Banner Zoltán
Trianon tornyából
Én vagyok az éjek pásztora,
és az egész világ álmára vigyázok.
Állok a világ felett,
mint egy feltűzött vasvilla,
és a világ borát őrizem.
…………………………………..
Őrzöm a néma éjben odaadással,
míg a hajnalpír meg nem csillan,
és fel nem ragyog a nap.
Micsoda?! Hogy is vagyunk ezzel? Bartalis János elveszíti személyazonosságát, mert most már Ioan Bartalis és szülőfaluját, Apácát úgy kell írni, hogy Apața, ökrökkel húzatják le talapzatáról az aradi Szabadság-szobrot, felgyújtják a kastélyokat, nem adnak kenyeret anyámnak, mert nem románul kéri, s akkor a költő ott sétál holdfényben a kosályi szőlőben és azt mondja, hogy én az önelveszejtésre ítélt „kisebbségi”, a hazátlannak csúfolt magyar költő, én vagyok az éjek pásztora és az egész világ álmára vigyázok, amíg fel nem ragyog a nap?!
Ki bízta meg őt ezzel a felelősséggel?
Trianon.
S ebben az idézetben (Szőlőőrzés) benne rejlik az átok és az áldás tökéletes, páratlan kontrapunktja: mi alatt a győztes nagyhatalmak, a Nagy Háború értelmi szerzőinek és haszonélvezőinek a népei elkezdik máig tartó szellemi álombahullásukat, a legkifosztottabb etnikai közösség, az erdélyi magyarság, akkora tornyot rak az európai kultúra őrzésére, amekkorához még csak hasonlóra is képtelenek lennének ezek a lassan pusztán digitális valósággá légiesedő nemzetek.
Erdélyben a középkor óta mindig születtek írók és művészek, de az erdélyi irodalom és művészet akkor születik meg, amikor újra fejedelemségi funkciót és rangot kap az önmagára utaltság, a kénytelen önmeghatározás és az állandó létveszély által. Márpedig
nagy idő jöttekor,
bármi legyen bére
valakinek állni kell
a tornác küszöbére
– vallja szatmári Gellért Sándor, ott, Erdély partiumi küszöbén, s az a Valaki, az első pillanattól kezdve, Kós Károly, aki a budapesti Iparművészeti Főiskola tanári kinevezésével a zsebében, a menekülőkkel szemközti irányból visszatér szülőföldjére, fölépíti a Varjúvárat a kalotaszegi Sztánán, s megalkotja a lét és a művészetek transzilvanista filozófiáját.
Ettől kezdve íródik az erdélyi irodalom és az erdélyi művészet története.
Az 1920 és a máig tartó világháború második hullámának felgyűrődését jelző 1940 között nem művekkel, vagy talán nem elsősorban művekkel, hanem intézményekkel hirdetjük, hogy nem hiszünk az Ítélet véglegességében, hogy Adyval szólva „Margitta élni akar”, mert az erdélyi író, grafikus, festő, szobrász, szemben az anyaországiakkal, nem írhatta zászlajára, hogy „nem, nem soha!”, de lett Szépmíves Céh, Erdélyi Helikon, a helikoni írók közössége, Barabás Miklós Céh, Pásztortűz, Erdélyi Szalon, Szolnay Sándor és Szervátiusz Jenő művészeti iskolája, tovább él a Nagybányai Festők Társasága, megszületik, írott program nélkül, de egy egész svájci tájegységet a világ szeme elé emelő székely festőiskola, Nagy István, Márton Ferenc, Zsögödi Nagy Imre, Bordi András festői legendáriuma; s mivel Kóssal egy időben Máttis Teutsch János is hazatér nyugat-európai sikerei csúcsáról Erdély túlsó sarkába, Brassóba, s a romániai avangárd forradalom élére áll, elmondhatjuk, hogy a hűség világnézetének, a transzilvanizmusnak a kezdetétől létezik a progresszív szárnya is (egyébként az irodalomban is), s fonalát egyetlen pillanatra sem ejtették ki kezükből az éppen szolgálatos nemzedék tagjai.
Mattis Teutsch János: Cím nélkül
(magángyűjtemény)
Trianon soha nem volt, mert nem lehetett témája az erdélyi művészetnek, de az általa komponált sorskép áthatott és irányított minden vonalat, színt és formát. A trianoni halál projektjében maga a művészi mesterség már egyenesen közösségi önvédelem. Soha, sehol a lakossági lélekszámhoz viszonyítva annyi tehetséges fiatal nem indul el irodalmi, színművészeti, zenei, képzőművészeti, iparművészeti pályán, mint ebben a 100 évben a kétmilliónyi, majd már csak másfél milliónyi magyarságból. Minden nap anyát, apát, testvért, barátot, házat, kertet, szántóföldet, erdőt, nevet, jellemet, tisztességet veszítettünk, de a szenvedés mélységének arányában nőtt, emelkedett, magasodott a torony, amellyel s amelyben az erdélyi szellem építette magát az örökkévalóság felé.
Trianon tornyából kilátás nyílt a szatmári almaszüretekre és az avasi erdőirtásra (Papp Aurél), a „nagyváradiság” szecessziós csillogására (Tibor Ernő, Macalik Alfréd, Balogh István), a magyar festészetben addig soha nem szerepelt folyók: a Szamos, a Körös, a Maros, a Küküllők, az Olt és a nép elnevezte hegyi patakok tükrözéseire (Litteczky Endre, Cs. Erdős Tibor, Leiter Artúr, Maszelka János) éppúgy, mint az ingázók, imbolygók, falvakról elűzöttek gyökértelenítésére (Mohy Sándor, Gottlieb Rózsa, Olajos Béla); Trianon tornyából kilátás nyílt az egyke által beszegezett kalotaszegi kiskapukra (Kádár Tibor) és a kiapadhatatlan Forrásokra (Márton Árpád), azokra a „győztesekre”, akik félholtra verten emelik kezüket a szurkolótábor felé (Nagy Albert), de kilátás nyílt Nagyjaink, a legjelesebbek ködbe vesző arcvonásaira (Cseh Gusztáv, Gergely István, Paulovics László, Bardócz Lajos) és „a föld fiaira”, akik Európában már száz éve nem létező gyönyörűséges dalaikkal, táncaikkal és viseletükkel őrzik a szilágysági, a kalotaszegi, a szíki, a székelyföldi, a gyimesi és a moldvai csángó tájakat (Szervátiusz Jenő, Makár Alajos, Antal Imre, Forró Antal, Györkös Mányi Albert); ebben a száz évben már sehol a világon úgy nem zengett az évszakok, az égitestek, a lányok és asszonyok szépsége, mint a léleknek ebből a magasából (Fülöp Antal Andor, Kós András, Gaál András, Miklóssy Gábor, Bálint Károly); Trianon tornyából nem segítségért sikoltoztak, hanem néma, látási forradalomként rajta tartották szemüket értékeinken, hogy megőrizhessek őket az egész magyarság számára, „míg a hajnalpír meg nem csillan, / és fel nem ragyog a nap”.
Trianon tornyából, amelyet 100 év erdélyi magyar írói és művészei raktak, messzebbre látni, mint bármelyik világkilátóból, és ha egyszer mégiscsak földig rombolják városainkat és falvainkat, ez a torony sérthetetlen marad mindörökké.
