Véry Dalma
Az olvasás felelőssége
Bence Erika: Utazások Posztmonarchiában: Kulturális kontextusok. Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből
Ahogy az ismeret nem azonos a tudással, az olvasás sem pusztán az ismeretek megszerzéséére szolgál. Az olvasás, mint a létösszefüggések értelmező feltárása, s ekképp a léttapasztalat tematizálása, a phroneszisz, azaz a szituációhoz alkalmazkodó tudás,[1] az abba való begyakorlás lehetőségét adja az ember számára. Bence Erika Utazások Posztmonarchiában című tanulmánygyűjteménye egyszerre ad betekintést a határoltság feszültségébe, az irodalmi beszédmódok és szempontok sokrétűségébe, valamint az egyéni sorstörténet drámájába. Teszi ezt anélkül, hogy ismereteinek demonstrációját, vagy az olvasás tapasztalatának patetikussá válását célozná. Bence Erika e kötete is az olvasás felelőssége mellett tesz tanúságot, vagyis azon belátás mellett, hogy a tapasztalat történetisége és az elbeszélés sajátossága önálló, egyéni meggondolást kíván. Nem elégedhetünk meg az előre adott válaszokkal, s nem védekezhetünk a megrendítő tapasztalattól való elzárkózással. A történetiség értelmezéséért, narratívájának eszmélő feltárásáért felelősséget kell vállalnunk, hogy így őrizhessük a sors közössé vált tapasztalatát, s e tapasztalatból fakadó történeti tudást.
Jóllehet a kötet hat fejezete „műfaji és tematikai elvek mentén” (7) jött létre, a történeti tapasztalat, az irodalmi narratíva és a személyes sors kérdései összefonódott szálakként vezetik az olvasót a tanulmányok és kritikák csapásain. A kötetben szereplő írások egyik meghatározó vizsgálódási horizontja a történetiség tematizációja az irodalmi narratíva által. Legyen az történelmi regény, napló, emlékkötet vagy trilógia, a nemzeti/népi identitás, a határoltság és liminalitás, valamint a háború sorseseményt képező tapasztalata csakis a szövegvilágok terében nyer jelentőséget. A szerző nem törekszik arra, hogy az olvasót egy meghatározott politikai/ideológiai szemszög felvételére késztesse, s hogy e szemszögből aztán kísérletet tegyen egy meghatározott olvasat kizárólagossá tételére. Éppen azt célozza, hogy a szövegek beszédmódjain, azok megszólaltatásán keresztül rálátást engedjen egy-egy történeti-kulturális kontextus árnyaltságára, valamint az egyéni állásfoglalásban rejlő viszonylatok összetettségére. Bence Erika értelmezései soha nem egy történeti kor leleteként tüntetik föl az irodalmi műveket. Megközelítésében olyan művészi képződményekről van szó, melyek a „sorstörténetet” a maguk sajátlagos és egyéni tapasztalatában teszik olvashatóvá és értelmezhetővé. Az Ahogy egy életmű újraolvassa önmagát című tanulmány fogalmaz a Reb Áncsli és más avasi zsidókról szóló széphistóriák kapcsán:
„Vallomás, idegen, különleges – ez az a fogalomhármas, amely a Reb Áncsli poétikai eljárásait működteti. A vallomásosság az elbeszélő önreflexív, lírai attitűdjéből, az idegenség a megjelenített közösségi létforma topográfiai és kulturális elszigeteltségéből, a különlegesség/másság vallási hagyományaiból következik. […] [A] Reb Áncsli előhangjában hangsúlyozza beszédmódjának vallomásos, emlékező jellegét, vállalja a tartalmakkal való azonosulás lírikus magatartását, a szüleinek és családjának, a kisgércei zsidó közösségnek való emlékállítás gesztusát.” (66.)
A sorstörténet és a történetiség tapasztalatának az irodalmi képződményben történő felmutatása ugyanakkor részletes kontextualizációval jár együtt Bence Erika olvasatában. Legyen az vallási, kulturális, vagy intertextuális kontextus, az irodalmi mű történeti helyének kijelölése pontos és részletes. Ekképp az értelmezés nemcsak a történeti tapasztalat sajátlagos feltárásának lehetőségét adja, hanem a mű történeti jelentőségét illetően is fontos adalékul szolgál.
Jelentős szerepet kap az írásokban az irodalmi narratívát meghatározó motívumok, szimbólumok, diszkurzív alakzatok feltárása is. Azaz a szöveget szeizmografikusan észlelő olvasat a beszédalakzatok dinamikáját is megmutatja, ekképp betekintést engedve abba, ahogyan az irodalmi mű teret ad az értelemösszefüggések változásban-létének, s ahogy egyszersmind megképzi e diszkurzív dinamikát. Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regénye kapcsán Bence Erika ekképp fogalmaz:
„A regény több szempontból (a fiákeres, az író és egy háttérben működő, semleges elbeszélői hang által is) közvetített és több változatban elmondott anekdoták sorozata, amelyek mögül csak lassan, részleteiben, az összefüggések hálózatából kikövetkeztethető konzekvenciák révén rajzolódik ki előttünk a[z] […] [igazság].” (101.)
A diszkurzív alakzatok sorseseményekbe, sorstörténetekbe ágyazott feltárása mindenkor az olvasat felelősségének fényében történik, vagyis annak szem előtt tartásával, hogy az irodalmi mű hogyan ad lehetőséget a mások sorsában való részt vállalásra, s ezáltal a közös sorssá vált közös tudás őrzésének lehetőségére. Bence Erika írásai ily módon együttérző olvasásra tanítanak, arra, hogy a tudás olykor kínzó érintettséggel is jár. E kínzó érintettség azonban mégis arra készteti, arra tanítja az embert, hogy differenciáltabban lássa és értelmezze mind a volt világ történetiségét, mind a mindennapi történések látszólagos egyértelműségét. Midőn ez a késztetés egy meghatározott irányultsággá, attitűddé válik, a motívumok, fogalmak, szimbólumok árnyaltabbá válásának, sokrétű összefüggéseinek nyomon követése is az olvasás felelősségének részét képezi. A következő idézet a Kontra Ferenc Idegen-trilógiájának (vajdasági) irodalmi kontextusa című tanulmányban olvasható:
„Mindemellett számos más motívum, szöveg- és képi utalás is összekapcsolja az Idegen-trilógia korábban önálló darabjait. Az utazás toposzának következmény-jelentései, mint amilyen a távozás, elszakadás, ismeretlenbe veszettség képzetei, illetve léthelyzete A kastély kutyái – erőteljesen esszéisztikus, metaforikus, szuggesztív –, a későbbiekhez képest pretextusként értelmezhető világában is megjelenik, miként az otthonvesztés – idegenné válás – halálba érkezés jelentésláncolata is.” (111.)
A személyes sors irodalmi tapasztalatának jellegét ugyancsak a diskurzus alakzataiban feltáruló létviszonylatok jelölik ki. A szövegvilágok rajzolják meg a karaktert, mely történetisége s ekképp sorsa által érinti az olvasót. A karakter jellegének láttatását a szövegeken keresztül, történetének és sorsának milyenségét Bence Erika írásai nemcsak szem előtt tartják, hanem számos esetben a középpontba helyezik. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplója kapcsán a következő belátás fogalmazódik meg:
„S noha a házasságukon belüli nyitottságról és toleranciáról szóló képet Gyarmati Fanni maga formálja és gerjeszti – elsősorban a külvilág felé –, a mai olvasó számára és az elmúlt hét évtized nyújtotta rálátás, illetve a megváltozott gondolkodás adta szempontok érvényében inkább azt érzékeljük, a naplóból az látszik, hogy a feleség számára ez inkább valamiféle csapdát jelentett, védekezési mechanizmust, a valós ellenérzések és sértődöttség palástolását.” (165.)
A kínzó, olykor kínos érintettség a másik sorsa által Bence Erika írásaiban nem válik esztétizálttá, nem marad meg valamely a hétköznapi létet nem érintő drámai szituáció távolságában. Azt érezzük, hogy ez az irodalmi mű szövegében, az irodalom kontextusában feltáruló sors akár a miénk is lehetne, a miénk is lehetett volna. S ha feltesszük a kérdést, hogy ez az érzés miből fakad, azt a választ adhatjuk rá, hogy az olvasás felelősségéből. Annak tapasztalatából, hogy a közös történeti világunk és a szövegvilágok metszetében a megrendítő tapasztalat elől történő együttérző ki nem térés a mindenkori világba vetettségünk felismerését adja. S csak az képes a phronétikus tudás által elsajátítottá válni, aki, mint Bence Erika, az olvasás e felelősségét tanúsítja.
Életjel Könyvek, Szabadka, 2018.
