Kritikák

 

 vamos_legkozelebb.jpg

 

Kiss Petronella

 

Szimfónia regényre

Vámos Miklós: Legközelebb majd sikerül

 

Vámos Miklós új „szimfonikus regényének” címe Beethoven egyik híressé vált mondata, melyet a zeneszerző akkor használt a zenekari próbák alatt, amikor egy-egy rész nem sikerült kifejezetten jól, mégsem ismételtette meg a zenészekkel, mert gondolatait az összjátéknál jóval apróbb részletek kivitelezése kötötte le. A kötet egyik főszereplője egy már ismerős figura, Najn Iván, aki a Borgiszban szerepelt fiatalon (és aki mostanra Nagy Ivánra változtatta a nevét). Vámos továbbírta az ő történetét, hogy láthassuk, milyen felnőtté érett az eltelt évek alatt. A regényeket viszont nem csak az ő személye köti össze. A hasonló szerkezeti felépítésen túl – mindkettő kilenc fejezetből áll – a cím a Borgisz egyik alapgondolatára is reflektál: arra, vajon lezárhatjuk-e a múltat végleg, és kezdhetünk-e „új” életet valóban tiszta lappal.

A másik főszereplő Kispéter Iván hangmérnök, eredetileg ő hallgat folyton Beethovent, amire a zenéről filmet írni készülő Nagy Ivánt is rászoktatja. A két férfi 2010-ben ismerkedik meg egymással, és rövidesen kitalálják, hogy egy napjainkra kultuszát élő tevékenységgel fognak pénzt keresni: alapítanak egy amatőr párkapcsolati tanácsadó céget, ahol mediátorként ők tesznek majd javaslatokat válságba jutott kapcsolatok, házasságok megmentésére – miközben, ahogy az már lenni szokott, saját szerelmi életük is maga a káosz. Hol régi barátnőik bukkannak fel az életükben, akiket aztán a másik Iván vesz „kezelésbe”, hol ezen barátnők barátnőivel kezdenek ki (Nagy Iván abszurd módon például az előző szerelme, Dr. Plisszár Emőke temetésén), vagy a prostituált csapos lánnyal. Bár Nagy Iván már a hatvanas éveit tapossa, Kispéter Iván pedig tíz évvel fiatalabb nála, kapcsolataik, szórakozási módjaik, kalandjaik és laza, pörgős, kötöttségektől mentes életvitelük nem tipikusan a nyugdíjasokéra emlékeztet, sokkal inkább a huszon- vagy harmincéves korosztályéra, de önmagukra és párjaikra is olyan beceneveket aggatnak, mintha mindnyájan éretlen bakfisok lennének (Ivcsike, Ivánka, Lilike, Emlőke).

A szöveg könnyed, tréfás, helyenként pikáns, sőt parodisztikus stílusából adódóan nem veszi komolyan önmagát, és csipetnyi iróniával, drámai túlzásokkal élve taglalja a párkapcsolati krízisek, válások piszlicsáré okait, illetve a felek közötti tisztelet és empátia teljes hiányát: hogy elviselhetetlenül büdös a férj lába, vagy a feleség már semmilyen körülmények között nem hajlandó se orális, se anális szexre – utóbbira aranyere miatt. Különösen humoros szituációkat eredményez Kispéter Iván Beethovenéhez kísértetiesen hasonló megsüketülése a jobb fülére, mivel egyre inkább félrehall mindent, vagy csak akkor ért meg valamit, ha már ordítanak vele.

A szöveg következetesen számol le azzal, hogy tragédiaként tekintsen az élet sorscsapásaira, pedig a szereplők közül mindenki a munkavégzéshez és egyben szenvedélyéhez szükséges érzékszervét, testrészét veszíti el: a hangmérnök a hallását, a filmírónak szürkehályog húzódik a szemén, a balett-táncos Lilikének pedig a lábai roncsolódnak szét egy karambolban. Nagy Iván azonban a következőképpen elmélkedik erről: „Miért, ha Beethoven lehetett süket? oszt mégis milyen sokra vitte! – behúzta a nyakát, ez azért hülye poén. Az »oszt« már a falu hatása, gondolta. A barátja legyintett, ő pedig azon merengett, vajon melyik érzékszervének elvesztése sújtaná annyira, mint ez Kispéter Ivánt. Talán az agyáé. Lehet élni agy nélkül? Hát, ha úgy körülnézek magam körül, elég sok ilyet látok.” A történet kilenc évet ölel fel – a Borgisz esetében ez kilenc hónap volt –, a végére tehát 2019-ig jutunk el.

Eddig sem állt távol Vámos regényeitől a zenei kontextusba ágyazás (gondoljunk csak a Félnótára, a Zenga zénekre vagy a Húrokra), a Legközelebb majd sikerülnek azonban az egész struktúrája a zene szövegbe íródásán, a két művészeti ág harmóniáján alapszik: kilenc fejezete rendkívül egyedi és kreatív módon Beethoven egy-egy szimfóniájára épül, a négy (vagy a hatodik szimfónia esetében öt) tétel szerint tagolva az eseményeket. A mű játékosan építi be szófordulataiba a zenei szókészletet: például a Basszuskulcs nevű kocsmát, amely a két Iván törzshelyeként funkcionál, de egyben ez Nagy Iván kedvenc káromkodása is, vagy az ő szexuális teljesítményére a narrátor a „gyöngén muzsikált” kifejezést használja.

Beethoven szimfóniáival többféle módon is átitatódik a szöveg, de legtöbbször az Ivánok egyike játssza be őket aláfestő zenének a mediálások idejére, máskor baráti találkozóknál vagy kocsikázás közben is valamelyik szimfónia szól a háttérben. Ezekhez az első szám harmadik személyű narrátor rendszerint szakmai jellegű megjegyzéseket fűz. Többször idéz meghatározott zenei szakirodalomból, többek között Bartha Dénes Beethoven és kilenc szimfóniája című művéből. Megtudjuk, épp melyik karmester tolmácsolásában hallgatják a szereplők a zeneművet, és az adott szimfóniával kapcsolatban is értesülünk alapvető információkról: mikor készült, milyen hangnemben íródott, miféle személyes viszony fűzte hozzá Beethovent – időnként egy-egy tőle származó magánlevéllel alátámasztva –, milyen hangszereléssel, ritmussal rendelkezik.

A zene funkcióját egyrészt a történetvezetésben, a cselekmény továbbgördítésében érhetjük tetten (éppen a „Sors” szimfóniánál lép be a mediálásra egy Ludwig nevű „kuncsaft”, akinek nemcsak a keresztneve azonos Beethovenével, de több más vonásában is rá emlékeztet), máshol hangulatteremtő szerepet játszik az események alakulásában. Ugyanakkor a regény több ponton kísérletet tesz arra, hogy szövegszerűen imitálja és életre keltse az adott szimfónia ritmusát és hanghatásait – sikertelenül, hiszen itt húzódik az irodalom és zene kifejezőképessége közti határvonal: „tu-tu-tu-tu-tu-tu-tu”, „ta-ta-ta tamm”. A hatodik, „Pastorale” szimfónia akkor ér el a második tétel patakparti jelenetéhez, amikor Lilike és Nagy Iván a férfi vidéki telkének közelében ülnek a patakparton, miközben a zenemű akkordjait utánzó pacsirták, fürjek és kakukkok hallatják körülöttük a hangjukat: „csirip-csirip, pitty-pitty, pitty”. Akad példa azonban arra is, hogy a zene bizonyos képzeteket, vizuális asszociációkat teremt a hallgatók elméjében – Beethovenhez hasonlóan különösen Kispéter Ivánnál, mikor már egyre inkább romlik a hallása.

Központi helyen, körülbelül a szöveg felénél található egy olyan szellemes, önreflexív bekezdés, amely Nagy Iván gondolataira reflektál a készülőfélben lévő zenei filmje alkotási nehézségeit illetően, de valójában magát a regény szerkezetét, annak működési módját képezi le. „Igen, de hiába kreált ügyes helyzeteket a zenészek között, szerelmeket, megcsalást, válást, barátságot, a jelenetek sorát csak a szimfóniák fogták össze, hiányzott a drámai cselekmény. Úgy gondolta, ez nem nagy baj, annyi összefüggő történetű film készült már, üdítő lehet egy ilyen antológiaszerű.” A kiemelt részletben – és a regény egésze alatt – Nagy Iván azzal az alapvető posztmodern kori problémával küzd, hogyan hozzon létre olyan művet, amit még senki sem valósított meg korábban: hogyan ne pusztán valaminek az utánzataként, másolataként tartsák számon. A regény végére azonban, melybe a kilencedik szimfónia hallgatásával egy időben beleíródnak az Örömóda versszakai, rádöbben, hogy mások gondolatai kavarognak a fejében, melyeket ő is csak mantrázni képes, mert „idézetekkel él, akinek nincs sajátja”. Ezzel az eredetiség igényéről tudatosan lemond a szöveg is, és a tragikus fordulatok elbagatellizálása, valamint sziporkázó humora ellenére a beemelt Godotra várva-részlettel végül mégis beírja magát az emberi lét értelmetlenségét, céltalanságát ábrázoló alkotások sorába.

 

Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018.

 

Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.


Főoldal

2019. június 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei Ungvári László Zsolt versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Múlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjéről
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA