Megkérdeztük Darvasi Ferencet
Szepesi Dóra interjúja
A napokban jelenik meg Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról című könyved. A húsz interjúból kiderül, milyen sokféleképpen van köztünk. A beszélgetéseken kívül leveleket, fotókat, dokumentumokat és névmutatót is tartalmaz ez a nagyon izgalmas könyv. Sokat lehet belőle tanulni, akár egy íróiskola! Irodalomtörténet is, sok tény és adat van benne, finom megfigyelések, emellett mindenkinek a maga egyedi viszonya Mándyhoz. Hogyan született a könyv, hogyan válogattad ki, hogy kikkel interjúzol, hogyan készültél? Volt-e meglepetés?
Éppen a Bárkaonline-ra készítettem Mándy halálának 15. évfordulójára, 2010-ben az első két beszélgetésemet. Az egyiket Vojtek Évával, aki a Különlegességi cukrászdában rendszeresen kiszolgálta őt. A másikat Sándor Ivánnal, aki a Drága Livben tette meg szereplővé. Ezeket a beszélgetéseket aztán évekig nem követte folytatás. El kellett telnie bő három évnek, hogy eltökéljem magam, és komolyabban belefogjak az interjúzásba. Mindjárt a Sándor Ivánnal készült interjú során szóba került dr. Simon Judit, Mándy özvegye, de több mint három év kellett hozzá, hogy összeszedjem a bátorságom, és felhívjam. Egy író özvegyét kérdezni, annak egészen más súlya van, mint egy pályatárs faggatásának, legalábbis én így gondolom. Másrészt kicsit az is hátráltatott, hogy már csak életkoromnál fogva sem találkoztam soha Mándyval, így felmerült bennem a kérdés, hogy van-e egyáltalán jogom hozzá, hogy én készítsem el ezeket a beszélgetéseket. Így ez a harmadik interjú született meg a legnehezebben, de aztán éppen ez nyitotta meg az utat a többi felé. Nem lehetek elég hálás Simon Juditnak, aki sokat segített a „munkám” során, ha éppen valamilyen információ híján voltam.
Először igazából csak szerettem volna minél több oldaláról megismerni, megismertetni Mándyt. Nemcsak a szakmai vélemények érdekeltek, hanem a rokonok, ismerősök, civil barátok vallomásai is – így lehet csak igazán árnyalt képet alkotni valakiről. Egy idő után pedig egyik interjúból következett a másik. Amikor például Mándy ’50-es évekbeli jó barátja, Corà Erzsébet festőnő (akivel az író 1956. október 23-án is találkozott) említést tett Mándy fiatalkori szerelméről, Román Panniról, egyértelmű volt, hogy őt is fel „kell” keresnem. Vagy Simon Judittól tudtam meg, hogy Vörös István felesége, Szilágyi Ágnes Judit történész révén a Mándy-rokonságba tartozik, így evidens volt, hogy velük is készítek majd egy beszélgetést.
Kicsit – jó értelemben véve – önjáróvá vált az interjúzás, de közben természetesen törekedtem rá, hogy az író minél több korszaka szóba kerüljön, minél több korosztály szemszögéből. Például a sajátoméból is, mert megenné a fene az egészet, ha a könyv csupán nosztalgiázásnak hatna – fontosnak tartottam, hogy kiderüljön, kik azok a mai fiatalok közül, akik pontosan értik, viszik tovább a Mándy-hagyományt. Így került be egy interjú Pollágh Péterrel és Vári Györggyel. És akkor még bekerülhetett volna Gerőcs Péterrel is, csak vele épp akkoriban készített a litera ugyanebben a témában beszélgetést. És persze valahol a határt is meg kellett húzni, mert annyi mindenkivel lehetett volna még beszélgetni: rengetegen szerették, és most is sokan szeretik még Mándyt. A fiatalok közül is (említhetném még Mán-Várhegyi Rékát, Szabó Imola Juliannát is), még ha ennek egyelőre konkrét, írásos látszata kevés is van.
A hátsó borítón írod magadról: ha csak egyetlen könyvet vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, nehezen tudnál választani A pálya szélén, az Előadók, társszerzők, a Fabulya feleségei és A villamos között. Miért? Egyáltalán, honnan indul Mándy iránti érdeklődésed?
Jó, ha nagyon muszáj lenne választani, A pálya szélént vinném. Ezt a regényt olvastam tőle először, és hát az egészen frenetikus érzés volt, amolyan első látásra szerelem. Az a fajta mámor, amikor nem akarod elhinni, hogy valami ennyire pontos állításokat tehet arról, amiben élünk, és ennyire erősen hathat a belső világodra, miközben, mint külső dolog, teljesen független tőled. Ráadásul egy olyan korszakomban találkoztam ezzel a regénnyel, amikor roppant magányos voltam, vagy legalábbis annak éreztem magam, és gyakran lődörögtem elhagyatott futballpályákon. Így nagyon telibetalált az a világ, és rögtön a Jékely-mottó: „Mindég lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt-gyepü rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast, / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához”. Na, ez voltam én, ez a bolyongó pasas, aki dől a kapufához.
Vörös István mondja a beszélgetésetekben, hogy egy kiemelkedő író nem tudja kihagyni a személyiségét az írásaiból. Éppen Mándy beszél arról a Mit akarhat egy író?-ban, hogy „A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga”. Ehhez a szerencséhez hozzátartozik, hogy bele tudja-e tenni a szövegeibe a – valamilyen módon természetesen megformált – személyiségét… Hogy látod, a személyiség hogyan tud megjelenni az írásokban?
Ezer és egy módon. Elég, ha mondjuk, a könyvben közölt leveleket (melyeket az író Simon Juditnak, Szilágyi Ágnes Juditnak, illetve John Batkinak, a fordítójának írt) összeveted a Mándy-prózával. A levélíróra, tehát a civilre ugyanazok a jegyek, ugyanaz az éleslátás, önirónia és szarkazmus jellemző, mint a novellistára. Persze, nagyon bátornak és őszintének kell lenni ahhoz, hogy valaki maximálisan bele merje vinni a személyiségét a szövegeibe, az ilyesmi bizonyos önfeláldozással is jár. Az igazi irodalom bátor, kérlelhetetlen, mert tudja, hogy ha nem ilyen volna, elhazudná, elmismásolná a dolgokat. Pilinszky így fogalmazta ezt meg: „A világ csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak – és tollnak – adja oda magát. (...) Csak amiről végleg lemondunk, kerülhet véglegesen papírra.” És ehhez a szemlélethez Mándy is maradéktalanul ragaszkodott.
Darvasi Ferenc
Készen van a könyv. Mi a benyomásod, milyen képet ad ez most Mándyról?
Remélhetőleg sokfélét, mint ahogy az elején te is említetted. Én is úgy látom, hogy a végeredmény sokszínű lett, a vélemények nem feltétlenül egyeznek. Egyesek például lírai prózának tartják, amit írt, mások ezt határozottan tagadják. Egyesek kifinomult gentlemannek látták, mások szerint a gonoszkodás, a rosszmájúság sem volt tőle idegen. Egyszerre vonzódott a polgári élet felé, valamint a Teleki, Mátyás és Tisza Kálmán tér alkotta háromszög nem éppen polgárias figurái felé. Valaki szerint egész életében ugyanazt az egy könyvet írta, mások szerint vannak jelentős elmozdulások az életműben, például amikor az elvontabb, tárgyias szövegein kezdett el dolgozni. Jól látható, hogy az egyes életszakaszaiban is sokat változott: fiatalon jóval űzöttebb, kiszolgáltatottabb, keserűbb volt, a ’60-as évektől viszont jön a kiegyensúlyozottabb időszak. Addig úgy tűnhetett, Mándy megrögzött agglegény marad, később viszont Kaló Flórián állítása szerint azt mondta a feleségéről: „Ő a legjobb, ami történt velem az életben.”
Mondják, Mándy a Józsefváros írója. Mit gondolsz, mit szólna a mostani Józsefvároshoz? Miről írna?
Amíg Józsefvárosban élt, valóban Józsefváros írója volt, de utána fokozatosan levált róla, eltávolodott tőle. Bizonyos értelemben addig sem Józsefvárosról írt, hanem „csupán” arról a helyről, ahol élnie adatott. Ha Rákosszentmihályon élt volna, akkor arról írt volna. Mindig arról írt, ahol élt, ahol járt, ami belül foglalkoztatta, ami vele történt. Ebben a tekintetben is jó minta egyébként: rávilágít, hogy nem a külső történésekkel, tendenciákkal kell foglalkozni, nem azt kell figyelni, mi az izgalmas, mi az aktuális a jelen közönségének, mire fognak ráharapni, hanem belülről kell dolgozni, belső meggyőződésből. Ez ugyan evidenciának hathat, de gondolj bele, hány író köt alkukat, alázkodik meg, hajbókol mindenfelé a szakmai- és/vagy a közönségsiker érdekében. De visszatérve Józsefvárosra: miután ’84-ben elköltöztek onnan az Aulich utcába, nem járt többé vissza, nem nosztalgiázott. Még a nosztalgia szót is utálta – milyen érdekes amúgy ez, hiszen Mándyról sok mindenkinek éppen a nosztalgia szó ugrik be, pedig mintha nem ő nosztalgiázna, hanem az olvasó az írásain keresztül.
Bizonyos értelemben önéletrajzi író volt. Az apjáról írt, a számára fontos terekről, gyerekkorának színtereiről, az ottani különös pofákról. Persze nem sima önéletrajzra kell gondolni, hiszen mindent átformált, átszellemített, légneművé varázsolt. Ebből a szempontból is érdekes Vörös István története, aki a könyvben elmeséli (példájaként annak, hogy lesz az életből irodalom), hogy amikor egyszer Mándyt megállították egy zuglói utcán, és megverték, azt hogy dolgozta át egy novellájába, nem is akármelyikbe, hanem a Fagylaltosokba, ami az egyik legjobb kisprózája.
Kritikaköteted után kispróza kötettel is jelentkeztél (Elválik, Palatinus Kiadó, 2012). Készül-e újabb saját könyved?
Egyelőre biztosan nem. Inkább egy jófajta üresség van most bennem, és öröm, hogy elkészült a könyv – hála a Corvina Kiadónak, az interjúalanyoknak, és mindenkinek, aki segített az interjúzás, a fotók, levelek összegyűjtése, valamint a könyv elkészítése során.
