Szil Ágnes
A test gonosz szótlansága
Szilasi László: Luther kutyái
Ha meg kellett volna tippelnem, milyen regényt fog írni Szilasi A harmadik híd után, azt mondtam volna, olyat, aminek abban a regényben nagyon is ráérzett az ízére: egy intellektuális, mélyen emberi, részleteiben is gyönyörködtető (bocsássanak meg) krimit. Bűnügyi történetet. Ez a meg nem született mű fegyelmezett szerkesztésű lett volna, asszociatív kitérőkkel, egy kicsi, jól bejárható, valóságos helyet mutatott volna be, talán meg is lehet tippelni, hogy a Békéscsaba–Szeged tengelyen. Ámde Szilasiról (egy újabb könyv, az Amíg másokkal voltunk közepén, amely a legkevésbé sem hasonlít arra, amit fentebb vázoltam) időközben kiderült, hogy halandó, és mi szeretünk olyan könyveket olvasni, amelyekben ez tudódik ki, még jobban olyan regényeket, amelyeknek jó a vége, hiszen ebből az következik, hogy ha mi kerülünk ilyesféle helyzetbe, akkor megúszhatjuk. A Luther kutyái reményt ad, és mi szeretünk reménykedni.
„Eltűnt két napom. Az enyém. Ahová soha többet nem térhetek vissza.” Ennek a két napnak az újjáépítése, az előzmények és a következmények története a könyv, azaz olyasmit próbál rekonstruálni, amit csak a szemtanúk visszaemlékezéseiből tudhat az elbeszélő – akiről itt nyugodtan kijelenthetjük, hogy maga Szilasi László (és nem mondhatja majd, hogy gondolta a fene). Pont ugyanaz a TAJ-számuk is, és ez végig nyugtalanító a könyvben, legalábbis a hozzám hasonlóknak, akik nem szeretnek valós történetet olvasni. Ideges vagyok, aggódom azért a Sík-teremben vergődő testért, később a műtőasztalon fekvő, nagyon is háromdimenziós figuráért. Kevesen írnak olyanról, amit nem tudnak, és ez a kutatás, a folyamat és a megírt szöveg is végig izgalmas, annál is inkább, mert szerzője és tárgya ugyanaz. A rendszerváltás, -változás óta van az a kurzus, hogy veszni kell hagyni a tabukat, és nagyon is magunkról kell írni. Sok túlőszinte rész van benne, talán a szerző környezete is nehezményezte ezt. Ennyire ki kell már takarózni, fel kell tárulkozni a magyar irodalomban? Megéri-e, megérte-e? Értik-e a Luther kutyáit annyira, amennyire ez a szöveg elvárná? Attól tartok, közel sem kapott annyi figyelmet, amennyit megérdemelt volna.
Számomra ez a regény nem a betegségről szól, hanem a megmenekülésről, és nem is csak erről az egy betegségről-gyógyulásról ír Szilasi, hanem legalább háromról. A szabadulásai története. Egy menekülésregény. Megmenekülésregény.
„A tumor viszonylag jól hozzáférhető, de a bal frontális lebenyben található. Az pedig nem jó hely. Ott lakik a nyelv. Az elvont dolgok megértése, ott lakik a logika. A mozgások és aktivitások vezérlése. Érzelmek, kritika, önkontroll, viselkedés. Meg még ki tudja, micsoda. Ha elbaszom, nem fogsz megismerni, és nem fogod tudni elmondani, hogy még sohasem láttál.” Erős mondatok ezek, csendet parancsolnak az emberre. Nem vágtatunk át a következő bekezdésre. Mint a magába zárkózó ember, olyan lesz az alany, ám megeshet, hogy nincs lehetősége többé a falak mögül előjönni, és azt sem tudhatjuk, milyen lesz azokon a falakon belül, ha nem sikerül a „humán restauráció”. Aura, status epilepticus, morbus sacer: a művészek betegsége. A könyvben vázolt formájában nem szokás túlélni.
„Azért írom ezt a szöveget, mert hülye azért nem vagyok” – fogalmaz az egyik fejezet reklámból kicsavart címe. A Luther kutyái igazolása annak, hogy a szerző (a betegség és később a koponyaműtét után) megőrizte teljes intellektusát, a kreativitását, a fejezetcímből az is kitűnik, a humorát is, sőt paradox módon még újabb élményekkel is gazdagodott. „A baj az, hogy a betegség tárgya és a vizsgálat eszköze ugyanaz. A sérült agyad sérült működése által és miatt nem tudod megfigyelni a sérült agyad sérült működését.” Megszoktuk, szeretjük ezeket a Szilasi-mondatokat. Témája okán maga a szöveg hívja elő Karinthyt és Esterházyt, de mélyebb rétegeit tekintve a Luther más, vallomásosabb, benne van a megnyert parti feletti diadalérzet, az élet elsimulása, ami, ismerve a két előd történetét, a Hasnyálmirigynapló végének leegyszerűsödő mondatait, más olvasói attitűdöt hív elő. Esterházy valami furcsa módon szereplője is a történetnek (lásd jelen dolgozat címét), de nem ez az egyetlen természetfeletti jelenség.
Hogy aztán Szilasi a megszabadulásról beszél-e, vagy minden eshetőségre készen gyorsan elénk akarja tárni, amit a kultúráról, a világról, az Istenről gondol, azt nehéz lenne megmondani. Sok idézet szervezi a szöveget, vizsgálati eredmény, e-mail, könyvheti megnyitó, vers – többféle rétegből strukturálódik a kötet, erős benne a confessio, de biztos támaszt nyújt neki a naplószerkezet, áthatja a visszaemlékezés is. Számos utalás kap benne helyet és feladatot, maga a cím is intellektuális feszültséget kelt, hiszen tegyük szívünkre a kezünket: ki mit tudott előzetesen Luther kutyájáról? Mit szagolt ki Luthernek (nekünk) ez a kutya? Szilasinak kedvelt taktikája ez: bedob egy követ a folyóba, mi meg toporzékolhatunk a parton (milyen part, milyen kő?), és még ostobának is érezzük magunkat, utána viszont jöhet a megtisztulás: lám, okosabbak, műveltebbek, netán bölcsebbek is lettünk a kötet elolvasásával. Az biztos, hogy megrendítő, letehetetlen könyvről van szó, amelyet nem lehet elfelejteni. Most azt mondom, Szilasi nem fog ennél jobbat írni – aztán majd visszatérünk erre a kérdésre.
Az irodalom (és általában a bölcsészet) feladata, hogy az ember által teremtett egyetlen dologról, a kultúráról elmélkedjen, ezt teszi – több Szilasi-műhöz hasonlóan – ez a kötet is. „Odalett a kultúra csodálatos, végtelenül édes, eszelős világa, ez a gazdag és fantasztikus, mennyei kert. Mit fogok csinálni, jaj, istenem, mit fogok így csinálni, mivel fogom eltölteni ezt a nyomorult, végtelenül hosszú, földi életet.”
A kötetben nagyjából az agyműtét leírása után egyszer csak megszűnik a szoros logika, a linearitás mint szervező erő, és ugyanaz a mozaikosság, asszociativitás éled fel, amit már annyira megszoktunk Szilasitól. Beszél az fentebb említetteken túl a rákról, a hitről, a könyvet pedig kétszer is befejezi. Újraalkotja a múltat, és tulajdonképpen ezzel a regénnyel fizet meg Kháronnak – a csodába illő visszaútért. A Luther kutyái: mint római holtak szemén az obulus. Ír a család régmúltjáról, álomról és nagyon is aktuális, jövőbe mutató gyarapodásról, a két gyerek története, a halotté és az életbe készülőé kiegyenlíti egymást. A történet vége könnyeddé, mesélőssé válik, és szükségünk is van erre a feloldásra. Elbiciklizik Szerbiába – mert megteheti. Átlépheti a határait, és mindezt mi is utána csinálhatjuk, mert megszabadulhatunk a halálfélelmünktől. Az ötvenöt éves Courbet először látja a tengert. Az ötvenöt éves Szilasi bátran kiteheti koponyaleletét egy műtőzöld könyvre.
Sehol nincs felírva, de a borítón a fénykép az ő feje.
Magvető Kiadó, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.
