Szentandrási-Sós Zsuzsanna
Mik azok az ismeretlen örömök,
amik egy székhez kötődnek?
Jámbor-Mihályi Mónika kiállítása elé
A szék a kezdetek kezdetén, majd régmúlt évszázadokon keresztül maga a trón, uralkodói szimbólum, az ember piedesztálja, emlékművének posztamense. Ezzel kapcsolatos későbbi és máig ható kifejezésünk, miszerint, ha ülést tartanak, valamilyen fontos kérdésben hoznak döntést. A XIX. századi festők és szimbolisták már individualisták voltak: szubjektív érzelmeket fejeztek ki ábrázolásaikkal. Példaként említhető az üres szék fő motívummá emelése, ami valakinek a hiányára, az ebbéli szomorúságra, végső soron az elmúlásra utal. Legismertebbek ezek között Van Gogh képei. Jelenkorunkban, felgyorsult világunkban a szék és a fotel a pihenés vagy az elmélkedés jelképe is lehet. Ha az elmélkedésé, visszagondolhatunk a múltba, de tervezhetjük a jövőt. Egy biztos, a jelenben létező valóságból indulunk és a képzeletünk mezejére érkezünk. Térben és időben tehát egy kiindulási pontként szolgál és éppolyan, mint Neo és Trinity számára a Mátrix és valóság közötti átjáró. Na persze az ülőalkalmatosságon kívül mindkét esetben kell még egypár dolog…
Világos, ha egy ilyen egyszerű tárgy is képes ennyire szerteágazó jelentést hordozni, ha ennyi mindenre asszociálhatunk általa, a jelenkori művésznek is dolga lesz vele. Nemcsak azért, mert környezetével együtt kompozícióvá lehet érlelni, hanem azért is, mert a kész mű visszahat alkotójára, tükröt tart, elárul róla valamit. És ha itt a falon mi, a vendégek nézzük őket, nekünk is mond valamit.
A képeken a tárgyakból redukált motívumok együttesei szubjektív hatást gyakorolnak. Egyszerre van jelen a figuralitás és az absztrakció. Nem meglepő ezek után az az ambivalencia sem, hogy Jámbor-Mihályi Mónika munkáin a szék motívuma nem hangsúlyozott, mégis jól látható. Ez annyit jelent, hogy a kompozíció sajátosságainak engedelmeskedve egyenrangúvá válik a megjelenő erőteljes színfoltokkal. Bizonyos képeknél sejtünk egy szobát, egy teraszt, berendezési tárgyakat, de az alkotó szándékosan elbizonytalanít és arra ösztönöz, hogy távolodjunk el mind ettől, hiszen a festészetben a lényeg a szín, a színek, a meg nem határozott sík formák együttes hatásai, azaz maga a vizuális élmény. Éppen ezért teret sem igazán érzékeltet, szándékosan sík felületű, éppúgy, mint a vászon. Így jár el azoknál a festményeknél is, amelyek a szabad ég alatt készült plein air munkák. Rajtuk jól érzékelhető a levegő jelenléte: a színek tónusai tükrözik a természetes fény kvalitását. A sommás előadásmód felismerhetővé teszi, azonosítja a szerzőt. Összességében elmondható és a fentebbi gondolatok egyértelművé teszik, hogy a művek erős kötődést mutatnak az avantgard művészettel, az amerikai absztrakt expresszionizmus 1940-es években kialakuló formációival és ezek nyomán a transzavantgarddal is.
Mindezeken túl a képek adta érzésekről és gondolatokról pár szó: mi az alkotói üzenet? Az, hogy mi is tegyük ezt, engedjük el a látott és ismert világot, adjuk át magunkat a festmények intuitív élményeinek. Habár az alkotó a műveken személyes élményeiről, sőt, tapasztalatairól beszél, mégsem tárja fel önmagát. Nem mond el semmit, vagy csak keveset, egyben tudatja érzéseit és gondolatait, s látjuk, hogy foglalkozik is velük. A fel nem tárulkozással lehetőség ad az elvonatkoztatásra, ezzel együtt a néző személyes élményeinek bevonására. Engedjük hát, hogy hasson ránk, hogy mi is gondolhassunk rájuk tekintve arra, ami csak minket érint; segítségükkel merüljünk el saját világunkban. A festői szabadság kiváltja a gondolat szabadságát. Az érzések és érzelmek színekkel fejeződnek ki. Tipikusak az alapszínek, ám feltűnő, hogy gyakran jelenik meg a rózsaszín. Látom magam előtt, ahogy a kislányok, Janka és Johanna megkérdezik: – Anya, rózsaszín is lesz benne?
