Kis Petronella
A lét körforgása
Marcsák Gergely: Fekete-Tisza
Marcsák Gergely első kötetében, amely 2019-ben elnyerte a Gérecz Attila-, a Khelidón-, illetve a Könyv-Nívódíjat is, változatos, akár kísérletezőnek is mondható, mégis kiforrott és egyedi megszólalásmódokkal találkozhatunk. A szerző témaválasztásai, a szövegek által sugallt kulturális, történelmi, néprajzi hagyománytisztelő és -közvetítő értékrend, illetve a klasszikus műfajokat (például a balladát és az epigrammát) megidéző versek ritkán jelennek meg pályakezdők kötetében. A Fekete-Tisza címe a szerző szülőföldjére, Kárpátaljára utal, és mivel a Tisza innen ered, ez a motívum a szerző eddigi életművének, költői pályafutásának kiindulópontjaként is értelmezhető, hiszen a kötet egészében hangsúlyos szerepet kap ez a vidék. Marcsák többnyire kerüli a kortárs költészeti trendeket, ugyanakkor reflektál a 21. század aktuális problémáira, többek között a magyarországi elöregedő társadalomra és a születésszám-csökkenésre (Nagyapa), valamint a Csernobilt is megidéző, de egyre inkább fenyegető méreteket öltő atomenergia veszélyeire (Jódeső) és a környezetszennyezésre (Milyen volt...).
A Fekete-Tisza versei három ciklusra oszlanak. Tematikailag az első, A vonatokról című a leginkább koherens, amelynek első szövegeiben a meghalás folyamata egy magányos, monoton, zakatoló utazásként értelmeződik, a végállomásra érkezés pedig a meg- és felszabadulás érzetét kelti. Több vers valamilyen történelmi eseményre, a háborúra, a diktatúra általi elnyomásra, illetve az ’56-os forradalomra reflektál. A Különjárat című műben a lírai én többes szám, első személyben beszél, és sorsközösséget vállal utastársaival – ennek megszólalásmódja a reformkori költészetet (Berzsenyit, Vörösmartyt, Kölcseyt) idézi.
Marcsák Gergely azonban nemcsak költőként alkot, hanem zenészként is: rendszeresen fellép irodalmi rendezvényeken, esteken, ahol gitározik és énekel, illetve mások megzenésített verseit adja elő. Ez verseinek világában is megmutatkozik, például a lapszélvers lágerimákhoz címűnek ritmusosságában, ismétlődő motívumaiban, soraiban, és utóbbit a szerző remekül aknázza ki a gondolatok jelentésárnyalatának transzformálásával és az egyes versszakok összekötésével, illetve keretezésével: „tűzhelyen melegítjük a maltert / hogy szavainkat összefogja / és ami utánunk marad / ne tudja csonkítani a fagy / széthordani a szél [...] de melegítjük a maltert / hogy szavainkat összefogja / és ne hordja szét őket az idő”. Az elzártság, a végtelen hosszúnak tűnő idő és az életért való fohászkodás ábrázolódik ebben a szövegben. Az oroszországi vorkutai üzemben dolgozó foglyok így élik mindennapjaikat: egyetlen kapcsolatuk, kommunikációs csatornájuk a külvilággal Isten. A vers az ő tudatukban kavargó rémületet és kilátástalanságot rekonstruálja, és az esemény verstárggyá avatásával arra is utal: azzal állíthatunk emléket a kényszermunkára ítélteknek, ha nem hagyjuk feledésbe merülni a történelmi bűnöket. A címadó vers ritmusos ciklikusságával, dallamosságával az élet és a halál körforgására játszik rá, az ember és a természet eredendő harmóniáját, valamint a nemzedékek, generációk közti továbbörökítés, -öröklődés problematikáját tematizálja. A víz egyrészt az emberi sejteket megalkotó, a növekedéshez és fejlődéshez nélkülözhetetlen képződményként, másrészt pedig a túlvilágra átsegíteni képes áramlatként jelenik meg. „Hasamban hordom szégyenemre / oláh zsiványok gyermekét. / Üt-rúg, amint az apja tette, / és gyűlölet feszíti szét. / A magzatvízben úszva érzi, / hogy engem verni, ölni kell. / A vére bűnre így vezérli / csöpp karját, mellyel más ölel.”
A második ciklus versei – ahogy Az alkony a vitrinben cím is tükrözi – különleges hangulatokat árasztanak, és többnyire nyugalmat sugárzó, statikus képekből állnak össze ezek a belső, önmagunkban való lelki barangolások. Az első (Alkony a vitrinben) és az utolsó (Terek) szövegben egyaránt hangsúlyosan ábrázolódik a hiányállapot, és ezek az egész ciklust keretezik: „Nem félhetünk, de a megjósolt jövő / esti nyugalmunkra mégis terhet ereszt, / és meg sem fogant gyermekünk alatt / a korhadó padló recsegni kezd. / A deszkák közé szögeket verhetünk, / de már ez az igyekezet is kevés, / hiszen alsó szomszédjaink sincsenek, / kiket zavarhatna a recsegés” (Alkony a vitrinben), „és csalódni fog, ha ideköltözne / törmelékekből állítani össze / a feloldozó, sosemvolt egészet, / tereit már régen jól belakta, / kezdettől lapul padlói alatt a / mindent átható, földszagú enyészet” (Terek). Több költeményben kiemelkedő szerepet kap az otthon kiüresedettsége, illetve az ember jelenlétének hiánya a kietlen köztereken. Visszatérő motívum a kámfor és a menta is, valamint ebből következően a homály és a bódultság állapota, amely a versbeszélő félálomban vagy valamilyen önkívületi, öntudatlan állapotban való létezését is reprezentálhatja (akár az alkohol miatt, akár a meghitt szerelmi egyesülés hevében). A már említett záró, Terek című vers második strófájának négy sorából háromban is felbukkan egy-egy olyan szó, amely emblematikus verseket és a legnagyobb költőinket idézi: a „számadás” Kosztolányit, a „ráeszméljen” József Attilát, a „plakát” Pilinszkyt (a harmadik versszak „sosemvolt egész” szókapcsolata pedig erőteljesen Kálnoky László költészetét). A lírai én az ő nyomdokaikon haladva szembesül az elkerülhetetlenül kísértő halállal. Az egyetlen vers, amely kissé kilóg a ciklus szerkezetéből, a Karácsonyi vásár: ez kevésbé absztrakt képeket használ, szókészlete jóval hétköznapibb, köznyelvibb, mint a többi szövegé, szentimentalitása azonban helyenként túlcsordul („Csókot adtál, s a föld remegni kezdett”, „a titkos rezgés máig is ott maradt, / s rendre felbukkan, ha két száj összeér”).
A harmadik ciklus (Éber estén) üde színfoltjai azok a versek, melyeknek szókészlete Kárpátaljáról ered, és ukrán eredetű szó, vagy az ottani magyar dialektus része. Ennélfogva ahhoz, hogy például az Opsit megértsük, némi háttérkutakodásra lehet szükségünk, de ennek hiányában is izgalmas rejtvényként funkcionálhat a szöveg, melynek olvasása során a befogadó a magyar szavak segítségével megpróbálhatja kitalálni, mit takarhatnak az idegen szavak – a kreatív játék lehetősége adott. A ciklusban felbukkan egy olyan vers is, amely Farkas-Wellmann Endre stílusában íródott (a Silviáról és a Halálról című, de Marcsák a költőnek több versét meg is zenésítette, melyeket közös pódiumműsorukban többször elő is adtak), és ekkor, a kötet utolsó lapjain éles váltás történik: Marcsák játékos oldala után a humoros is megmutatkozik.
A megszólalásmódok és a versformák sokszínűsége miatt úgy tűnik, a szerző még keresi saját költői hangját, a hozzá leginkább illő stílusirányt, ennek ellenére debütkötete nem válik széttartóvá, a rajta végigvonuló motivikus komplexitás – hiszen a halál és a természet, illetve a bibliai motívumok, valamint a történelmi tematika a második és a harmadik ciklusban is összetartja a szövegkorpuszt – miatt nagy műveltségről és érettségről tanúskodik, és kiegyenlített színvonalát tekintve egyik irányról sem mondható el, hogy a későbbiekben ne válhatna Marcsák költészetének fő sodrává.
Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.
