Kritikák

 

 tompa_haza.jpg

 

Kolozsi Orsolya

 

Közel hajolni a honvágyhoz

Tompa Andrea: Haza

           

A dolgokhoz vagy nagyon közel kell hajolni, vagy távolról kell szemlélni őket, jegyzi meg már az első oldalakon Tompa Andrea negyedik regényének narrátora. Ha távolról nézünk valamit, láthatóvá válnak az összefüggések, ha pedig közel hajolunk, a legapróbb részlet is felfedi magát. A rendkívül szép és elegáns borítóval megjelent Haza ez utóbbit kísérli meg - a közelhajlás regénye lesz, témája pedig a címben is jelölt haza, a honvágy, az idegenség tapasztalata. A szöveg tulajdonképpen részletes, alaposan végiggondolt és több oldalról megvilágított válasz arra a kérdésre, melyet egy fiatal, amerikai lány tesz fel a főhősnek: „And what’s your story? (És mi a te történeted?)” A könnyednek szánt kérdésre végül nagyon komoly válasz születik, a főszereplő egész életét felgöngyölíti; emlékeit, osztálytársainak, szüleinek történeteit mutatja be, elsősorban a hazához való viszony tükrében.

A Haza Tompa Andrea első három regényéhez képest elmozdulás a pályán, egyrészt mert nem (vagy csak az életrajzi olvasat erősítésével) illeszthető az írónő eddigi Erdély-regényei közé, másrészt a megszokott cselekményesség most eltűnik, a külső történések jelentéktelenné válnak a belső utazás, a haza jelentése utáni „nyomozás” mellett. A tudatfolyam kiindulópontja egy konkrét utazás: az ötvenéves főhős egy osztálytalálkozó és egy ott tartandó beszéd miatt tér vissza szülőhazájába. A hosszú úton emlékeket idéz, végiggondolja saját történetét, emigrációját, valamint az otthon maradottak és a világban szétszóródottak történeteit, megpróbálja feldolgozni saját gyökértelenségét, hazátlanságát és permanens honvágyát. Az új hazából tart a régi felé (a konkrét helyek, országok megnevezését kerüli a könyv), miközben a fejében végigpörög egész addigi élete. A regényben gyakran emlegetett Odüsszeusz hazaútjának egyfajta kifordítása, inverze ez a szöveg, a hazajutást ez esetben nem fizikai akadályok nehezítik, sokkal inkább mentális gátak, a tudatban keletkező görcsök és elakadások. Bár a hazatérés egyszerűnek tűnik, mégsem jóleső megérkezés, sokkal inkább egy be nem gyógyuló seb újbóli feltárása. A regény főhőse egész fiatalon hazát vált, de ennek a váltásnak a terhét még ötvenévesen is cipeli, a honvágy, az elveszített közeg kínzó hiányától nem tud szabadulni. Ilyen behatóan talán Oravecz Imre Kaliforniai fürj című regénye foglalkozott a honvágy, a haza elhagyásának és az új környezetben való újrakezdésnek az élményével (az ő hősei Magyarországról Amerikába költöztek), de nem annyira direktben és analitikusan, mint a kolozsvári születésű írónő.

A Haza középpontjában egy olyan szubjektum áll, aki rendkívüli kitartással, szívóssággal, már-már kényszeresen igyekszik megérteni saját, hazához fűződő érzéseit. Mint író, minden apró mozzanatra reflektál, minden mozdulatot, mondatot és hangsúlyt elemez, saját élményei mellett számba veszi az emigrációban élő írók írásait, hazát váltó barátai elbeszéléseit, szülei történetét is. Hatalmas mennyiségű anyagot hord egybe, mégsem képes egyértelműen fixálni a körülírni kívánt fogalmakat, érzéseket, nem képes nyugvópontra jutni, felszámolni saját idegenségét. A haza, az otthon jelentésének vizsgálatakor ráébred arra, hogy a szülőföld nem csak egy térbeli pont, egy jól körülhatárolható hely, hanem érzések és benyomások tömkelege, valójában csak a lélek számára létező táj, de az is lehet, hogy a testben, a zsigerek szintjén keresendő: „Az északi város számára nem térbeli valóság, aminek szélességi fokai vannak, hanem fogalom, könyvek és vágyak testetlen helyszíne. A világot nem térképen, hanem a saját testében akarja bejárni.” Az otthont sem a térképen keresi, még csak nem is sok száz kilométer után az autóból kiszállva, hanem belül, saját magában. A haza (amit mindig otthon, szülőföld értelemben használ, nem ragad rá semmiféle politikai ideológia) ráadásul nem csak tér, hanem idő is, az a valamikor volt, soha vissza nem szerezhető idő, mely az adott helyhez kötődik. És nem csak tér és idő, hanem az anyanyelv is alapvető része. Az anyanyelv az „igazság nyelve”, melyen kimondani a dolgokat mindig erőteljesebb és elevenebb, mint bármiféle fordítás: „Mennyivel boldogítóbb franciául, angolul, akár oroszul is kijelenteni valakinek magáról, hogy vége van, mint az anyanyelvén. Mert az anyanyelven mintha tényleg vége volna.” A nyelv, a megnevezés, a világ nyelv általi megértése nagyon fontos témái a szövegnek, a nyelvfilozófiai gondolatok párhuzamosan, szorosan összefonódva jelennek meg a haza fogalmának vizsgálatával. A főhős szerint a nyelv képes egyedül arra, hogy benne magunkkal vigyünk valamit az otthonból, hogy biztonságra leljünk: „Vagy aki elmegy, magával viszi a helyet, legalább a nyelvben.” A regény elsődleges hőse nehéz küzdelmet folytat érzelmeivel, de láthatóvá válik, hogy a hazához való viszony ezen kívül is nagyon sokféle lehet. A rövid időre felbukkanó, lehetséges sorsváltozatokat képviselő szereplők különböző magatartásformákat jelenítenek meg. Van olyan, akinek a haza elhagyása nem jelent egész életen át tartó problémát, meg tudja vetni a lábát az új helyen és látszólag könnyedén dolgozza fel a hazaváltással járó traumát. A főhős édesanyja már idős korában, majdnem hetven évesen hagyja el szülőházát, ő már nem is szándékozik megszokni, hazaként kezelni új életterét, nincs már ideje arra, hogy befejezze, lezárja a megérkezést: „A test elmegy, de nincs már ideje megérkezni.” Olyan is van, aki egész életében nem mozdul ki szülővárosából, demens idősként azonban mégis a hazát keresi: a főszereplő tanítónője kényszeresen haza akar menni, pedig otthon van. Mintha egy megérkezésbe, egy elképzelt biztonságba vágyna, de az nem az a haza, ahol éppen van, ahol leélte az egész életét. Vannak aztán olyanok is, akiknek – talán mert soha nem kellett elhagyniuk – az otthon nem kérdés, hanem magától értetődő természetesség: „Próbáltam a gyerekektől megkérdezni, de csak vonogatják a vállukat. Klassz mondják, és kész. Lehet, hogy ennyi az egész. Ez a haza nekik. Klassz, és kész. Talán nem érdekes nekik. Ott van.  Mindig kéznél van. Az övék.” A haza - paradox módon - talán épp azt köti magához legerősebben, aki elmegy: „Mintha a hely odakötné, kötözné azt, aki elhagyja.”

A regény lapjain vizsgálódás zajlik; lelki, szellemi és érzelmi síkon is, ez a vizsgálódás azonban nincs elrejtve a cselekménybe, hanem nagyon is közvetlen, tulajdonképpen a szöveg legfontosabb vonulata, minden más alárendeltje ennek a bölcseleti nyomozásnak. A Haza ennek megfelelően egy tudatfolyam, melyben a főhős nézőpontjába néhol mások elbeszélései, történetei illeszkednek be, de a meghatározó fókusz mindvégig változatlan. Sok az eszmefuttatás, az aforizmaszerű tanulságokra kifutó gondolatmenet, rengeteg az esszészerű betét, sokszor úgy tűnik, a hatalmas téma, a körüljárhatatlan problémakör maga alá temeti a cselekményt és a szereplőket is, de az arányok kiváló kezelése miatt ezt szerencsésen elkerüli a regény, nem roppan bele ebbe a megszállott feltárási kísérletbe. A főhős története mellett apró kis történetdarabkák sejlenek fel: a megfigyelt apa története, aktáinak előkerülése, ennek feldolgozása; az anya költözése, a főhős és fiának viszonya, az egyes osztálytársak történetei, vagy például az egyik nagy hatású középiskolai tanár vagy egy idős festőművész sorsának felskiccelése mind további árnyalatokkal gazdagítják ezt az önértést, a megbékélésre tett kísérletet. A múlttal (és ezen keresztül természetesen a jelennel) való küzdelem dokumentálása a szöveg, melynek egyik alapvetése, hogy a múltat vagy feldolgozni, vagy kiégetni lehet. A kiégetésre a főhős alkatilag képtelen, így a feldolgozással dolgozik hosszasan, részben azon az úton, mely visszafelé vezeti őt; abban a korban (ötvenévesen), amikor az ember már homme fini, azaz befejezett ember, aki már alig hoz döntéseket, de aki kénytelen szembenézni addigi döntéseivel és azok eredményeivel.

Mivel Tompa Andrea egy írót választ főhősnek, nagyon sokat beszél az írásról, reflektál az írással kapcsolatos kérdésekre, betekintést enged írói műhelyébe, saját működésének alapjaiba. Az önmagát íróként azonosító főszereplő nem csak saját praxisáról, de más írókról is sokat elmélkedik, így a Haza lapjain rengeteg az irodalmi utalás, allúzió. A már említett homéroszi eposzon túl főleg az orosz irodalom kerül középpontba, de érthető módon nagyon nagy érdeklődést mutat a nyelvváltó írók iránt is, mint amilyen Nabokov vagy Beckett. A regény legfontosabb mondatai egy orosz írótól, Jurij Mamlejevtől származnak (már ha mondott, írt ilyet egyáltalán, a főhős ugyanis nem lel nyomára a sokat idézett mondatoknak, csak egyik professzorától hallja): „Elmenni lehet, de visszatérés nincs. Nincs visszatérés tehát, csak a kudarc tér vissza.” A hazába való visszatérés lehetetlenségéről beszél, vagy azért, mert az elmenetelt nem lehet visszacsinálni; vagy pedig azért, mert nincs is olyan, hogy elmenetel, hiszen aki elmegy, az is ott marad. A visszatérés így is, úgy is lehetetlen, mint ahogy egy idő után (és véleményem szerint, ha nagyon halványan is, de az életközépi válság könyve is ez a regény) már semmit nem lehet visszacsinálni, és nem új döntésekből áll az élet, hanem az egykori döntésekkel való megbékélésből, annak elfogadásából, akivé ezeken a döntéseken keresztül lettünk. Egy ilyen megbékélési kísérletnek a lenyűgöző, mikroszkopikus részletességgel megragadott bemutatása a szerző negyedik regénye, melynek kérdései valószínűleg hatalmas hullámokat vetnek minden olvasó fejében és szívében egyaránt.

 

Tompa Andrea: Haza. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020.

 

Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.


Főoldal

2020. október 28.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA