Görcstelenül
Cserna-Szabó András estje (Békéscsaba, 2009. május 14.)
A szokásoktól eltérően (kilépve a műfajból) némi önreflexivitás a tudósítás elején. Nem túlhúzva azért. E cikk szerzője egy csabai Cserna-estről írta első helyszínijét három éve, ezért az ismétlődések, az elkülönböződések tematizálásának most nehéz ellenállni. De fegyelmezetten ellenáll azért, mármint a tudósító. Csak egyetlen megjegyzés. Három éve még a részletek, a sokszínűség, a tartalmi gazdagság érdekelt a programban. Azóta mindig kevesebb marad meg egy-egy ilyen rendezvényből. Szűkebb körű az érdeklődés is, meg (főleg) az elme csak a lényeget engedi be az emlékek közé, a többi ki a másik fülön, de azonnal. Cserna-Szabó András és Kiss László beszélgetéséből ennyi marad meg későbbre is: Cserna úgy képes nagyon személyes lenni, hogy közben meglepően keveset árul el az életéről. (Azt viszont tökéletes helyen, módon. Magyarázza legutóbbi, Puszibolt című könyvének címét. Hogy a fiának szokta mondani, amikor haragszik rá, hogy most be van zárva a puszibolt. Kedves kép. És jó cím. Mérsékelten zavaró csak a varródanissága.)
A kisebbik Vigadóteremben az est, és vannak szép számmal nézők is. Feltűnően sok a diák (diáklány, hogy egész pontos legyek), nyilván nem véletlenül. Frappáns bevezetőjében Kiss László köszönti és laudálja vendégét, majd azt is elárulja, hogy egy jól végiggondolt koncepciót gyártottak a rendezvényhez. Meg is kéri Csernát, hogy nyitásként olvasson fel legutóbbi kötetéből, úgyis arról fognak beszélgetni. Az ifjú mester pedig olvas, teljesen mást, mint amit megbeszéltek, nem is abból a kötetből. Borul az egész terv - megyen minden a maga természetes rendje szerint. A szöveg egyébként a Levin körút című könyvből való, a belezővámpírok magatartásformáit rajzolja, olvasta előző ittjártakor is. (Akkor nekem nem tetszett. Most veszem az adást, működik, működtet. Fene se érti. Tán megtanultam közben olvasni Csernát. (Lásd még a témában Soma mamagésa halhatatlan félmondatát, rádiónyilatkozat két éve, a kérdésre, hogy miért távolodott el a hitgyülitől, ez volt az magától értetődő válasza: addig t*sztam - míg megváltoztam.) A közönség rezonál a szövegre, nevetnek a tanulságon, hogy az Európai Unió szigorú élmezés-egészségügyi szabályozása rászabadítja az országra az élőhalottak tombolását. Valami ilyesmiről szól a novell, és kopogós, túlpontosított hírlapi nyelven. Tényleg jó.)
Az átkódolt nyitány után az est arányai is eltolódnak, a kötetbemutatás háttérbe szorul, negyven perc műhelybeszélgetés következik. Hallhatunk Cserna pályaindulásáról, arról, hogyan lett belőle levesíró, aztán a Sárkányfű című egyetemi lapról és a köré csoportosuló (akkor még kezdő) írótársaságról (amely, teszem hozzá, a mai napig a fiatal kortárs irodalom élvonalát adja), no meg arról, hogy miért trágárkodik sokat a szövegeiben. Legalább nekem el kell hinnem, amit a szereplőim mondanak, elhinnem, hogy így beszélnek. És akikről írok, tényleg így beszélnek. Egyszerű magyarázat, semmi sallang. A vendég oldottan, élményszerűen anekdotázik a múltjáról, a könyvei megjelenésének körülményeiről, és arról, hogy nincs kötött napi időbeosztása írásilag, de arra azért szokott figyelni, hogy a heti munkaóra meglegyen. Láthatóan nincs nagyon meghatódva saját íróságától, nem ködösít, nem akarja megemelni a művészi alkotótevékenységet, de nem is húzza le a sárba. Értelmez, mesél, mutat - szerethető a produkció.
Később azért rátérnek a legfrissebb könyvre is. Kiderül, hogy novellákat forgatott össze egy egésszé, hogy emiatt a műfajisága kérdéses, meg is szokták kérdőjelezni a kritikusok, de őt nem nagyon érdekli a Puszibolt osztályozhatósága-besorolhatósága, inkább csak az, mennyire működik szövegként. Ha jól értem, kisvárosi környezet, sok-sok élet, sors, számos abszurditás (Kiss László a mágikus realizmust emlegeti, amire a vendég bólint is, hozzátéve, hogy minden művészet mágikus, ha nem az, akkor nem is művészet). Aztán felolvas a kötetből. A részletben egy filozofikus hajlamú kamasz fiúcska nyári munkát végez lángossütő (egyébként mesterszakács) nagynénje mellett, s közben antik hivatkozásokkal megerősítve higgadtan bebizonyítja a néninek, hogy a főzés, az nem művészet, nem lehet az. Az egyre ingerültebb rokon egy ideig türtőzteti magát, de végül csak belenyomja a gyerkőc fejét a forró olajba. Bolond ez a Cserna, nem vitás, de a szöveg nagyot szól, mindannyian nevetünk.
Ez volt, ennyi, semmi különös. A szereplők azt tették a pódiumon, amit két profi tehet egy hétköznapi fellépésen: megdolgoztak a sikerért. És látszott, hogy közben még jól is érzik magukat.
Apró hiányérzet azért marad. Az est meghirdetett címe ez volt: Igaza van-e a tejárusnak? És nem derült ki, hogy a tejárus kicsoda. Aki elolvassa a Pusziboltot, biztos megtudja. Tudósító például berakta a nyári kötelezők közé.
(SzT)
