véleményt valamelyik ünnepről, és ezek az utcai vélemények kerültek be az iskolai ünnep szövegébe, keverve a korabeli forrásokból származó szövegekkel. Ugyanígy személyes és elsősorban tanárélményem, hogy a ballagás, amikor a középiskolától búcsúzik az ember, valódi búcsú lehet, fájdalmas és szép, amiről nehéz érzelmekben tocsogás nélkül, de átélve beszélni. Az anyák napját pedig persze, hogy akkor szerettem meg igazán, amikor anyaként ültem az oviban vagy az iskolában – jó kis könnyfacsaró alkalmak ezek, mindenki elfogult és meghatódott. Persze ezt is lehet jól és rosszul szervezni, lehet giccses és természetes módon is megszervezni az ünnepet. Az sem jó, ha a gyerekek agyonszorongják magukat készülődés közben – talán ezért is fontos, hogy átélhető, számukra ismerős, és semmiképp ne álérzésekről szóljanak a versek, amiket aztán elmondanak.

 

Mint olvasó számára, milyen számodra a jó (értékes, élvezhető, izgalmas, aktuális…) gyermekvers? Valamint, gyerekolvasókkal való találkozásaid tapasztalatait összegezve, milyennek látod az ő érdeklődésüket? Van-e különbség a két szemlélet között? És ha visszaemlékszel, hogy gyerekként milyen verseket kedveltél, hogy látod: más-e egy mai gyerek ízlése?

Erre a kérdésre nem könnyű válaszolnom. A kisgyerekek általában azt szeretik, amit a felnőttek mutatnak nekik, aminek gondolom, az az oka, hogy az együtt átélt szöveg – vers vagy mese – örömének jórésze a meghitt együttolvasás intimitásából fakad. Manapság sok rossz szöveg, csasztuskaszerű rigmus kereng a neten, ezek sokszor bekerülnek az óvodák repertoárjába, sőt sokszor az alsó tagozatos tankönyvekbe is. Mi még Weöres, Nemes Nagy, Pilinszky, Tamkó Sirató Károly versein, zeneiségén, ritmusán, képein nevelkedtünk, és szerintem nagyon sok hosszú távra szóló előnye volt ennek. Ma is születnek remek gyerekversek, a szószövő diákjaim, akik nyilván nem csak az iskolában, hanem a családjaikban is művelődnek, úgy látom, nagyon szeretik a frissebb humorú és formavilágú kortárs gyerekverseket is. Velem együtt. És az is igaz, hogy vannak jó pedagógusok is, akik képesek megkülönböztetni az olcsó, dilettáns rigmust a költészettől.

 

A beérkezett 608 versből válogatva, antológia készül a Bárka műhelyében. Az általad eddig látott-hallott művek elnyerték a tetszésedet? Mit gondolsz, egy ilyen gyűjteménynek milyen esélyei lesznek a pályázat eredeti céljának elérésében?

Biztos vagyok benne, hogy a kötet bekerül majd az iskolai könyvtárakba és a köztudatba. A győztes pályaműveket olvastam, illetve néhányat a díjátadón hallottam – örömmel, és remélve, hogy élő és ható versek lesznek, amik segítenek élni, és nem csupán az antológiába, hanem a lelkekbe is bejutnak majd.

 

Az alkotóműhelyedben éppen milyen munkát szakított félbe az alkalmi gyermekversírás ötlete? Mihez tértél aztán vissza? Milyen művek vannak készülőben? Akár gyerek-, akár felnőttirodalom…

A Térforgó harmadik kötete, A föld ösvénye írása közben ért a pályázat. Ehhez csak most térek vissza, mert a Móra Kiadónál megjelent könyvheti könyvek – a Borostyán, az időkapus című kisregény és a Lackfi Jánossal közösen írt versíró könyv, a Titkos versműhely végső munkálatai, aztán az ősszel a Scolar Kiadónál megjelenő novelláskötetem, a Remélem, örülsz szerkesztése következtek. Télen – szintén a Scolarnál – még megjelenik majd egy régebbi, Bogdán Viktória illusztrátorral közös munkánk, a Sálmese, ami a nagyszülők és unokák sajátos kapcsolatáról szól. Termékenynek tűnő év ez, pedig részben korábbi munkák épp egyidőben értek révbe. Valójában a saját terveimtől lemaradva versenyzek az idővel. Nyáron szerettem volna befejezni a Térfogó mindkét ösvényét, mert ősszel három hónapra Krakkóba utazom, és végre belevágok abba a regénybe, amit 2016 novembere óta tervezek, és valószínűleg évekig tart majd a megírása. De egyáltalán nem bánom, hogy ennek a munkának nem szabott, hanem saját ideje van.

 

(Kérdezett: Farkas Wellmann Éva)


Főoldal

2019. augusztus 02.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Zrínyiújvári dalTompa Gábor verseiTóth László: Badar radarSzálinger Balázs: A siriusiak
Prózák
Egressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: AlagsorsKontra Ferenc: A faun és a feketerigóSántha Attila: Agyafúrt detektív nyomoz
Kritikák
Maradunk a FöldönAz azsagonjáróKínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújra
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA