Gróf Ferenc – Konkrét idő című kiállítása
2021. 08. 03. – 2021. 08. 27.
ISBN könyv+galéria
1084 Budapest, Víg u. 2.
A kiállítás a Fajó Alapítvány támogatásával valósult meg.
Abafáy-Deák Csillag
Az elmesélt idő
Gróf Ferenc próbára teszi az agyunkat, mint a korábbi kiállításain. Átalakít, eltérít képet és szöveget, rekontextualizálja és dekonstruálja őket (Hornyik Sándor). A tárlaton Fajó János borítótervei állnak a centrumban. Gróf Ferenc tesz arról, hogy ami valóság volt, azon csavarjon egyet, a látványt üzenőfallá (könyvespolccá) alakítja, sőt (könyv)kiadóvá is válik, egymás mellett sorakoznak a mintapéldányok.
A látványelv szerinti kiállítási rend tele van váratlan képösszefüggésekkel, asszociációkkal, Gróf Ferenc ajándékaival, egy kicsit manipulál is minket, nézőket, hogy feltegyük magunkban azt a kérdést, hogy milyen viszonyban is vagyunk a valósággal? Ez a kiállítás szembenézés is, az olvasó ember néz szembe önmagával, mit és hogyan olvasott és mit nem olvasott, bár ott van (volt) a polcon. A néző aktív közreműködésére van szükség, hogy összeálljon a tárlat képe. Története van, mint mindegyik kiállított alkotásnak. Egy könyvespolc fény és árnyék érintette világa, világos és elmosódott felületek, lapok, élek tárulnak elénk. Tisztán olvasható címek, képszakadások, kifakulások.
Most múlik pontosan – tartja a sláger (Quimby). Mi múlik pontosan a tárlaton? A konkrét idő? A konkrét múlt, elengedjük, szaladjon ki belőlünk a múlt? Engedem, hadd menjen? Fajó János múlhatatlansága múlik? Egy régi korszak, és általa jelenünk, a valóság múlik? A művészet múlik? Létezik konkrét és nem konkrét idő?
Gróf Ferenc nem rehabilitál semmit és senkit sem. A látott könyvek keresettek voltak valaha, sőt ma is lehetnek a nosztalgia tárgyai. Sikerük volt, tömegek olvasták. (Mint a hatvanas években az Olcsó Könyvtár könyveit.) Százezrekhez jutottak el a szövegek. Ma könyvespolcokon, antikváriumban porosodnak. Elavultak? Minden bizonnyal, ha nem is mindegyik.
A tárlaton nem a könyvek tartalmáról van szó, hanem a könyvek borítójáról. A ruháról, a divatról, a dizájnról, a vizuális kultúráról, a távolságtartásról, a hovatartozásunkról és a hova érkezésünkről. Az olvasásról, ami mindig társadalompolitikai kérdés is.
A tárlat címe is jelzi, valami megfoghatóról van szó. Valamiről, ami szemlélhető, olvasható? Az eltűnt idő nyomába eredt a művész? A főfalon időrendbe állítja Fajó János grafikai alkotásait, de a mellette lévő kép absztrakt alkotás, eltüntet minden konkrét utalást. Megsemmisít. Megemészt? Inkább közvetít, rendet vág, ízlése és koncepciója szerint. Konceptuális alkotásokat látunk, egyfajta dekonstruktivista praxist, amely egyben élveboncolás is. A kultúrpolitika és a dizájn kapcsolatáról alkothatunk véleményt.
Fajó János a Budapesti Műhely, később Pesti Műhely néven emlegetett iskolán keresztül, 1971–1988 között a budapesti neoavantgárd képzőművészeti alkotóközösség tagja volt. A Pesti Műhely szellemisége az egész társadalom vizuális, kulturális környezetének fejlesztésére irányult. Gróf Ferenc úgy veszi fel a Pesti Műhely fonalat, hogy a folytonosságot hangsúlyozza, mintha most történne a múlt, láthatóvá teszi a vonatkoztató időpontok és időtartamok konkrétumait. Megérint az emlékezés melankóliája, szépsége, nehéz távolságot tartani a könyvborítókon található nevektől, címektől, tartalmaktól. Rólunk is szólnak Fajó János nyomtatott grafikái.
A tárlat pikantériája, hogy amit bemutat, amiről szól, messze áll a korszak ideológiájától. Fajó János mellett a Magvető Kiadó is tetemre hívatott. 1961-ben került a kiadó élére Kardos György, aki az ÁVH katonai hírszerzésének alezredeséből lett a Magvető leghosszabb ideig, 25 évig tevékenykedő vezetője. Az ő hivatali idejében lettek a Magvető legfontosabb szerzői Berkesi András, Csurka István, Gyurkó László, Moldova György és Szabó Magda, de számos, máshol publikálási lehetőséggel nem rendelkező fiatal tehetséget is elindított a pályáján.
Gróf Ferenc nem hagyja összemosni az egyedi teljesítményt a korszak kultúrpolitikájával. Lehetetlen a párbeszéd, a visszamenőleges felmentés, elfogadás (Aczél könyv). Fajót követve, könyvet is, könyvborítót is alkot. Ezeket az alkotásokat nem találhatjuk meg a könyvespolcon, csak itt a tárlaton. A konkrét idő így válik politikai jelentéssé, közüggyé, rendszerkritikává. Fajó János alkotásainak őrzése, értékvoltának hangsúlyozása – közügy. Gróf Ferenc nem értékel át egy korszakot, csak rávilágít, hogy valami történt ebben az időszakban, konkrétan, a kortárs képzőművészetben, a könyvkiadásban.
Fajó János Európa-kompatibilitása, az egyszerűségbe vetett hite (Nincs nagyobb vágyam – írja 1979-ben, pályája elején – mint a rendtevés, az összehangoltság, a mindenféle együttlétezés megjelenítése...) a projekt fontos hozadéka, az utópia világában született borítók, ezek adják az alapot. Mintha a grafikai világ szabadabb lett volna a Kádár-korszakban. Merész vonalak, formák, képi megoldások keltik fel a látogatók érdeklődését.
A múlt időben járunk, és folyton arra gondolunk, Gróf Ferencet a jelen érdekli, de úgy, hogy a múlt maradandósága és elevensége miként hozható játékba, a művészet és társadalom közötti párbeszéddel. A kultúra folytonosságát éri tetten Gróf Ferenc, ami ma is vállalható. Értéket ment, értéket hív elő, a látványszerűséget, a jelek reklámértékét, ezek miként is hatottak az adott korszakban (1975-1980).
A tárlat az ISBN könyv+galéria termében kapott helyet, és konkrét időben látogatható augusztus 27-ig.
Kölüs Lajos
A múlt nyitott szemén át
Mottó: A művész nem mint az érzéki világban már korábban is létezőt találta meg,
hanem bevezette azt az érzéki világba. (Cassirer, 1930)
Mit is látunk valójában? Azt, ami eddig még nem létezett: Gróf Ferenc öntörvényű alkotásait (érzéki képződményeit, tipográfiai kísérleteit). Készíti, realizálja és felmutatja őket. Íme Fajó János, a könyvborító készítő, ahogy én (Gróf Ferenc) látom. A tárlat beavatás a konkrét látványba, a kulturális örökségbe, amely egyszerre tükrözi a múltat és a jelent, a kettő keresztmetszetét. Darabolás, másolás, kötetbe szerkesztés, falra helyezés, napsütéssel és árnyékkal, idegen nyelvi közegbe helyezett borítókkal.
A vizuális látvány, és általa a kulturális információ uralja a tárlatot, még akkor is, ha a személyes és a nyilvános elkülönítése a konkrét művekben különösen problematikussá válik, hiszen egy olyan kort idéz meg, amikor az állami ellenőrzés és szabályozás nem csak a művészeti világra, hanem a magánszférára is kiterjedt. A tipográfia csak eszköz Gróf Ferenc számára, hogy felfedjen valamit, amit a múlt szövete eltakar. Párbeszéd a múlttal, párbeszéd Fajó Jánossal és gondolkodásával, gyakorlati érzékével. Miként került szinkronba a nyugati művészettel.
Gróf Ferenc nem csak a múlt örökségére, hanem a jelenre is reflektál, mintha azt közölné velünk, hogy nem kerülhetjük ki a totalitarizmust, a tekintélyelvűséget, itt van, bennünk van. Szabadnak gondoljuk (gondolhatjuk) magunkat, és kompromisszumot kötünk (köthetünk) a valósággal, a mindenkori rezsimmel. Gróf Ferenc nem a múltat tagadja, és nem is a múltat propagálja, nem is Fajó János apolitikus függetlenségét magasztalja. Fajó János sohasem vált jámbor és udvarias (hatalombarát) képzőművésszé, de megidézett alkotásai kapcsán nem kerülhetők el a művészet és politika közötti viszonnyal (kultúra, közügy, közéletiség) kapcsolatos kérdések, pl. az állam, és a Magvető, mint mecénás jelent meg.
Csomagolva van valami, ami nem éppen a szocializmust erősítette egykor. Látszatra igen. Egyfajta kirakat, nem dicsőségtábla, az már kiment akkorra a divatból, de jelzi az idők változását. Miközben a hatvanas-hetvenes években képzőművészek sora jár kint Nyugaton, Amerikában, itthon Fajó alapította szitanyomat műhely Warhol mintájára hoz létre, alakít ki új képzőművészeti látásmódot. Mindez egyfajta globális folyamat eredménye, lokális szituációkba ágyazódva.
A könyvek címe árulkodó, belelapozhatunk a gyűjteménybe, amelynek címe: Fajó János Gyorsuló idő 1975–1980 (Gróf Ferenc alkotása). Az idő kerül terítékre, a múlt, amely a hazugság ölelését kikerülte. A Magvető a rendszer része, szem a láncban (Ilyés Gyula), de inkább rés a bástyán (Rákosi Mátyás). Kiszabadult a szellem a palackból. Konkrétan. Erre utal Gróf az újra alkotással, az újra rendezéssel. Hol időrendbe szedi Fajó János borítóit, hol feldarabolja, elmozdítva az egyes darabokat, mint egy nagy kirakós játék, puzzle során teszi az ember. De szemlélhetem a művek sorát terepasztalként is, egyfajta kulturális mintázatként, amely összetetten szimulálja a múltat és interakcióra, intuitív gesztusokra, régi olvasási élmények felismerésére, és/vagy megismerésére készteti a nézőt.
A terem baloldalán egy öt részből álló képsor fut, ez első három tisztán látható, a következő kettő elmosódottan, szaggatottan, hiányosan. A fal képzetét idézi fel bennem, hogy nem átjárható, hogy valamit mégis takarni akar a borítólánc. Fügefalevélnek nagy, talán takarónak, pannónak is. A szabadság látszatát keltik, hogy itt ezt is lehet. Valóban lehetett. Konkrétan. Kassák utolsó tanítványa, Fajó örömére, addig álmodott, amíg hagyták. Egy puritán, egzakt módon gondolkozó és alkotó, aszkétikusan önmegtartóztató művész könyvborítóit szemlélhetjük, amelyek Gróf Ferenc keze nyomán egy ősi (szent, logografikus) írás piktogramjaivá válnak.
Ahogy Banner Zoltán írja: [Fajó János]...A művész nem a naturát, nem a földi dolgok isteni pompáját szimplifikálja kiszerkeszthető elemekre, hanem eleve az elemi formák és színek nyelvét beszéli, gazdagítja, telíti új tartalommal, immár olyan folyékonyan, ahogy az igehirdető adja elő 30–40 évi gyakorlat után a maga bölcseleti tételeit (…) a világot organikus, egységes egészként szemléli, egyfajta PLASZTIKAI TOTALITÁS szolgálatába szegődik.
Gróf Ferenc másolatai nem hamisítások, a másolat és eredet harcában vesznek részt, invenciózusan. A valóságot akarják uralni. A másolat is mű, mellyel Grófnak sikerült az eredeti formát megidézni, ez egyfajta kisajátítás is. Nincs többé alapvető valóság, a valóság többirányú és többrétegű, nincs kiválasztott irány, a művész maga dönt, a valóság mely részét, szeletét használja fel, akár motívumként vagy tárgyként. Mondhatjuk azt, hogy a másolás fontos és elkerülhetetlen? A montázs […] ollójával belevág a status quo szokásokkal és társadalmi normákkal felszentelt képébe. S mikor azt más összefüggésben újra összeszereli, akkor a hagyományos szemlélet számára felháborító, anarchikus összevisszaságot hoz létre. – írja Erdély Miklós.
Ma online olvasunk, zsebkönyvet ritkán veszünk magunkhoz. Ott a pocket, e-book, sőt az okos mobil. Gróf Ferenc a Gutenberg galaxis előtt tiszteleg, mintha annak a halálát előlegezné meg. Grafikai megoldások, képek és jelek világába kalauzol bennünket. A tárlat egyben rácsodálkozás Fajó János művészetére, alkotói habitusára, hogyan volt kortalan (modern) egy időtlennek tűnő korban, a vasfüggöny mögött. Fajó János egyik interjújában így vall a korról: Tudtam, hogy minden telefont lehallgatnak, minden levelet felbontanak. Megtanultunk közlekedni abban a rendszerben.
Gróf Ferenc az olvasó emberről gondolkodik, miközben a totalitárius rendszer abszurditásáról, hazugságairól (Egy elmaradt vita helyett) beszél, a könyvborítók esztétikumára helyezve a hangsúlyt, és ezzel Fájó János vizualitásának modernségét emeli ki és artikulálja. Tagadhatatlan, hogy az esztétika és a politika közötti összefüggésre is rávilágít alkotásaival, jelezve, hogy a művészet lételeme a szabadság, és a múltat – miként a jelent sem – nem lehet merev dichotómiák (hamis-igaz) mentén szemlélni, rekonstruálni, megérteni.
