Vonalháló, veszteség

Kritikák

Kolozsi Orsolya
Vonalháló, veszteség
(Tóth Krisztina: Vonalkód)

Tóth Krisztina lírikusként már régóta a kortárs magyar irodalmi kánon(ok) egyik centrális alakja, elsősorban 2001-ben a Magvetőnél napvilágot látott Porhó című, korábban már megjelent és új verseket egyaránt tartalmazó kötetének köszönhetően. Bár ezt követően több kötetben is közreműködött (egy gyermekeknek szóló festészeti album és egy fotóalbum képeihez is írt szövegeket) és egy önálló gyermekvers-kiadvánnyal is jelentkezett, a következő fontos könyv a 2004-ben megjelent Síró ponyva volt, melynek versei jórészt a Porhó által kijelölt utat folytatták, mind a téma, mind a jól ismert és sajátos beszédmód tekintetében. Az idei Könyvhétre megjelent kötetével pedig úgy tűnik a prózaírók között is fontos helyet foglalhat el, ﬁgyelemreméltó és sajátos hangot megjelenítve ebben a másik műnemben is. Tóth Krisztina új kötetének megjelenését körülbelül olyan várakozás előzte meg, mint néhány éve az akkor már több évtizede költőként, méghozzá jelentős költőként számon tartott Rakovszky Zsuzsa első prózai munkáját, A kígyó árnyéka című regényt, és úgy tűnik az elismerő fogadtatás tekintetében is párhuzam vonható az írások sorsa, az irodalmi közegben való megjelenése között.
De míg Rakovszky az epikus műfajok közül a regényt választotta, addig Tóth Krisztina a rövidpróza-formát találta leginkább alkalmasnak új törekvései megvalósítására. Ez egyrészt mindenképpen ﬁgyelemre méltó és örömteli egy olyan időszakban, melyben a folyóirat-szerkesztők rendre hangot adnak a novella- és elbeszélés-irodalom eltűnése, a (nagy)regény okozta térvesztése miatti aggodalmuknak, másrészt talán testhezállóbb ez a struktúra, a több rövid történet megalkotása, különálló képek, hangulatok megörökítése egy lírikus számára, aki általában nem egyetlen nagy narratívában gondolkodik. És talán nem is olyan radikális váltás ez, hiszen a szerző verseiben gyakorta megﬁ gyelhető valamiféle történetszerűség, szövegei mögött gyakran áll egy-egy emlék, történetdarabka, valamiféle esemény. Mintha a korábbi kötetek „történet-versei” bomlanának most ki hosszabban, a prózában nélkülözhetetlen elemek felhasználásának segítségével. Véleményem szerint nem történik túl nagy távolodás a korábbi hangvételtől, stílustól, tematikus elemektől. Tóth Krisztina világa továbbra is egy kontemplatív, emlékező, a hangulatokra, érzéki benyomásokra nagy hangsúlyt fektető, általában melankolikus, néhol iróniával fűszerezett világ marad. Úgy tűnik, a nézőpont, a környezetet és az eseményeket megﬁ gyelő tekintet továbbra is a lírikusé, legalábbis nagyobb részben az. A Vonalkód univerzumában a hangulatok, a reakciók, az érzéki benyomások fontosabbak maradnak, mint az ezeket kiváltó, ezeknek egyfajta hátteret adó történet maga. A történet, a konkrét esemény az a bázis, mely különböző lelkiállapotokat, érzéseket hoz létre, de a fókuszban már ez utóbbiak leírása áll. Nem az a legfontosabb, hogy szerelmünk miért hagy el és kivel pótol, s milyen körülmények között, hanem az az érzés, az a kimerevített kép, ahogyan erre reagálunk, ahogy egy vécé tetején ülve mindezt felfogjuk, magunkévá tesszük: „Összefont karral ringattam magam a vécén, mint akinek a hasa fáj, ő meg állt fölöttem, aztán egy idő után megszólalt: sajnálom. (…) Hosszú időre elment a hang, a ringatózás még tartott egy ideig, mintha egy puha, vattával bélelt edényben ráznának, föl-le, föl-le, mint amikor gyermekkoromban gyógyszeres üvegcsébe gyűjtöttük össze a katicabogarakat, sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, mi ez a furcsa szag.” (Vaktérkép) A szerzőnek mindig van egy vagy több rendkívül érzékletes, metaforikus, racionális magyarázatokkal nehezen hozzáférhető hasonlata a különböző érzések, benyomások átélhetővé, megérthetővé tételére. Ezek legtöbbje pedig kifejezetten lírai nyelven fogalmazódik meg, tömören, képszerűen, zeneiségtől sem mentesen. A kötet hemzseg az olyan mondatoktól, melyek verssorokként is kiválóan funkcionálhatnának: „A térképeket aztán kirajzszögezték a sufni külső falára, ahol ugyan védte őket valamennyire a sárga lemezzel meghosszabbított eresz, mégis hullámosodni kezdtek és színes csíkokat sírtak a beszivárgó esőtől. ” (Hangyatérkép); „Azok ott lenn azóta ülnek a csónakban, eveznek át a ﬁ zetősre, keskeny, lassan záruló barázdát húznak a sötét, szikrázó vízen. (kiemelések tőlem K.O.)” (Ez itt minek a helye?) És éppen ez az egész kötetre jellemző lírai hang az, mely miatt ez a próza nem tekinthető minimalistának még akkor sem, ha kétségtelenül rendkívül szikár és lényegretörő fogalmazás jellemzi, s a terjengősség, a körülményesség, a halmozás teljesen idegenek tőle. A minimalista szövegekre jellemző redukáltság és köznyelviség, valamint az ismétlések nagy száma és az ezekből fakadó monotónia azonban egyáltalán nem sajátságai Tóth Krisztina elbeszéléseinek. Tömörségét, fegyelmezett lényeglátását talán Mészöly szikár, ugyanakkor mégis rendkívül lírai prózájához lehetne hasonlítani. Ahogyan a pontosság és sallangmentesség a minimalista eszközök használata nélkül is megvalósítható, úgy a sokszor egészen elképesztően viszolyogtató vagy obszcén élethelyzetek és történések bemutatása sem a naturalizmus tudományos, távolságtartó, objektív nyelvének igénybevételével lehetséges csupán. A miserere nevű betegség (a széklet szájon át történő visszabukása), a végbél betegségei, egy béka véletlen kibelezése, ezek az önmagukban borzalmas jelenetek nem lógnak ki, hanem tökéletesen belesimulnak az eddigiekben érintett érzékletes, lírai beszédmód által teremtett nyelvbe.
Ezzel a nyelvvel, úgy tűnik, szinte bármi elmondható. Nem azért mert közömbös vagy távolságtartó, hanem mert kontemplatív szemlélete bármivel egyforma elszántsággal néz szembe. Az elmondhatóság, elbeszélhetőség kérdése különben sem igazán problematizálódik, a posztmodern számára egykor alapvető és megkerülhetetlen kérdés körül úgy tűnik Tóth Krisztina elbeszélői nem futják le a tiszteletköröket. Történeteiket elbeszélik úgy, ahogy lehet, elmondva belőlük annyit, amennyit lehetséges, a mindentudás pozícióját illetve annak illúzióját természetesen egy pillanatra sem érezve sajátjukénak. Az elbeszélés lehetőségeire azonban még így is viszonylag ritkán reﬂektálnak az általában visszaemlékező, retrospektív nézőpontú szövegek, bár az első elbeszélésben, a kötet első oldalán – s így némiképp hangsúlyos helyzetben – felbukkan egy erre utaló mondat: „Érdekes, nem tudom fölidézni a fájdalmat, ahogyan azt az akkor halaszthatatlannak tűnő ügyet se, ami miatt elkéstem. Csak a feszengésre emlékszem, a suta topogásra a megrendült, hallgatag rokonok mögött.” (Lakatlan ember) A kétely ez esetben azonban nem nyelvi jellegű, inkább a szubjektum folyamatosságának lehetőségeire kérdez rá. A kötet szerzője az elbeszélhetőséget nem annyira a nyelv elégtelen funkciói miatt, jóval inkább az elbeszélő szubjektum koherenciájának, ﬁxáltságának hiánya miatt érzi problematikusnak. Az egyes szám első személyben (egy írás kivételével) előadott történetek kivétel nélkül bepillantást engednek az emlékezés működésmódjába. A történetek elmondásakor ugyanis minden esetben reﬂektál egymásra az elbeszélő emlékezéskor strukturálódó szubjektuma és a felidézett, múltbeli események idején volt személye. A kettő minden esetben ugyanahhoz a személyhez tartozik, hiszen a narrátor saját korábbi élményeit idézi fel, de a két időpont (a felidézés és a felidézett történet időpontja) közötti szakadás jól érzékelhető. A Vonalkód szövegei hangsúlyosan rákérdeznek arra, vajon a szubjektumnak van-e valami központi magja, mely képes folytonosságot és valamiféle állandóságot biztosítani az idő előrehaladtával is. A gyermek „én” és a felnőtt „én” között például szakadás van, vagy valamiféle kevésbé radikális átmenet? Ahogyan az egyik elbeszélés gyermekhőse kérdezi édesanyját: „Mutatom a ﬁamnak. Anya, mondja, ez nem te vagy, ez egy kisgyerek. Tényleg, vajon én vagyok-e én?” (Ez itt minek a helye?) Az „én” azonban – és erre a kérdésre talán még az előbbinél is nagyobb hangsúlyt fektetnek az írások – nem csak időben megosztott, nem csak a felidéző és az egykori személy közötti folytonosság kérdéses, hanem már az átélés, a történés pillanatában is erőteljes különváltság, elidegenedés tapasztalható. Szinte nincs olyan novella a kötetben, melyben ne kerülne elő a megﬁgyelő és az átélő alany egy személybe zárt kettőssége, az alaptapasztalat, hogy az ember a vele történteknek mindig szükségszerűen alanya és tárgya is egyszerre. Tóth Krisztina ﬁgurái ráadásul a különösen önreﬂexív típusból valók. Olyan szereplők, akik kinéznek a velük történő dolgok mögül, akik a legváratlanabb események hatására mintegy két részre esnek szét. Ezek a jelenetek többnyire állóképpé merevített pillanatok, ahol az átélő mintegy kívül kerülve önmagán ﬁgyeli az eseményeket, vagy éppen ezzel a kívül helyezkedéssel igyekszik kimenekülni a szituációból: „Néztem rá, mintha én is meglepődnék rajta, hogy ott ülök abban a lakkozott bútorokkal berendezett helyiségben, azon a műbőr huzatú széken, aztán váratlanul megszólalt valaki a torkomban, mintha szinkronszínész lennék.” (Vaktérkép); „Ott ültem ugyan, de csak mint egy báb, egy saját életében szerepet gyakorló statiszta, akire ezúttal tökéletesen igaz volt a tanárnő oly gyakran emlegetett kifogása: Nem vagy jelen.” (Langyos tej); „Megállt mögötte, majdnem egyforma magasnak tűntek, sőt a fejemben a tudatomról levált, továbbra is működő kamera még azt is rögzítette, hogy a nőnek ki van lakkozva a lábkörme.” (Egy boszorka van) S természetesen akad példa olyan szétválásra is, melyben a külvilág által meghatározott és tételezett ”énnel” a belülről látott és felépített szubjektum képtelen azonosulni: „Szereplője lett annak az iskolaudvaron látott fura ﬁlmnek, melyet az Én látott, amelyben Ő bűnösnek találtatott, s amelyet immár nekem, a névnek kellett folytatnom az egyformán indigókék napok során át.”
A személyiség, az identitás integritása és meghatározhatósága, megragadhatósága tehát fontos és több oldalról körüljárt és megvizsgált kérdése a kötetnek. A cím pedig értelmezhető akár erre való utalásként is. A vonalkód kétségtelenül interpretálható, mint a „Nyugatról érkezett dolgok ismérve, mágikus vonzereje, a jobb élet »kódja«”, ahogyan Reményi József Tamás jegyzi meg, s ahogyan az az egyik novellában is előkerül, s ami ilyen formában utal a hetvenes-nyolcvanas évek világára, miliőjére, ami a kötet talán legfontosabb referenciális hátterét alkotja. De az értelmezések köre tovább tágítható és a fentiek értelmében a vonalkód olvasható úgy, mint egy olyan jel, mely egy bizonyos tárgy identitását teljes biztonsággal rögzíti, annak minden fontos tulajdonságát, attribútumát kódolja, azaz az adott tárgyat egyértelműen meghatározhatóvá teszi. Ez egy szubjektum esetében teljességgel kivitelezhetetlen kísérlet volna, mint ahogy azt a kötet írásai egyértelművé teszik. A vonalkód vizuális megjelenése, az egymás mellett álló, egymással párhuzamos rövid vonalak pedig elvezetnek a könyv másik fontos metaforájához, a vonalhoz, a vonalakhoz. A befogadó nem tud kitérni a feladat elől, hogy a vonalnak valamiféle jelentést, metaforikus értelmet tulajdonítson, hiszen minduntalan szembetalálkozik vele, az elbeszélések zárójeles alcímei ugyanis mind egy-egy, a vonal szót magukba foglaló szóösszetétel vagy szószerkezet (Húzni egy vonalat, Törésvonal, Határvonal, Színvonal, Bikinivonal stb.). A vonal elhatárol, elválaszt (például a múltbeli ént a jelenbelitől, vagy az átélőt az elbeszélőtől), de ugyanakkor folytonos (mint ahogy valamiféle folytonosság létezik a múltbéli és a jelenbeli szubjektum között, ugyanúgy, ahogy az elbeszélő és az átélő ént is összeköti valami), képes arra, hogy leválasszon egy területet (például kiemelje egy történet fontosabb eseményeit). A vonal nem feltétlenül egyenes, mégis asszociálhatunk róla valamiféle rendre, egyenes és párhuzamos vonalakkal tagolt hálóra, irányvonalakra, melyek eligazítanak: „A kiserdei öngyilkosról mindenki hallott [érdekes, hogy a jól szerkesztett kötet szinte egyetlen hibája itt lelhető fel, jellemző elírás egy haláleset kapcsán, hogy a „kiserdei öngyilkosról mindenki halott.”]. Volt egyszer egy ember, aki fogta magát és kilépett a vonalhálóból, mi több, legyalogolt a papírról, túl a margón, le egészen a Kiserdőig. Mire megtalálták, már leért a földig a lába…” (Fekete hóember) Tóth Krisztina elbeszélései mintha valóban feltételeznék valamiféle rend meglétét, de elbeszélései mindig ennek a hálónak a felfesléséből következő eseményeket, a rendezettség és strukturáltság hálójából való kilépés, kiszakadás történeteit mutatják be. Hogy ez a háló nem tart meg, nem tart fenn minden esetben, azt a veszteségek történetei bizonyítják leginkább. A kötet elbeszélései ugyanis mind valamilyen veszteséget, valaminek az elmúlását mutatják be több aspektusból. A halál, mint a legradikálisabb és visszafordíthatatlan keretezi is a kötetet, hiszen az első elbeszélés (Lakatlan ember) egy idős férﬁ és egy ﬁ atal barát halála körül mozog, az utolsó (Miserere) pedig a kegyetlen módon meggyilkolt békák és gyilkosuk későbbi haldoklását mutatja be. A halál mellett gyakori téma a szerelem elvesztése, legalább négynek közülük a megcsalatás élménye áll a középpontjában. A veszteségek, csalódások, mindennapi vagy nagyobb tragédiák leírása közös ezekben a szövegekben, ez az a tematikus szál, ami mindenképpen egy vonalba rendezi őket. A kötet szövegei akár valamiféle fejlődésregényként is összeolvashatóak (különösen mivel a gyermekkor, a kamaszkor és a felnőttkor is feldolgozásra kerül, ha nem is mindig időrendben követve egymást), s ez esetben tanulságuk talán éppen az, hogy a kérdéses, nehezen körülírható identitás akár épp a veszteségeken keresztül ragadható meg, ha tetszik a veszteségeiből áll össze az ember, illetve abból, ahogyan feldolgozza ezeket. Csak aki átmenetileg kívül kerül a hálón, az láthatja, ismerheti meg azt valójában, aki pillanatokra, a veszteség pillanataiban kívül kerül önmagán, az ismerheti fel rövid időre, ki is valójában. Így képesek az elbeszélők magukra ismerni, s így ismerünk magunkra, mi olvasók is.