Pál-Lukács Zsófia

 

A jelentésadás belső feltételei

Háy János: Mamikám

 

Egy kézzel írt naplórészlet hívja fel magára a figyelmet Háy János Mamikám című regényének belső borítóján. A fülszöveg az író sajátkezű vallomása, s mint olyan, különleges hatású. Mély kapcsolódást ír le a szerző és a műalkotás tárgya között, közte és a Mamikám világa között, melynek gyökerei régóta megkapaszkodtak benne: „őrizgettem magamban. Őrizgettem, mint valami magántulajdont, ahogy a kutya a kert sarkában elásott csontot.” Olyan térbe érkezünk, ahová annak ellenére, hogy a gondolatok és a cselekedetek az élet alapvetéseiből fakadnak, „a nyilvánosság már nem akar bepillantani.” A Mamikám szövegtere újra reflektál „a megszólalás üres helye”-ire,^[1] saját művészi olvasata révén mutatja be azt a gyerekkorából ismert világot, amelyet eddigi műveiben is nagyhatásúan tudott képviselni. Ennek a világnak a többszólamú értelmezése a Mamikám című regénnyel új aspektushoz érkezett.

A korábbi művekhez hasonlóan Háy Jánost ezúttal is az emberi sorskérdések érdeklik, sorsokat akar megmutatni, ezekben az adott életút mellett a megtalált nyelv (ami író gyerekkorának nyelve), illetve annak működésmódja az igazán értékes. Ez a nyelv, Wittgenstein közismert tézisét felidézve, kijelöli a műben megszólaló világának a határait. Mi fér bele a Mamikám esetében ebbe a (szöveg)világba, milyen előíró funkciókkal találkozunk a választott nyelv, illetőleg nyelvjárás révén – úgy vélem, ezek a mű fő kérdései. A Mamikámban beszélt nyelv figurális nyelv, ugyanakkor persze szociolingvisztikai szempontból is vizsgálható, különösen hogy itt a különböző társadalmi csoportokból érkező szereplők ugyanazt a nyelvet beszélik.

Az egyes szám első személyben íródó narráció retrospektív eleveníti fel az elbeszélőnek az idős asszonyhoz való kapcsolódását, az önvallomásban alapvetően két tragikus végkifejletű sors képviseli magát: a cigány származású jánka sorsa és Mamika sorsa. Persze az ő történetük sok más mellékszálat is bekapcsol, így a cigányasszony lányáét, aki „más”-nak született. Az önvallomás korábbi formáit láttuk a Gézagyerek, A bogyósgyümölcskertész fia, a Nehéz és a Mélygarázs című művekben. A formakeresés, mint a Háy-életmű egyik fő kérdése, leginkább a műnem és a műfaj próbálgatásában található meg,^[2] de mondhatjuk azt, hogy a művek nyelvi regisztere is ennek a formakeresésnek a része. Az író a felsorolt művek mindegyikében megújította a beszédmódot, a Dzsigerdilen pedig, hasonlóan a Mamikámhoz, éppen az alustilizáltság és élőbeszédszerűség alapján hívta fel magára a figyelmet. Háy János most ugyanúgy megtartja a monológ hatáskörét. Mivel beszélője a jánka, elsősorban az ő személyisége, illetve a történetei által hordozott kontextus teremti meg a jelentésadás feltételeit. Az elbeszélő nézőpontjából látjuk a történetet, az elbeszélt történethez való viszonyából értjük meg a világot, amelyben mozog. Egyvalami fogja egybe a gyerekkorától egészen felnőttkoráig terjedő történetét: a cigány származása.

Az eköré épülő elbeszélt identitást rengeteg klisé alkotja, amely éppen ezért teszi próbára az olvasói elvárás-rendszert, „a vágyott és remélt, valamint az olvasó számára valószínűsíthetőnek és kiszámíthatónak látszó fejleményeket”.^[3] A szöveg erős hatásfokát valószínűleg ennek is köszönheti. Ezek egy része a saját élettapasztalat alapján áll össze (rossz fogak, éhezés, fázás, lopás, fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazás, generációkon átívelő butaság, alkoholizmus, kéregetés, lopás), másik része a társadalom felől érkezik: „A cigán olyan, hogy ha nem lop, hazudik” (41.); „A cigán olyan, … hogy mindenen megsértődik” (68.); minden cigán a kisegítő osztályba kerül, minden cigán tolvaj, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy a mű fő kérdése, hogy a jánka idős asszonnyal folytatott beszélgetései során hogyan formálódik ez az identitás, és milyen olvasói válaszokat kapcsol be például a fentiekben felsorolt életkörülmények ismertetése alapján.

A mű kettős játékot játszik, reduktív módon két szereplő világértelmezését közvetíti. A jánka nemcsak viszonylag pontosan méri fel a saját helyzetét és mozgásterét (a Mamikánál kevésbé árnyalt ez), ugyanígy az idős, egyedül élő asszonyét is, és szembesíti őt a külső nézőpont igazságaival, melyek a létünkhöz kapcsolódó alapvető filozófiai kérdéseinkből fakadnak. A hasznos élet témájával, az elégedettség megtapasztalásával, a jóval és egyéb erkölcsi kategóriákkal a maguk módján foglalkoznak, ezekben a beszédhelyzetekben karakteresebb a jánka megítélése. Értékelésében a Mamikának ugyan „nem vót haszontalan az élete mind ezeké a pestyeké, haszontalan éveken át” (152.), mégis szánalommal van iránta. Mert milyen élet az, ahol az idős kor egyedüllétben lappang: „nem vót neki más, aki rányitott vóna, mert má mindenki meghat”, a gyerekei pedig külföldön élnek és csak ritkán járnak haza, akkor is elidegenedve mérik fel világuk különbözőségeit (az unokák például nem értik a magyar mesékben levő kulturális kódokat). „Mer most mi van a Fiatalmamika gyerekeive, hiába vótak olyan marha okosak, hogy mindenki monta, hogy nagyon azok, még az iskolaigazgató is aszonta” (65.), máshol élnek, és talán nem ismerik a kategorikus imperatívusz hétköznapi életben megvalósuló alapelvét. Mivel az elbeszélő időszakosan öregotthonban is dolgozott, látta belülről ezeket a sorsokat: „annyi az öreg, főleg Pesten…azok is úgy ott vótak hagyva, mind a Mamika” (151.). Pedig ők sem így tervezték a Fiatalpapával, munkájuknak az adott értelmet, hogy majd vesznek a gyerekeknek házat Pesten, és maguknak is, „oszt nem dógoznak soha többet, csak jáccanak az onokákkal” (89.). Az új generáció elköltözésével az időskori egyedüllét a hiányt hozza magával, de ugyanezt érzik azok is, akik emigrációban élnek: „Milyen lehet úgy éni, hogy nem ott ész, ahol otthon vagy?” (105.)

Az első kérdés, amelyet közvetve megfogalmaz a regény, azonos Jacques Derrida egyik ismert művének a kérdésével: ki az anya? A narrátor már az első mondatokban kiemeli, később pedig többször hangsúlyozza, hogy számára a Mamika „jobban vót az anyám, mint akitő születtem” (5.), mert „A bornyú anyja is különb vót, mind ezek az anyák, mind az enyim is vót, akik csak szűtek bele a világba.” (75.) A jánka számára az anyaság legfőképpen nevelést jelent, egy jó anya gyakorlati és erkölcsi dolgokra nevel, megmondja, „mit hogyan kő” (46.). Ezért is tartja érzelmileg távol magától a vér szerinti anyját, akit „nem tartok anyámnak, mer hát milyen vót, mit nevelt rajtam, hát semmit.” (52.) Bár a mamika sok szempontból megfelel ennek a mintának, mivel segít neki a sütésben, megtanítja, mire kell figyelni a ház körüli munkák során, alapvetően mégis kétéltű a kapcsolatuk. A történetek során Mamika többször fogalmaz meg olyan tanításokat, melyek gyökerei a klasszikus értékeket képviselő generációkban megtalálhatóak voltak. Megfogalmaz intéseket: „Ne mondj ijeket a papró” (124.), többször figyelmezteti a lányt, ha csúnyán beszél (ami eleve magában rejti az agressziót), észrevételei a jánkával kapcsolatosan sokszor kíméletlenek és elutasítóak.

A Mamika értékrendjén keresztül ugyanakkor a falusi világ belső értékrendjét, gondolkodásmódját, ítéletét is megismerheti az olvasó. Mivel a Mamika az élet egykori rendjét képviseli, története egyben a falu története is, ami alapján megjelenhet az iskolák belső működése, az itt munkáló hierarchikus rend, feltűnnek az orvosi ellátás problémái. A tételes hiányosságok mellett a falu kulturális életére is rálát az olvasó (volt mozi a faluban). Ezeket a problémákat a regényben az idős asszony karaktere hozza közel, ezért élettere, világlátása legalább annyira hangsúlyos, mint az elbeszélőé. Mindkét szereplő útját a kiúttalanság és az esendőség tapasztalata határozza meg, sorsuk e tekintetben azonos. A Mamikám megközelítése szerint a születéssel öröklött sors szab határt a lehetőségeknek, ezért nincs nevük ebben a regénytérben sem a szereplőknek, hiányzik az egyénítés, mivel az általuk képviselt típusokhoz kapcsolt lehetőségek alapján van bizonyos mozgásterük a történések alakításában. A Mamikám végkövetkeztetése szerint nem tudunk mások lenni, mint akik valójában vagyunk: „hiába akarunk, mi nem tudunk mások lennyi, csak cigánok.” (107.), mondja.

Azok alapján, ahogyan ezek a megállapítások elhangzanak nyilvánvaló, hogy valójában hiányzik az akarat az elkülönböződéshez, a jánka nem jut el a Don Juan-i üzenet megfogalmazásához: változtasd meg az életed, és élj máshogy. Hiába ismételgeti, hogy nem akar cigán lenni, neki más élete lesz (mint például az anyjáé volt), valójában nem tesz érte semmit, törekvése tehát nem hiteles. Tisztán látja ugyan, hogy mi az ő sorsa, és például van ellenállás benne a ráerőszakolt lopások alkalmával, ám nem látja a választási lehetőséget életformák, értékek között, elbukása tehát szükségszerű. Ezt igazolják az ismétlődő élethelyzetekben elhangzó beszélgetéseik. Ezek során mintegy leválasztódik a közösség, kettejük kommunikációja mindvégig képes életben tartani a szöveget. A jánka, miközben segít a Mamikának a kinti munkákban, együtt kávéznak, közben beszélgetnek. Szociológiai, pszichológiai szempontból is érdekesek ezek a beszélgetések, érdekes az érvelések belső mechanizmusa. Ugyanazokat a témákat járják körül, a hangsúly a kibeszélésen és nem a megoldáson van. Sokat beszélnek ugyan egymással, és meg is fogalmaznak bizonyos felismeréseket, ám nincs átható előrelépés, leginkább ugyanazokat a témákat ismételgetik mindketten. Ez persze abból is adódik, hogy nincs meg a bizalmi viszony közöttük, mivel a barátság érzelmi mélységeit nem tudják igazán megélni. Ezek a finoman elszórt utalások, feszültségek vezetnek el a mű végkifejletében tapasztalható drámai hatáshoz, ami Kemény István megfogalmazásában „Egy, a görög klasszikusokhoz mérhető végzettragédia”^[4].

Mindketten áldozatok, értelmezésünket pedig az határozza meg, hogy a jánkát tartjuk-e bűnösnek az idős asszony meggyilkolásában. A narrációs eszközök azért is működtetik hatásosan az elbizonytalanító mechanizmusokat, mert az olvasó nem tudja, merre, milyen végkifejlet felé tart a két nő kapcsolata, nehezen fér hozzá a szerzői szándékhoz. A mű hatásmechanizmusa dramaturgiailag jól felépített. A történetben akkor áll be először fordulat, amikor a cigány asszony „szerelme”, aki csak kihasználja őt, az idős nőhöz küldi pénzt kérni, hogy pálinkát vehessen magának. Később, a lopások elmesélése után az is kiderül róla, hogy egyszer hihetetlen agresszióról adott bizonyosságot, mikor megverte és majdnem megölte a „román kurvát”. Ezek a történetek bevésődnek az emlékezetbe. Rejtett utalásként munkál a szövegben a Biblia „Ne ölj!” parancsa – amelyet Mamikával a háború kapcsán elemeznek –, érdemes megfigyelni, melyik beszélő fél milyen álláspontot képvisel. Ott munkál a történetben ugyanakkor a szeretet parancsa is, ami sokkal inkább felerősödik a történetben. A szeretet parancsa itt szelektív, a lány értelmezésében biztosan: „cigánt soha nem szerettem” (113.), mondja. A történet zárásában a bűnhődés hangsúlyos. Miután hazaér, megöli a társát, lánya, Bernike, aki születési rendellenessége okán nem nő föl, gyilkosnak nevezi őt. Furcsa ettől a kislánytól hallani ezt az ítéletet, olyan, mintha a szerző ítélete szólalna meg. Mert a vér úgyis előjön egyszer – ezek a sztereotípiák nemcsak az emberi gondolkodást határozzák meg, hanem az öröklött emberi sorsokat is.

Talán nem is az igazán lényeges, hogy Háy János a Mamikám című művében új sorsokat hoz közel, ami ez esetben egy cigány nő és egy idős asszony sorsa, hanem hogy ezek révén mit mond el az emberről, az emberi kapcsolatok sokrétűségéről, hogyan tárja fel azt a világot, amelyet a magyar irodalomban ily módon csak ő tud hitelesen képviselni.

 

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021.