Bartis Attila (Forrás: Wikipédia)
Megkérdeztük Bartis Attilát
Közel másfél évtized telt el legutóbbi regényed, A nyugalom megjelenése óta. Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a ténynek, mégis érdekelne, miért vártál ennyit az új regény, A vége közreadásával?
Nem a közreadás, hanem a megírás tartott sokáig. Pontosabban még csak nem is a megírás, hiszen a szöveg legnagyobb része úgy másfél esztendő alatt született. Lehet, hogy túl korán kezdtem el írni, alig egy évvel A nyugalom megjelenése után, és nagy félelem volt bennem, nehogy megírjam A nyugalom második változatát. Ha egy szöveg működik, ráadásul sikere is van, az biztonságot ad. Az ember meg hajlamos ragaszkodni a biztonsághoz. Ahhoz, ami már bevált. Számomra viszont az lett volna maga a pokol, valamiféle élőhalott állapot, ha nem tudok elszakadni attól, ami már bevált. Ha néha kétségbeesetten felolvastam egy-egy részt Cedenkának vagy Istvánnak, mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, hogy ugye nem A nyugalom 2. De ez csak az egyik oka, hogy miért is tartott másfél évtizedig. A másik oka Apám halála. Akkor lehetett kezdeni elölről. A harmadik oka meg nyilván az, hogy közben született más is, két színdarab, a Lázár-apokrifek, az Amiről lehet, A csöndet úgy.
Olvasóidnak azonnal feltűnhet, hogy korábbi munkáidhoz képest szokatlanul nagy terjedelmű alkotásról beszélhetünk. Milyen hozzáállást, munkamódszert igényelt, s milyen kihívást jelentett számodra az anyag kezelése, mederben tartása?
Nem szoktam előre gondolkodni a munkamódszeren, egyszerűen minden munka kialakítja a maga módszerét. Fogalmam nem volt róla az elején, hogy mekkora lesz ez a regény. Az egyetlen, ami most hirtelen eszembe jut, a zárójeles fejezetcímek. Ezek eredetileg kizárólag arra szolgáltak, hogy tájékozódni tudjak a kéziratban. Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy megtartom őket, hiszen ha nekem segítettek, akkor segíthetnek az olvasónak is.
A közelmúltban Jáva szigetén töltöttél egy évet. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál ez alatt, s mennyiben gyorsította fel a regénymunkálatokat, hogy eltávolodtál az itthoni körülményektől?
Biztosan felgyorsította a munkát, hiszen ott írtam meg a regény java részét. De, hogy ez így lesz-e, azt nyilván nem volt honnan tudnom, amikor kiköltöztünk Jávára. Hiszen soha nem jártam ott előtte. Másrészt nem kizárólag a földrajzi koordinátákon múlik, hogy tud-e az ember dolgozni, vagy sem. Az viszont kétségtelen, hogy az ottani létforma segít abban, hogy kívülről láss rá a nyugati világra, a saját kultúrádra. És ez biztosan nyomot hagy a munkádon is.
Azt mondod egy interjúban, hogy az elbeszélő hangját hallottad meg legelőször. Ekkor még csak körvonalazódott a figura, vagy már minden lényegeset tudtál róla?
Ha minden lényegeset tudnék egy figuráról vagy egy egész regényről már a legelején, akkor nem írnám meg. Mert nem érdekelne, unnám. Az írás lényege pont az, hogy egy feltáró folyamat zajlik. Ha engem nem tud meglepni munka közben egy mondat, egy történet, ha én magam nem szembesülök olyasmikkel, amiket addig a kutya se gondolt volna, akkor egy olvasóval ez hogyan történjen meg?
Bár Szabad András idősebb nálad, a befogadóban óhatatlanul felmerül az önéletrajzi olvasat lehetősége. Mennyire azonosítható veled a főszereplő, és mindaz, amit képvisel?
Ugyanez fölmerült már A nyugalommal kapcsolatban is, meg tulajdonképpen mindennel kapcsolatban, amit valaha írtam. A saját életünkből származó motívumok, érzelmek, vagy akár történetek használatának semmi köze az önéletrajzhoz. Ezek a szövegek kétségbevonhatatlanul személyesek. Ami alatt azt értem, hogy az elbeszélő én érzelemvilága, gondolkodásmódja szoros rokonságban áll az enyémmel. Hasonló helyzetekben valószínűleg hasonlóképp reagálnék. De legalábbis fennáll ennek a lehetősége. Önéletrajz alatt viszont azt értjük, hogy egy valós élet vagy életszakasz többé-kevésbé hitelesen megismerhető. Ez pedig az összes önéletrajzi motívum ellenére föl sem merül. Olvasó legyen a talpán, aki az írásaim alapján rekonstruálni tudja az életem. Egyrészt, ugye, vegytiszta fikció nem létezik. Mert mindaz, amit egy íróasztal mellett kitalálunk, valamiképp táplálkozik belőlünk, a tudásunkból, a tapasztalatainkból. Még egy olyan figura is, aki tőlünk zsigerileg idegen. Hiszen mi magunk leszünk a viszonyítási pont, amihez képest megteremtődik ez az idegenség. Másrészt, ha az önéletrajzi motívum keveredik a fikcióval, akkor nem a fikció lesz valósággá, hanem az önéletrajziság értékelődik át, és válik egy ugyanolyan eszközzé, mint a fikció. Egy célt szolgálnak: teremteni egy olyan szöveget, világot, amelynek a törvényei nem kizárólag ránk nézve érvényesek.
Az egyik kapcsolódási pont közöttetek a fényképezés. Főhősöd sikeres fotográfusként tekint vissza életére, miközben többször beszél a hivatásáról, s gyakran az exponálásnak is tanúi lehetünk. Törekedtél-e a kétféle látásmód, a fényképezés eljárása és a szövegalkotás összekapcsolására?
A Romlás című dráma főszereplője is fotográfus, mégis sok mindenben különbözik Szabad Andrástól. A nyugalom elbeszélője pedig író. A novellák között is van, amelyik az írásról szól, más meg a fényképezésről. A séta egyik főszereplője fotográfus, de szerepel benne egy festő is. A végében is, A nyugalomban is jelen van a zene, a színház, a mozi. Ez csak annyit jelent, hogy ahhoz, hogy hitelesen tudjak megszólalni, olyasmiről kell beszéljek, amit legalább valamelyest ismerek. Egészen biztos, hogy van fotográfusi, meg van írói látásmód, csakhogy ez bennem nem tudatosodik. Egyszerűen csak írok meg fényképezek. Így aztán nem is nagyon törekedhetek az összekapcsolásukra. Igaz, valamiképp összekapcsolódnak önmaguktól. A csöndet úgy fotóit van, aki úgy lapozgatja, mint egy regényt, a regényekre meg azt mondja, hogy mennyire vizuálisak.
Többen aparegényt emlegetnek A vége kapcsán, ami jogos, bár éppúgy hangsúlyt kap az anya szerepe Szabad András életében, ahogy egy szerelem és egy barátság története is kibontakozik. Hogyan tudtál beszélni a regényedben édesapádról, a hozzá fűződő kapcsolatodról?
Nagyon szűkösnek érezném ezt a könyvet, ha tényleg csak aparegény lenne. Még akkor is, ha az egyik legmeghatározóbb része az apa-fiú viszony. De itt is a személyesség a fontos, az érzelmek működése, nem az önéletrajziság. Persze, hogy vannak önéletrajzi motívumok is benne, ott, ahol úgy éreztem, hogy ezek segítenek a munkában, de legalább akkora hiba lenne a regény apafiguráját összekeverni Apámmal, mint Weér Rebekát Anyámmal, vagy bármely szöveg protagonistáját velem.
2006-ban, amikor édesapád meghalt, már javában dolgoztál a könyvön. Hogyan tudtál továbbhaladni a megkezdett úton?
Sehogy. Újrakezdtem. Alig maradt meg valami az első változatból, és ami megmaradt, az sem az apára vonatkozik.
Főhősöd és családja életét döntően befolyásolja a történelem, a huszadik század valamennyi sorsfordító eseménye, erősebben megvilágítva 1956. Milyen perspektívából láttatja a regény a múltat és annak elbeszélhetőségét?
Mindnyájunk életét döntően befolyásolja a történelem, akár tudatosodik ez bennünk, akár nem, akár igyekszünk távol tartani magunkat a politikai-történelmi valóságtól, akár fejest ugrunk bele. Nyilván vannak különbségek, nyilván nem mindegy, hogy valaki volt-e a fronton, ült-e börtönben, vitték-e kihallgatásra, elvesztette-e a munkáját, járhatott-e egyetemre stb. De abból, hogy nem történtek meg vele bizonyos a dolgok, még nem az következik, hogy ellébecolhatta az egészet. A regény perspektívája meg természetesen a saját perspektívám.
Hol tart ma véleményed szerint társadalmunk a múlttal való szembenézés, a traumák feldolgozása terén?
A társadalom nem egy fiktív, megfoghatatlan valami, az belőlünk áll. Tehát a társadalom pont úgy néz szembe bármivel is, mint mi. Én leginkább azt látom, hogy a társadalom egy része, többek közt pont az elszenvedett traumák miatt, még a jelenével se tud tisztán szembenézni, nemhogy a múltjával. (Félreértés ne essék, a kádári amnéziát én traumának tartom. Aminek máig isszuk a levét, legalább annyira, mint az ötvenes, negyvenes, harmincas évek botrányainak a levét. Vagy Trianon levét.) A másik része a társadalomnak pedig, szintén az elszenvedett traumák miatt, úgy próbálja ezt leverni a társadalmon, mintha itt mindenki anyagyilkos lenne. Aztán vannak néhányan, akik senkin nem akarnak leverni semmit, ellenben nem csak a múlttal néztek szembe, hanem abból a jövőre vonatkozó következtetéseket is levontak. De nyilván nem ez a kisebbség határozza meg a társadalmat, hanem a két nagy acsarkodó. A szembenézés jelentése számomra az egészre való rálátást jelentené. Amiben én ugyanúgy benne vagyok, mint a másik, az összes valós vagy vélt sérelmével együtt. A történelmi tudatnak ugyanúgy van placebo hatása, mint a gyógyszereknek. A vélt sérelem ugyanolyan traumát tud okozni, mint a valós. Arról nem is beszélve, hogy ami szerintem vélt, az bizony a másik szerint valós. Számomra nem pusztán a szembenézés hiánya a kétségbeejtő, hanem az is, hogy ahol folyton szembenézésről papolnak, sokszor ott is szelektív vakságot látok. Egymást kizáró, egyenrangú igazságok pókhálója az egész.
Hogyan tudtad letenni a munkát, hogyan tudtál kilépni regényed világából, amikor a végére értél? Mi az, ami jelenleg foglalkoztat?
Pillanatok alatt ki kellett lépnem belőle, egy másik munka miatt. Ráadásul egy olyan munka miatt, amiről semmilyen tapasztalati tudásom nincs. Meghívtak a marosvásárhelyi színházba rendezni. Úgyhogy most kizárólag ez foglalkoztat. Utána meg valószínűleg hosszú ideig csak a fotográfiával foglalkozom.
(Ménesi Gábor)
