Megkérdeztük Horváth László Imrét
A gonosz lenyűgöző
Kocsmai beszélgetés Horváth László Imre íróval a Lett este és lett reggel című regényéről és új verseskötetéről, amely A hajó, ami nőket szállított címmel jelent meg a Magvető Könyvkiadónál.
*
A regényed koncepció a gonoszról és a jóról, azaz egyfajta sajátságos teológia?
Antiutópia, de csupán formailag antiutópia. Az alapötlet a jó és a gonosz – gyakorlatilag egy teológiai alapötlet. A humanitás alapja a krisztusi üzenet, az foglalkoztatott, hogy mi lenne az a szituáció, hogy ki tudják irtani a humanitást? Történelmi szituáció körvonalazódott, egy láger, a totális náci elnyomás. Fontos volt a regény megírása közben, hogy megfogalmazzam a saját Istenhitemet is, személyes katekizmus, egyben egy teológiai esszét is írtam. Az antiutópia csupán egy díszlet. Ha egy valamirevaló regényről beszélünk, akkor mindig van egy alapkérdés. Számomra a jó és rossz küzdelme, hogy snasszul fogalmazzak.
A gonosz megelevenítését feladatodnak tekintetted?
Nietzschéből, ha a nácik megnyerik a háborút kb. Jézust vagy Mohamedet teremtenek. Esztétikailag azért gonosz a narrátor, mert a gonosz lenyűgöző. A jót rengetegszer megszólaltatták, a jó nem inflálódott csupán, mint ahogy Kertész írja a Kaddis-ban: a jó a megmagyarázhatatlan. A gonosz többnyire romantikus is a maga módján. Ebben a regényben óriási teret kap a gonosz, hogy működjön és a működése tökéletesedik. Mi lesz a gonosz jövője? Arme (a narrátor) is úgy látja, hogy az új Führernél az embertelenség abszolút kategória, Wojtyla pedig a normalitást képviseli és nem a mai kortárs hagymázas giccstengert.
Univerzálisan is működne a regény? Spanyolul, észtül vagy japánul?
A regényt nem a „magyar piacra” írtam, ez általános, „világirodalmi piacra” készült. Fenntartok annyi ambíciót a regényköltészettel kapcsolatban, amit Dürrenmatt is vallott – ő ugye svájci volt -, hogy a kis népeknek nem kell az a nagy nemzeti küldetéstudat, mint a németnek vagy a franciának, nekik az egész emberiségről kell írniuk, legalábbis lehetőségük van rá. Azt nem nagyon értem, amikor idős magyar írók nekilátnak családtörténetet írni, ami helyén van, de ebből már láttunk rengeteget. Rettenetesen megírva látom a huszadik századot, ott van Fejes Endre, Márai stb. Úgy éreztem, hogy amennyi ebben a regényben van, az pont elegendő. Sokan a terjengősség vádjával illetek az utolsó, moralizáló fejezettel kapcsolattal, de én a jövőben is arra fogok törekedni. Sikerült beleírnom ezt a Dosztojevszkij-szerű nagy beszélgetést Wojtylaval, számomra ez a csúcsa a regénynek.
Figyelmeztetés vagy a csupasz realitás? Van egyértelműen helyes olvasata?
Alapvetően teológia esszéregényt akartam, de persze amikor egy regényen dolgozom, többfenekű dologgal foglalkozom. Olvasható például modern Machiavelliként is, mert ez egy dolgozat arra is, hogy milyen a hatalom vagy miképp működik. A gonosz a hatalom. A hatalom logikája gonosz. Nem nagyon hiszem, hogy ez változni fog. Amióta van emberiség, azóta vajúdja, és működik a történelemben ez a pragmatista hatalomgyakorlás, szenvedjük ezeknek az alternatíváit. A modern demokrácia, a liberalizmus hisztériája valahol megérthető, de az is átfordult sovinizmusba. Ami elvileg azt hirdeti, hogy mindent szabad, mindenki egyforma, mégis mi és ők kategóriákban gondolkodik, a párbeszédet berekesztik.
Sztálinista vonalvezetéssel működne a regény?
Meg lehetne csinálni a kommunista verzióját. Az ázsiai hatalomnak is megvan a logikája (Gulág), de a nácizmusnak esszenciája Auschwitz. Sztálinnal az oroszok elvitték egy birodalmi logikába az egészet, de ott sose volt politikai kultúra, míg Németországban majdnem 0% volt az analfabetizmus és mégis barbárokká vedlettek. Az első világháborús veszteség, a sértettség ürügye nem elég, az ok és okozat függvényében megmagyarázhatatlan az egész őrület.
Megterhelő ilyen mélységesen a gonosszal foglalkozni?
Megterhelő volt a megírása, az én sorsomnak, létezésemnek az egyik nagyon fontos szilánkja. Az én munkamódszerem: rengeteget gondolkodom, jegyzetelek, majd hetente, kéthetente leülök és akkor dolgozom össze a jegyzeteimet. Nyolc hónapig írtam, nagyon megterhelő volt, stresszes. Lelkiismereti küzdelmeim voltak végig. Szeretnék írni egy római háborús regényt, ahol szintén a poklot szeretném megidézni, az se lesz könnyű menet, de ennél nem lehet rosszabb. A tudósok azt mondják, hogy az univerzum 3 százaléka valós a többi pedig képzelőerő. Ebben a 97 százalékban teremtődik meg az ilyen regényközeg is, nehezen vonhatja ki magát alóla az írója, aki nélkül végül is nem is létezne, főleg egy alapos náci antiutópia, nem csodálom hogy eddig nem írta meg rendesen senki. De van értelme, szinte küldetése, ezt el kell képzelnünk, úgy teljes a kép, rágódni kell rajta, mert az említett civilizációs visszaesés lehetősége a legnagyobb dilemmája az emberiségnek, legalábbis szerintem.
A hajó, ami nőket szállított című versesköteted a szerelmet járja körül, igen sok aspektusból, a Biblia miért köszön vissza állandóan a verseidből?
Mert keresztény vagyok, íróként is a Bibliát tartom a legfontosabb szövegmasszívumnak. A vallást eléggé irodalmilag közelítem meg, ha elmegyek misére, akkor a felolvasott prédikációk mentén leginkább, mint irodalomfogyasztó kerülök közel az Istenhez. De hát ugye nem véletlen írja János, hogy a megtestesült igéről van szó, nekem ebben nincs rejtély, nem nehéz komolyan venni, így élem meg. A Biblia irodalmi minősége határtalan, vallás ide vagy oda, ha felolvasnak egy részletet az Evangéliumból, akkor ott van Krisztus, de az Ószövetség is hasonlóan fontos számomra, minden, amit epikáról és líráról erősnek tartok, benne van, ősforrás. Sokan temették a kereszténységet, a költészetet is temetik sokan. A kereszténység nem fújhat ki, mert ha kifújna, akkor újra lenne, ez volt a regény indító koncepciója is.
Ez a kötet a nőkhöz fűződő viszonyodat tükrözi?
Az ember néha hulladéknak érzi magát, főleg ha részegen kóvályog a fiatalságában. Sok Borgest olvastam, imádja Hérakleitoszt, persze a folyó mindig maga az idő és te, aki belelépsz az is, és nem csak a folyó folyik tovább, hanem te is mindig más vagy, ez a borzalma a dolognak. Szoktam a diákjaimnak is magyarázni, hogy nem csak az idő változik, hanem mi is. Persze van némi botrányos beütése is a Nőknek. Például a világ legnagyobb jótéteménye az anyám, mégis különös kontextusba írtam őt, anyám helyett írhattam volna Szűz Máriát is. Amikor kimondjuk ezeket a szavakat a női szentségre gondolunk, amiből eredünk, mégis a kurvában is ott a női esszencia. Anyám nem akadt fent ezen, ő egy intelligens asszony.
A férfi öntudat, a humor és gyónás mintha meghatározó eleme lenne a szerelem-koncepcióidnak?
A magánéleti karrierem azt mutatja, hogy amikor szakítok, akkor jön a férfi öntudat, csőstül, ez mindenkinek így van, majd ezután kihúzod a gerinced, leporolod magad és mint egy westernhős indulsz tovább, de talán még összejövés előtt kellene így viseltetni, mint Clint Eastwood és akkor bele se megyünk ilyen sztorikba. Ha vége van, akkor mindig háború van. Amikor már csak röhögök magamon és sopánkodom, az az, hogy elkárhoztam. A humor nem operett és nem kabaré. Közép- kelet Európában a humor az fontosabb, mint az alkohol. A szerelem elől megmenekülni nem lehet. A szerelem lényege, hogy történjen meg veled. Ha nem történt meg, nem is volt szerelem. Az volt szerelem, ami elől nem tudtál megmenekülni. Ez a definíciója. Ha meg tudtál menekülni, akkor csak fellángolás. A gyónás mindig szükségeltetik, habár én evangélikus vagyok, nálunk a gyónás másmilyen egy kicsit. Az Önarckép című versben a magányos szörnyeteg így viselkedik. Odüsszeia a magam szájíze szerint a kötet is, bolyongás szerelmekben. Az Odüsszeia kettős bolyongásról szól: egy férfiról, aki próbál otthonra találni és magáról a tengerről és a maga csodáiról: nimfák és szörnyek. Az utánuk eltöltő óceán-érzés, de végül a családnál köt ki a hajó. Egy nőből legyen család. A rengeteg nő egymás után önmaguk ismétlése, az ember kinövi, túllép az állandó sztorikon. Kevésszer érezzük magunkat úgy, mint a reménytelen szerelmesek, bár, na igen, magyarnak lenni pl. reménytelen szerelem. Jó és felemelő dolog. Intenzíven éljük meg, magyarnak lenni szép dolog, a maga elbaszottságával együtt.
(Kormos Ferenc)
