Balássy Fanni
Valahogy így, de mégis másképp
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb
Harag Anita történeteit olvasva az a különös érzésünk támadhat, hogy ezt a sztorit már hallottuk valahol, megesett valamelyik ismerősünkkel, szomszédunkkal, családtagunkkal, vagy éppen velünk. Valahogy így, de mégis másképp. A karakterek mindegyikével volt már dolgunk valamilyen formában, és ettől a szokatlan, mégis jóleső ismerősségtől még inkább bevonnak és magukba zárnak a szövegek.
A kritikusok általában háromféleképp közelíthetnek egy elsőkötetes szerzőhöz: vagy egyetértés születik arról, hogy más mesterség után kellene néznie, vagy úgy jellemzik, ígéretes, ami azt jelenti, még nem elég jó, de tartogathat meglepetéseket, vagy előre aggódni kezdenek érte, vajon képes lesz-e második kötetében hozni ugyanazt a színvonalat. Harag Anita kötetének recepciója egyértelműen az elismerés hangján szól, hiszen a Petri-díj elnyerését követően ott szerepelt az Aegon Irodalmi Díj esélyeseinek rövidlistáján, majd a zsűri számára ítélte oda a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat.
Rövid, szikár, sallangmentes mondatok sorakoznak a kötet lapjain, érezni rajtuk, hogy addig faragták őket, amíg csak a leglényegesebb alkotóelemek maradtak bennük. Néhány helyen váratlan nézőpontváltással filmszerű, kameramozgást idéző fokalizáció szakítja meg az addigi perspektívát, ezzel másfajta lüktetést adva a textusnak. „Ahogy esem, látom felbukkanni, aztán elsuhanni a zöld sálat. Bordásfal, tatami, anyám zöld sála, beázás a mennyezeten. Bordásfal, tatami, Kisgábor sarka, anyám zöld sála, beázás. Bordásfal, tatami, Kisgábor fekete öve, penészfolt.” (Minden csütörtökön, októbertől novemberig; 71.) A nyelvi letisztultság és a homogén látásmód visszatér minden novellában, ugyanakkor megfigyelhető, hogy a történeteket nemcsak a nyelv, hanem a témák ismétlődése is szorosan egymáshoz kapcsolja: a generációs különbségek, a szülők halála, a rákos betegségek, a párkapcsolati kudarcok vagy a multik magányossá tevő világa több novellában is visszaköszön.
A szövegeket az emberi természet ösztönös ismerete és a szereplőket körülvevő világról szerzett részletgazdag tudás hatja át. Mintha a szerző nem alakítaná, hanem megfigyelné és pontosan lejegyezné szereplői sorsát. A narrátor végigvezet a mindenki számára ismerősen ható terepeken, orvosi várótermeken, panellakásokon, irodaházakon, engedi, hogy bámészkodjunk a szereplők körül, hogy mi is beleláthassunk a gondolataikba, mi is érezzük a bőrünkön az őket ért érintéseket, hideg vizet, meleg levegőt, aztán a legváratlanabb pillanatban magunkra hagy a kérdéseinkkel, meg némi keserű utóízzel a szánkban.
Különös tapasztalata a novelláknak, hogy a testünk másokéból lett összegyúrva, sosem lehet teljesen a miénk, szüleink, nagyszüleink vonásait és gyakran betegségeit kénytelenek vagyunk tovább hordozni, és ez folyamatos rettegésben tarthat minket. „Az orvos azt mondta, öregségi anyajegyek. Genetikusak. Genetikusak, kérdezek vissza. Genetikusak. Örökletesek.” (A krumpli kicsírázik; 85.) Egy test, amely felett nincs önrendelkezésünk, amelyen nem választhatjuk meg, milyen színű legyen a szem, vagy milyen formájú a száj, legfeljebb beleszokhatunk: „Most már se nem szeretem, se nem gyűlölöm, hogy ennyire hasonlítok rá.” (Székesfehérvártól nyugatra; 33.)
A testünk nemcsak az elődeink lenyomatát őrzi, de a szépség, a fiatalság, a nemiség hordozója is lehet, és ha megfosztják teljességétől, nem csupán a testkép, de a személyiség kerül válságba. Testi jelenvalóságunk különlegessége, hogy akkor észleljük igazán, ha valami zavar támad a rendszerben, vagy éppen hiányzik valami. Egy nő, aki büszkén élte meg nőiességét testén keresztül, aki csinos, alakját kiemelő ruhákat hordott vagy egy külföldi nyaralás alkalmával bátran monokinizett a tengerparton, tud-e ugyanúgy tovább élni, ha megfosztják egyik mellétől, egyúttal feminin volta számára fontos manifesztumától. A szövegekben végig ott lappang az érzékeny női látásmód és a női test tapasztalata, érezni a pamut vagy viszkóz tapintását, a nőgyógyász meleg kezének érintését a bőrünkön, a mammográf szorítását, az ultrahanghoz használt zselé hidegségét. (Családi anamnézis)
A szövegek annak az abszurditására is ráirányítják figyelmünket, hogyha egyszer valami a tartozékunk volt, és leválasztják rólunk, már soha többé nem láthatjuk, nem tapinthatjuk, nem érzékelhetjük újra, még csak azt sem tudjuk, mi lett vele, hova tűnt. Ez a gondolat az én-elbeszélő szempontjából is meghatározó, hiszen nemcsak az édesanyja veszti el a bal mellét, de neki is meg kell válnia attól az emlőtől, ami gyerekkorában táplálta. „Azon gondolkodtam a piszkosfehér falak között a kávéautomatánál, hogy mit csináltak anyám bal mellével és mit csináltak a mellbimbójával.” (Családi anamnézis; 128.) A mell eltávolítása ebben a kontextusban az én-elbeszélő anyjáról való leválasztását, a visszavonhatatlan felnőtté válást jelképezheti. Az én-elbeszélő az anyjával történtek miatt folyton halálfélelemtől szenved, és nagyon gyakran, kényszeresen jár szűrővizsgálatokra, így életét az elmúlástól és a betegségektől való rettegés határozza meg.
Ugyanúgy lényeges téma, hogy mi történik azzal a testtel, amelyből elköltözött az élet. A szerző a testet materialitásában vizsgálja, és lebegteti azt a tapasztalatot, hogy lélek és test egymástól nem függetleníthetők, folyamatos kölcsönhatásban vannak, egyik nem elképzelhető a másik nélkül, mindenkor arcot társítunk a lélekhez. „Mindannyiunknak van teste, amit koporsóba fektetnek, azt a földbe teszik, földet szórnak rá, a koporsó fedele pedig az évek alatt beszakad. […] Néha eszembe jut, ennyi év elteltével vajon lebomlott-e már anyám teste, látszanak-e még a szeplői az arcán úgy, hogy évek óta nem éri a nap […]” (Nyaralás, hat betű; 99.)
A novellákat összefűző másik hangsúlyos gondolat a kommunikáció, illetve az egymás megértésének lehetetlensége. Van-e átjárás a generációk között? A különböző életmódot folytató és értékrendet követő nagymama és unoka között kiegyensúlyozott lehet-e a viszony? Meg lehet-e érteni a demencia okozta hallucinációk miatt a realitástól elszakadt nagyszülőt? Hogyan lehet kezelni, amikor megcserélődnek a szerepek, és már az unoka próbálja nevelni a második gyerekkorba lépett nagymamát?
A teljes elidegenedés a szavak szintjén is tetten érhető. A főhős képtelen az édesapjához az apa vagy a nagyanyjához a nagymama fogalmat társítani, mindegyiket a keresztnevén vagy távolító kifejezésekkel illeti. „Kérsz valamit, kérdezte, de az öreglány semmit nem válaszolt, csak a keze remegett. […] Magda egyszer sem nézett rá, csak tovább bámulta a tévét.” (Ásványvíz; 7.) „Anyuval Székesfehérváron maradtunk a válás után. Úgy emlékszem, sírtam, amikor István elköltözött ide.” (Székesfehérvártól nyugatra; 31.)
A név identitásképző szerepe az asszonynév kérdésében is előjön. „Néha így gondolok magamra, hogy nemcsak Barbara vagyok, hanem valaki felesége is.” (Székesfehérvártól nyugatra; 33-34.) A lánykori név elhagyása és a férj nevének felvétele olyan, mintha az ember elszakítana egy az önazonosságát meghatározó köteléket, hiszen nemcsak testünket örököljük a szüleinktől, de nevünket is. Mindkettő őriz egy hagyományt, rögzít egy identitástudatot, ezek is a minket meghatározó külső tényezőkhöz tartoznak. „Anyám több volt, mint apám neve és az a hozzácsapott né.” „Mielőtt meghalnék, elmondom majd, mi legyen, […] legyen a nevem a fejfán, ha férjhez mentem, akkor is, legyen a saját nevem rajta, ne az övé.” (Nyaralás, hat betű; 99. és 103.)
De a kommunikáció nehézségei nemcsak az életkorok közötti különbségben, hanem a nyelvben is kiütköznek. Mi van akkor, ha valaki az anyanyelvén dadog, de angolul gördülékenyen beszél, és a chatablakon keresztül tudja legbátrabban kifejezni gondolatait? És mi van akkor, ha valaki hiába próbál beilleszkedni, a környezete folyamatosan megfeledkezik arról, hogy nem érti az adott nyelvet? „Lassan megérkeznek a többiek is, magyarul köszönnek, szervusztok. […] A főnök az utolsó pillanatban vált át angolra, amikor tudatosul benne, ő is ott van.” (Magyarul; 21.) Az idézett novella olyan kérdésekre is keresi a válasz, hogy milyen közösségben magányosnak lenni, vagy milyen, ha nincsen senki az ember körül, aki igazán ismerné.
A szövegek arra a kommunikációs torzulásra is rámutatnak, hogy kisebb vagy nagyobb hazugságok tarkítják megszólalásainkat. Az ember azt mondja, amiről meggyőződése, hogy a másik hallani szeretné. „Maga az István lánya? Bólintok. Sokat mesélt ám magáról, mindig mondta, mennyire büszke a nagylányára, aki fent él Budapesten. Hazudik, azonnal tudom. István biztosan nem mesélt rólam semmit.” (Székesfehérvártól nyugatra; 28.) Vagy éppen olyan fordulatokkal élnek, amelyek más árnyalatot kölcsönöznek a valóságnak, kozmetikáznak rajta, de nem lehet tudni, mennyi az állítások igazságtartalma. „Legalábbis ezt mondta.” „Legalábbis így mesélte.” Visszatérő fordulatai ezek a novelláknak. Ezekkel a kijelentésekkel a szerző mintha arra próbálná ráirányítani a figyelmünket, hogy az elhangzó mondatfoszlányok, történetek mindegyike egyéni benyomásokból, pillanatnyi érzésekből, vagy tudatosan alakított kijelentésekből formálódó valóságkonstrukció.
Harag a párkapcsolati válságokat felvillantó novelláiban gyakran a nő és férfi között a mai napig feszülő hierarchizált viszonyt és a nő teljes alárendelődését vizsgálja. A nő, aki hagyja magát vezetni, aki olyan fogkefét vesz, amilyet mondanak neki, aki nem megy be dolgozni, ha azt kérik tőle, aki beletörődik férje hazugságaiba, vagy képes a zajló Dunába is beugrani, csakhogy ne „szerepeljen le” a férfi előtt, akit kedvel. Nem nyilvánítja ki, mit akar valójában, csak hagyja, hogy az események sodorják magukkal, sorsa aktív alakítója helyett sorsa passzív elszenvedőjévé válik.
Harag Anita lényegretörő, szikár mondataiban nincs helye mellébeszélésnek. Prózája többféle érzékterületet is mozgásba hoz, leghangsúlyosabban azonban a test tapasztalata, a tapintás, az érintéssel érzékelés fordul elő szövegeiben. Szereplői valódi problémákkal küzdő, hús-vér emberek, akik ismerősnek tűnhetnek a hétköznapokból. Bármelyikünkről szólhatnának ezek a történetek.
Megjelenik a Bárka 2020/6-os számában.
