Sinkó István Jelenségek című kiállítása
2022.08.31. – 2022.10.16.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.
Kurátor: Kondor-Szilágyi Mária
Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos
Vázlatok lírai finomhangolása
Mottó: Most ott, hol a múlt ujdonságai partraverődnek,/ aztán majd ez a hullámzás te magad leszel./ Valami van miért idegen./ Valami nincs. (Tandori Dezső Töredék Hamletnek, A mutatványok búcsúja)
Sinkó István láthatatlan szőnyeget alakít ki festményein, egyúttal blokkolja, eltéríti a fény útját, hol növeli, hol csökkenti szabadságtartományát. Látomásai a geometrikus absztrakt művészet világába visznek bennünket. Sőt a művészetfilozófia világába. Vázlat és kész mű, két dolog, de összefüggnek, egymás támaszai. Egyik sem hamisítvány, egyik sem másolat, akkor sem, ha a kész műben ott lappang, feszeng a vázlat, a töredék, a töredékesség. Időbeli különbségük nem feltétlenül jelent tartalmi különbséget is.
A vázlat, mint elsőszülött, nekivág az útnak, de célba ritkán ér saját maga. A vázlat, mint halott ikertestvér. Elhal és tovább él. Próbálkozás, de nem szerencse dolga. Dolog van vele, benne az indulat, a pillanat, az egybelátás, a megőrzés, a rögzítés gesztusa. A kompozíció iránya. Az alkotó szellemiségét hordozza. Egyedi alkotás. Félkész. Nincs befejezve. Kísérlet. Átjárás az alkotás határai között.
Van, hogy a papírkosárban landol, megszűnik létezni. Van, hogy vázlatfüzetként őrzi a művészi gondolatokat, érzéseket. Az elmozdulást, a fázist, a részletet. A vázlatok informálnak is, a művész miként egyszerűsít – szelektál, redukál, emel ki egy részletet, miként fokoz és von össze motívumokat, és a kész műben látjuk a szintézist, ahogy a műfaj formanyelvével a képzelet és valóság lényegét megragadja.
Sinkó István saját fotóit használja fel, saját szabályai szerint, ha kell szembe helyezkedve az éppen aktuális festői gyakorlattal. Nyomkövető és nyomot rögzít. A kiválasztott fotót A/4-es méretűre nagyítja, majd beledolgozik a képbe, formákat helyez el benne, komponál. Ebből a változatból nyomdai print készül vászonra, nagyítva. Végül pasztellel vagy festékspray-vel felteszi a végső gesztusokat és megszületik a kép.
Az első két teremben láthatók a Jelenségek alkotásai. A lélek elhagyta a testet, különváltak, az egyik lebeg, a másik oszlásnak indult. A halott lábfeje mást sugall, akaratot, görcsbe rándulást. Színe fehér és sárga. A két alak egy, összetartoznak: …én-állapot és az ő-állapot, írja Tarján Tamás Nádas Péter Saját halál című könyvéről. Sinkó István önmegfigyelését látjuk? Saját haláláról meditál? A kék vonalak egy harmadik alakot, formát rajzolnak ki. A köztes létet. A távolodást, a tér ürességét.
Eső esik, a kirakatüveg, az úttest úszik a fényben, az esőcseppekben. A fekete vonal hasonlít egy ablaktisztító munkaeszközére. Lehúzza az üvegfelületet. Tisztít. Itt a halál jele.
Visszatérő motívum az ablak (négyzet, téglalap formában). Ködfelhő és városi fények, mintha robbanást látnánk, egy áttetsző üvegablakon át. Talán nincs is üveg, csak keret, amely fókuszba helyezi a látványt, a titkot, a rejtélyt. Éjszaka van. Éjfél fele jár. A csend süketítő.
Tetőablak, elmosódó négyzetekkel. Nem lehet kilátni, csak a szőnyegminták hálózata látszik, amely tükröződik az üvegen. Az idő múlása lassú, gyötrelmes. Egy toronyházra is nézhetünk egy másik toronyházból.
Homály és virágos kert kapcsolódik össze. A homályt a villámcsapás sem tudja megvilágítani.
Az idő, az elmúlás, az észrevehetetlen változás, rezdülés jelenségét kutatja. Vonalai, formái (szabálytalan trapézok, konvex sokszögek), motívumai (egymást kiegészítő, egymást metsző, megszüntető-kioltó, eltakaró térdarabok, fragmentumok) elszabadulnak, megbillennek.
Atmoszférát, benyomást, hangulatot rögzítenek. A vázlatban megjelenik az idő, a korrózió, az elavulás. A ki nem fejlődött virág. Virágjában hal el. Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág,/ ami van, széthull darabokra. (József Attila: Eszmélet)
Kirakatbábuk. Kilépnek a fényből, emberek közé vegyülnek. Fehér írásjelek, jelek, a zöld vonal, akár egy pásztorbot, csendre, rendre int. Víz- és térválasztó. Látni az ablakmélyedést. Valaki eltévedt a városban. Nem találja az utat, bár valaha járt már erre.
Husángok egymás mellett. Ecsetvonások. Egy festmény felé mutatnak, dőlnek. Festői látomás a befejezett mű (már falra akasztva). Eldőlt, új alkotás született.
A Japánkert árnyai című, 2019-ben készített sorozat nagyméretű vásznai fények, vonalak, árnyékok, foltok hordozói.
Téglalapok, mint a dominók, sorba rakva, mögöttük a vörös ég. Alkonyat? Tűzvész? A tűz harmonikája. Halljuk a hangját, pattognak a szikrák.
A japánkert árnyai 1
Egy fekvő alak, ablakkeret emeli ki arcát. Lehunyt szem. Saját halál? Baleset? Ágyban-párnák közt, ahogy Petőfi említi? A balkézen jegygyűrű. A párja hiányzik.
A japánkert árnyai 2
Korábbi kis vázlatok, ötletek, saját fotók átrajzolásai. A tér és sík egymásara montírozódik, geometrikus vonalhálók és foltok simulnak össze.
A japánkert árnyai 3, 4.
Sinkó Istvánnál a geometrikus nonfigurativitás és az absztrakt expresszionizmus elemei (a színek, vonalak ritmusa, egyensúlya) összekapcsolódnak a figurativitás elemeivel. Egymásra utalnak. A kiállítás egyik erénye, hogy a bekeretezett vázlatokat sorozatként bemutatja, amelyekből a nagyméretű vászonképek készültek. Láthatók a hasonlóságok, de az újabb rádolgozások új dimenzióba helyezik az alkotást. A képzeletre erősen ható szuggesztív terek jönnek létre.
