Ménesi Gábor
Haldokolva élet
Zalán Tibor: Fáradt kadenciák; Holdfénytől megvakult kutya
Nem könnyű a kritikusnak megszólalni, ha olyan életművel, s annak újabb fejleményeivel találja magát szemben, amely évtizedek óta ellenáll mindenfajta besorolásnak, kategóriákba kényszerítésnek. Márpedig Zalán Tibor írásművészete pályára állása óta ilyen, szuverén módon, valamiféle – a külső szemlélő számára talán nem is megfejthető – belső ritmus és késztetés szerint formálódik, a szüntelen keresés, a megújulás igénye tartja életben és teszi dinamikussá. A költő mindig tovább lép, ha úgy érzi, rutinszerűvé, önismétlővé válik a versalkotás egy bizonyos szempontrendszer felől. A különböző műnemek, műfajok nem határolódnak el élesen egymástól, éppen ellenkezőleg, a közöttük való átjárhatóság, az átemelt motívumok, szövegrészletek jelenléte a művek nyitottságára, a folyamatos párbeszéd fenntartására mutat rá. Az elmúlt öt esztendőben megjelenő Zalán-köteteket figyelve mindhárom műnemre találunk példákat: három verseskönyv mellett dramatikus műveket közreadó kötet (Szín-Hang-Báb), kisprózákat tartalmazó gyűjtemény (Göncölszekér), valamint a Papírváros című regényfolyam harmadik része is napvilágot látott, és akkor még nem szóltunk a szerző mesekönyveiről. Egyfelől tehát sokféle szövegcsoporttal találkozhatunk, ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a Dünnyögés, félhangokra (2006) megjelenése után hat évet kellett várni az új szövegeket tartalmazó verseskönyvre, hiszen a Váz (2008) a korábban már publikált haikukból válogat, a Szétgondolt jelen (2011) pedig három ciklus, a Kopszohiladészi elégiák, a Dünnyögés, félhangokra, valamint a címadó verscsoport újraközlésére vállalkozik.
Ha magunk elé húzzuk és fellapozzuk Zalán Tibor két újabb verseskönyvét, a Fáradt kadenciákat (2012), illetve a Holdfénytől megvakult kutyát (2013), néhány alapvető különbség első ránézésre szembeötlik. Az egyik a szervezőelvre, a kötetstrukturálás módjára, a másik a terjedelemre vonatkozik. A hat egységre bontott, sokféle verstípust felsorakoztató 2013-as kötet (a záró ciklus töredékeivel együtt) több mint száz szöveget ad közre, s terjedelme közel négyszerese a Kadenciákénak, melyet a költő nem tagol ciklusokra, benne tizenöt, nagyjából azonos hosszúságú számozott vers („kadencia”) kap helyet. Az egyes költemények tételei (olykor strófánként) csillagokkal különülnek el egymástól, s az sem elképzelhetetlen, hogy ezeket önálló versekként olvassuk. Az opusban többnyire négysoros versszakok dominálnak, de időnként kétsoros strófák önmagukban, illetve négysorosokhoz kapcsolva is felbukkannak. Zalán „kadenciái” keretes szerkezetűek, ugyanis a záró strófa az első versszakot ismétli meg, de nem minden változtatás nélkül. Időnként módosulnak a szóalakok, és a költő gyakran a szórendet, illetve a sorok sorrendjét is variálja, ezáltal más nyomatékot kap a mondanivaló.
A Kadenciák kötet sok szállal kapcsolódik Zalán 2006-os verseskönyvéhez (Dünnyögés, félhangokra), a rokonság nemcsak a két mű tematikus-motivikus törekvéseiben érhető tetten, hanem formai megoldásaiban is. József Attila töredékei minden bizonnyal erősen inspirálhatták a költőt, amikor a Dünnyögés kötet formaelvét kimunkálta, majd ezt vitte tovább hat évvel későbbi opusában. Fontos, amit erről Szigeti Csaba értő és alapos elemzésében megfogalmaz: „ami a forma alatti és műfaj alatti volt eddig a magyar költészettörténetben, azt Zalán Tibor a forma és a műfaj rangjára emelte”. A lírikus ugyanis felfedezte „a töredékekben, a törmeléksorokban a formaelvet (a maga zaláni formaelvét), felismerte ennek irányítottságát és irányíthatóságát, majd elnevezte dünnyögésnek. A dünnyögés mint ilyen most és nála megszületett költői műfajként áll elő.” (Szigeti Csaba: 4+2. Zalán Tibor és a magyaros versminimum. Jelenkor. 2007. 1. 84-85. Kiem. az eredetiben – M. G.) Habár a Fáradt kadenciák már említett szerkesztésmódja a műegész látszatát kelti, a verstételek és a számozott szövegek összeolvasását implikálja, a befogadónak mégis az lehet az érzése (a 9. sorszámmal ellátott versben olvashatjuk is: „a rész fölzabálja az egészet” [39.]), hogy a nagyobb kompozíció sehogyan sem akar összeállni – a költőnek feltehetően nem is az volt a célja, hogy a versek sorából bármifajta történet kirajzolódjon –, sokkal inkább a töredékességre, a verssorok, strófák törmelékességére helyeződik a hangsúly.
Ugyancsak lényeges eltérés, hogy a Holdfénytől megvakult kutya nem tartalmaz illusztrációkat, míg a Kadenciákban valamennyi számozott egység végén egy-egy grafika állítja meg az olvasást, és segíti az elmélyülést. Még ki sem nyitottuk a könyvet, a borító sötét tónusa, Kovács Péter alkotásának képi megjelenítése máris jelzi a szövegek gondolati-hangulati összjátékát. A kötetcím második szavának pirosas-vöröses ábrázolása az egyik visszatérő motívumot (vér) előlegezi. Zalán és a képzőművész együttműködésének nem ez az első példája, hiszen már a Fénykorlátozás világát együttesen teremtették meg a versek és a képek. Kovács munkái nem elsősorban illusztrálják, sokkal inkább értelmezik a versszövegeket, mintegy dialógusra lépnek azokkal, s nincs ez másként a Fáradt kadenciákban sem.
A felütés („Pártalan vagyok párosok között / szívembe köd és mély csönd költözött / hívnám aki még élethez kötne / de ő hallgatni készül már örökre” [5.]) rögtön beigazolja mindazt, amit a fedélrajz sugall, különösen akkor, ha hozzávesszük Jankovics József gondolatát a hátsó borítóról, miszerint a mű nem más, mint „a kín, a fájdalom, a gyötrelem, a magány meg a láz és a szenvedés enciklopédiája”. Valóban ezek a versek sorozatában megteremtődő szubjektum alapérzései, melyeket újra és újra rögzíteni, kifejezni próbál. Kiüresedett mindaz, ami addig az élethez kötötte, az egykori értékek tartalmatlanná váltak, eltűntek, megszólalásait a hiány tudata tölti ki, s egyre inkább úgy érzi, valahol a lét peremén, a halál felé közelítve vergődik a mindennapokban. A horizontot leginkább sötét színárnyalatok uralják, illetőleg föld és ég, mélység és magasság, éjszaka és nappal kontrasztja éleződik ki. A megmutatkozó létállapot korántsem a megőrzés, egyben tartás szavaival írható le, mint inkább a széthulláshoz, összeomláshoz, pusztuláshoz köthető szavak segítségével. Ennek megfelelően fedezhetjük fel a lefelé irányuló mozgást, a zuhanást, a süllyedést kifejező igéket, az azokból képzett szóalakokat, illetőleg a „szét” igekötő gyakoriságát: „Ez nem boldogság Csak szirénhangok / csábítanak hogy életté rendezd / ami már szétfolyt s mint a tintafolt / kéklik a lepedőn” (21.); „Húsfalon szétfutó neon-liánok / besüllyed léptem míg közöttük állok” (38.); „Szétrágta a láz Végleg elhallgatott” (45.); „földre hull törik az üres pohár / Törik az élet ha nincs hozzá halál” (31.)
Találó a címválasztás, ugyanis a kadencia mint zenei kifejezés egyfelől zárlatot, záradékot jelent, másrészt ezzel a szóval jelölik a zeneművek azon szakaszát, jellemzően az egyes tételek végét, amikor a zenekar elhallgat, az egyik hangszer pedig árván és kiszolgáltatottan játssza a maga szólamát. A hosszan kitartott, elfúló, majd újra felerősödő hang kapcsolatba hozható a versbeli megszólalás módjával, a jelző pedig utal a versek beszélőjének kimerültségére. Zalán időnként kitágítja, tágabb dimenzióba emeli versvilágát, s a versalany krízishelyzetén túl az ember létbe vetettségét, kozmikusnak tűnő magányát szólaltatja meg. Érezhetően komoly feszültséghez vezet, hogy a lírikus szigorúan kötött keretek közé szorítja mondandóját, zaklatott, kétségbeesett megszólalásait, éppen ezért alkalmanként kisebb szabályszegésekkel igyekszik a maga választotta formakényszerből kitörni. Az addigi, döntően páros és tiszta rímeket preferáló rímkezelés ilyenkor megbicsaklik (pl. tűri-kitérő; kaszál-a szél), felborul a befogadó tudatában kialakult szabályszerűség. A vers ritmusát, zeneiségét bizonyos pontokon megtöri a központozás hiánya, illetőleg a soráthajlások gyakorisága. A költő formaválasztása azt is szolgálja, hogy eltartsa magától a versekben beszélő figurát, s ennek érdekében gyakran változik a nézőpont, hiszen az első személyű kifejezésmódot az önmegszólító forma vagy pedig a harmadik személyű beszédmód váltja fel.
A lírai én beszédpozíciója, hanghordozása, témája a Holdfénytől megvakult kutya lapjain sok tekintetben hasonló ahhoz, amit a Kadenciákban megismerhettünk. A borítón látható festmény, ezúttal is Kovács Péter alkotása, felkészíti az olvasót arra, amit a kötet terébe lépve tapasztal. A jellegzetes vonalvezetéssel létrehozott kompozíció elmosódva láttatja a fájdalom, az enyészet, a pusztulás árnyalatait, s akár azt az érzést is keltheti, mintha egy alak, talán a versek beszélőjének kétségbeesett pillantása sejlene fel. Az új könyv lapjain ugyancsak a magány, az üresség, „az állandósult semmi”, az „életfogytig tartó hiány”, a halál képzetei artikulálódnak, ahogy a fülszövegben olvashatjuk, a versekben „egy élettől búcsúzó lírai én beszél”: „A Szent Anna-tónál rángott bennem a hideg / Lárvalét De az is lehet kifejlett féreg voltam már akit az Isten készült horgára / tűzni Vagy ez már a vonaglás amit hívunk / létezésnek” (Hajnali firka); „nem mozdulok / ringok a / nemlét karján / ringok a zuhanásban / s nemsokára megérkezem” (Repülés-szimulátor). Az elmúlás az élet szerves részeként értelmeződik, amivel szükségszerűen számolnunk kell. A Törmelék című versben a versalany magára vonatkoztatja, s különféle töredék-változatokban írja újra Nietzsche gondolatát. „Az élő nem ellentéte a holtnak / hanem sajátos esete” – mondja az említett helyen, másutt pedig így fogalmaz: „Én / nem haldoklom / én így élek” (Haldokolva élet).
Az első, mindössze négy szöveget tartalmazó verscsoport címválasztása (Firkák) ráirányítja a figyelmet az írásmódra. Úgy tűnik, mintha a rögtönzés, a spontán módon papírra vetett különféle írásjelek említésével a költő jelentéktelenné tenné, a semmiségek körébe utalná a szóban forgó verseket, miközben a rontottság, a törmelékesség szerepére is rámutathat. Az indító, tizenöt kisebb egységre tagolt, Firkák a kolostorból címmel ellátott költeményben a megszólaló én egy kolostor falai között bolyong, beszámolóját azonban összemossák az álomképek és emlékfoszlányok, amelyek felidéződnek benne. Kapaszkodót, megnyugvást keres, és eleinte megcsillan a remény, mert úgy érzi, „Valaki még mindig harcol értem”, mindez azonban hamar szertefoszlik, ugyanis a versalany arról értesül, hogy a hat öreg barát feje fölül eladják a kolostort. A szakrális térből kilépve a teljes reménytelenség felismerésével együtt kiszakad belőle a káromkodás („Megöregedhettem volna / én is itt hetedik barátként / belefelejtve magam az avarszagú csöndbe / Még / gyámolatlanul / visszaintek feléjük / mindegy / hogy az épület / előtt már nem áll senki / Nem is értem miért – hirtelen / kibaszottul elkezd fájni minden”), aminek elhangzása illeszkedik a kötet hangulatvilágához, a versalany zaklatottságához. Az „Imák Káromkodások Álomkodások” nemcsak itt, másutt is összetartoznak, és együttesen fejezik ki a versekben megnyilvánuló lelkiállapotot.
A korábban átélt boldogság egyfelől a gyermekkorhoz, másrészt az egykori szerelmekhez, párkapcsolatokhoz kötődik. Azt, hogy mindez végérvényesen elveszett, több motívum is érzékelteti, legszembetűnőbben talán a címbe emelt Hold, amely a kutya számára vonzó, ám megragadhatatlan. A lírai én egyébként is több versben véli hasonlatosnak saját állapotát és a kutyáét, és ennek megfelelően a „szűköl” igét is magára vonatkoztatja. Hiába várja, hogy feloldódjon Istenben vagy egy szerető társban, azok végérvényesen magára hagyják, hátat fordítanak neki, nem részesülhet a vágyott enyhülésben. Hasonló felismerésekre jut a Fáradt kadenciák beszélője, aki eleinte reményének ad hangot („Angyal kapaszkodik függönyödbe / részeg kezedre fényeket öntve / most kellene érezned még lehet / s fölemelhetnéd hozzá a fejed” (27.), ám a következő versszakban újra a kétségbeesés lesz úrrá rajta: „Szorosan zárul fölötted az ég / vár mikor mondod ki végre elég” (27.) Hozzá kell azonban tennünk, hogy a gyermekkorhoz kötődő képek sem kizárólag idilli, romlatlan világot tükröznek. Elég csak arra a szöveghelyre utalnunk, ahol Zalán bemutatkozó verseskönyve, a Földfogyatkozás prológusát, pontosabban annak első hat sorát veszi át: „A téglagyári tó! Anyám a parton / agyagtól maszatos gyermekarcom / Homályos a kép Pirosas a széle / Ráfreccsent nagyapám torkavére // s a fákról is éretten már a körte / pirosan hullt ahogy kiköhögte”. A költői pálya alakulása szempontjából kitüntetett pillanat felidézésén túl a gyermekkort is átitató (legalábbis a felnőttlét perspektívájából erőteljesebben megmutatkozó) félelem és kiszolgáltatottság motívumaival telítődik a vers.
A vér gyakori megjelenése mellett a két kötet legfontosabb motívumai (Hold, tél, fagy, köd, zivatar, vihar, kés, borotva, seb, könny, pohár, temető, árok, sár, mocsár, sín, vonat stb.) árnyalják a versalany léthelyzetét, ugyanakkor legtöbbjük kapcsolatot teremt azokkal a költői életművekkel, amelyeket Zalán megidéz. Leggyakrabban Adyra, Babitsra, Pilinszkyre utaló gesztusokat fedezhetünk fel a Fáradt kadenciákban, miközben József Attila hatása átjárja a kötet egészét. Az új könyvben ugyancsak központi szerepet kap az irodalmi hagyomány újrahasznosítása, versbe íródása, ám Zalán ezúttal sem a stílusimitáció, a nyelvi játék igényével közelít az irodalom- és költészettörténeti jelenségekhez. Mozgásba lendíti az eredeti kontextushoz, a megidézett életműhöz kapcsolódó tapasztalatokat, de ennél lényegesebb, hogy az átvett verssorokat, motívumokat átszűri a maga verseszményén, költői tapasztalatán, vagyis a Zalán-korpusz integráns részévé válnak, a saját vers nélkülözhetetlen alkotóelemeként funkcionálnak. Olyan példát is találunk persze – elsősorban a Röpke őszi havak röpte – s a kocsi megáll című versre gondolhatunk –, amelyben a Csokonaitól kölcsönzött sorok úgy találják meg helyüket Zalán szövegében, hogy eközben idegen testként is funkcionálnak.
Ugyancsak a költő számára meghatározó irodalmi tradícióra, a délvidéki alkotókra (Kosztolányira, Csáthra, Tolnai Ottóra, Domonkos Istvánra, valamint a korán eltávozott jó barátra, Sziveri Jánosra) hivatkozik az önmagában külön ciklust kitöltő, vizuális megoldásokkal, tipográfiai kiemelésekkel operáló Napszilánkok című vers, mely a neoavantgárd szemléletmód és kifejezésformák felidézésére is vállalkozik. Zalán nem először hívja elő a reneszánsz lírikus, Janus Pannonius alakját és költészetét, hiszen verseiben is felbukkant már, sőt drámát is írt róla. A nagybeteg költő sorsában, esendőségében saját kiszolgáltatott, halálközeli állapotát látja meg a lírai én: „Mire elment a hó / a pipacsot már megölte a tél / Dunántúli mandulafácska / már vért hányok / Legalább te szeressél” (Janus lázbeszéde). Az Óda Mellékdalát újraalkotó vers megint csak a megnyugvás, a feloldódás reménytelenségét hangsúlyozza: „Talán széthull / a tegnapi arc / talán többé / már meg se szólalsz // éjszakámban Ágyamat a jég / szívem a fagy / lassan rágja szét” [(mellét-dal)]. A Meddő órán című Tóth Árpád-versben exponált magány-érzet, fájdalom, elhagyatottság összecseng Zalán kötetének atmoszférájával. A költőelőd rövid sorainak, versmondatainak átírása hangsúlyossá teszi a Zalán által alkalmazott töredezettséget, a versalany kimerültségét tükröző versbeszédet. Legszemléletesebben talán az utolsó versszak mutatja mindezt: „hagyom / kicsorduljon / könnyem / hadd csorogjon / magam / egy vézna vásznon / viaszos csönd / és szánalmas álom / figurázik / velem halálom / míg / lomha / dalomat / farigcsálom” (Tóth Árpád-átiratok). A versbeszéd szaggatottsága egyéb helyeken is tükrözi a lírai én tudatának szétesettségét: „Egy ideje / számolnom kell az / zal hogy / megállás nélkül / gyötör az emléke / zés szétszálaz / és nem rak / össze / újra” (Hideg). Láthatjuk, hogy a verssorok rövidek, gyakoriak a soráthajlások, a sorvégek szintagmákat, sőt, szavakat metszenek el.
Az utolsó ciklus címe (Kései zsengék) ellentmondást hordoz, hiszen jellemzően a pályakezdő, még kevésbé kiforrott műveket illetjük így, a hozzákapcsolt jelző azonban éppen az ellenkezőjére, az érett, idősebb kori versalkotásra utal. Jelen esetben viszont szó lehet a gyermeki látás- és kifejezésmódhoz való visszatérésről, illetőleg az egyre rövidebb, kevesebb költői képpel operáló, az olvasóra még többet bízó megszólalásról. Már a kilencvenes években megjelent, majd az utóbbi tíz-tizenöt évben vált határozottabbá az a törekvés a Zalán-lírában, mely a szabadversek áradása, a bőbeszédű versszövegek megalkotása mellett a megszólalás tömörségére, a redukált versforma lehetőségeire helyezi a hangsúlyt, vagyis a mindenáron való kimondás helyett az elhallgatás, a sejtetés is szerephez jut. Jó példa erre a haiku, amelynek újragondolt változatai a most vizsgált verseskönyvben is felbukkannak, bár nem önmagukban állnak, hanem bizonyos versek strófáiként működnek. Így épül fel a Fodor Ákosnak ajánlott Laterna magica, vagy a Hús Zoltán képeire írott Stációk, a Vereség-foltok pedig azt mutatja, ahogyan a haiku formaelvét és a tanka sajátosságait összeérinti a költő, a haikura jellemző három sort további kettővel egészíti ki, s az így létrejövő strófák képlete 5-7-5-7-7 lesz. A Holdfénytől megvakult kutya utolsó negyedszáz lapjának verseiben a lemondás még nyilvánvalóbb, az itt megszólaló figura pőrén, teljes kiszolgáltatottságában mutatkozik meg, már végleg leszámolt mindennel, és szinte szó sem esik másról, mint az elmúlásról, a halál közelségéről.
Zalán Tibor verseiben a megszólalás gyakran problematikusnak tűnik fel, s időnként, olykor ironikusan, még a költői kifejezés létjogosultsága is megkérdőjeleződik: „Költőnek létlenni lett légyen a semmi / repül a nehéz kő egyre fogy a summa” (Röpke őszi havak röpte – s a kocsi megáll); „Egyedül ellökve az én / költészet ideje lejárt / A mutatványost kényesen / elhagyja az üres bazár” (Szétirat). Ugyanakkor az is elmondható, hogy ha minden más elveszett, egyetlen kapaszkodó mégis megmarad, ez pedig az írás. A létezés peremén himbálózó versalanyt a pusztulás veszi körül, ami versteremtő erővel bír, hiszen állapotáról állandóan jelzéseket kell adnia. Ebben a sajátos, ellentmondásos helyzetben születtek meg az újabb Zalán-kötetek, az egyenletes színvonalú Fáradt kadenciák, valamint a kimagasló és kevésbé emlékezetes verseket egyaránt tartalmazó, ám összességében erősnek mondható Holdfénytől megvakult kutya, melyek az életmű és a kortárs magyar líra meghatározó fejleményei.
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.
