Farkas Wellmann Éva
Közösség, minőség,
életöröm Zentán
A Zentai Magyar Kamaraszínház III. Kamarafesztjéről
Ha hivatalosan akarnék fogalmazni, így foglalnám össze: széles nézői igényeket és elvárásokat kielégítő, összetett programmal várta a Zentai Kamaraszínház látogatóit szeptember 24. és 28. között. Ez rendben is van így, de úgy igazabb, ha a továbbiakban egy kicsit megpróbálok átadni a hangulatból és az életérzésből is, amit ott tapasztaltam.
Mert az már eleve figyelemre méltó, hogy egy 13-14.000 fős magyar közösség ilyen magas színvonalú állandó társulatot tart fenn, de rögtön feltűnik, hogy ennek a működése nem pusztán hősies kisebbségi kiállás, és az, ahogyan ez a műhely létezik, igazán sokféle és komoly reményre adhat okot.
A fesztivál kezdetétől látszott, hogy a résztvevők a színházi, zenei és irodalmi szakma számos műhelyét és színfoltját képviselik, és szívderítő volt az érdeklődés is, amellyel minden produkciót kísértek. Ezt is adta a Kamaraszínház nekünk: közösséggé lehettünk, tartalmas szakmai és emberi beszélgetések jöhettek létre, miközben egyik ámulatból a másikba estünk az előadások láttán.
Az első nap egy gyermekeknek szóló előadással kezdődött: a Hangybefőtt – a zentai származású Szegedi-Szabó Béla tollából, a Jászai Mari-díjas Mezei Kinga rendezésében, Vilmányi Benett főszereplésével – igazán kedves történet egy hangyászóról, aki kényszerűen világot látni indul, és kalandjai közepette szembesül az élet nagy kérdéseivel. A bábokat is bátran használó színészek bájosan és humorral vezetnek végig ezen a beavatási történeten, melynek végén mi is megválaszolhatjuk kérdéseinket arról, hogy mit jelent számunkra az otthon, a szeretet, az elköteleződés, a hit, a természet tisztelete.
Szabó Róbert felvétele
A bábhasználat „továbböröklődött” az est második előadásába is, amely az idén márciusban elhunyt Kossuth-díjas vajdasági író és költő, Tolnai Ottó, valamint Petrik Pál, szintén vajdasági képzőművész motívumaira épült. Az Élőhomokot szintén Mezei Kinga rendezte, egy rendkívül költői világot hozva létre, frappáns, többfunkciós díszlettel (Ondraschek Péter és a rendező tervei alapján), szinte szöveg nélkül, bravúros színészi játékokkal. A két művészi világot jól ismerők számára a számos apró utalás, a művek felidézésével és továbbgondolásával igazi összművészeti élményt jelentett. Mivel eléggé kevesen, talán mindösszesen harmincan fértek el a nézőtéren, a közönség másik fele az előadást következő nap tudta megnézni.
Molnár Edvárd felvétele
A másnap azonban tartogatott egy igazi nagy meglepetést is: Piaf-menet címmel Mezei Kinga hommage-előadását láthattuk, de főleg hallhattuk. A tragikus sorsú sanzonénekesnő dalokban, kevés, de igen kreatív díszlettel jelent meg előttünk, a korabeli atmoszférával együtt. Még a kezdés előtt arra gondoltam: milyen merész vállalkozás egy ilyen karakteres, kemény művésznő-alakot megformálni – az első tíz perc után már biztos voltam benne: ez messzemenően sikerült. Igazi katartikus élmény volt, sokan megérdemelnék, hogy lássák.
Molnár Edvárd felvétele
Szeptember 26-án az Iskola a határon folytatta az előadások sorát, Vidovszky György rendezésében. Most igazán jól jöhetett, hogy ilyen erős, fiatal színészgárdája van a teátrumnak – és ráadásul felkészül az utánpótlás is a középiskolás, egyetemi hallgató diákokkal. (A Zentai Diákszínjátszó Kamra egyébként önálló előadással is jelen volt a fesztiválon, Jevgenyij Svarc A király meztelen című darabjával.) Az Ottlik-mű feldolgozásakor természetesen meg kellett hozni bizonyos kompromisszumokat, így a történelmi szál csak halványan érvényesül, a jelmezek tekintetében a bakancs helyett sportcipő, kapca helyett zokni van, a pocsolya nem tud igazán drámaivá terebélyesedni stb., de a regény alapfeszültségeit így is felvonultatja, és véleményem szerint átélhetővé teszi a mai korosztály számára. A másnapi szakmai beszélgetésen több szempont is felmerült, volt, akit személyesen is megérintett a történet (még a középiskolás korosztály is tudott felfedezni párhuzamokat), volt, aki az eredeti, részletesebb kontextust hiányolta, és néhány finom, rendezői fogásra is felhívták a figyelmet – például, hogy az „elnyomó” felsősök itt fizikailag kisebbek, véznábbak.
Szabó Róbert felvétele
Este a színházi műhely egy újabb arcát mutatta meg: Nálunk felé címmel egy fergeteges népzenei koncerttel lepte meg a fesztiválozókat. A ZMK társulata és barátai hat összeállítást játszottak: kalotaszegi, somogyi, széki, vajdasági és cigány dalokat, illetve egy egy imregi karikázó, menyasszonykísérő összeállítást. Ők azt mondták, ezt örömből játsszák, és nincs sok köze a színházhoz, többen viszont úgy gondolhattuk, hogy nagyon is van köze a színházhoz is – talán a legfontosabb közös pont, az élet főszerepe által.
Ez és a másnapi, Füttyraktár című koncert is bizonyítja, hogy színház, zene és irodalom itt organikus egységben él együtt, nem egymás alá rendelődve. A Verebes Ernő ifjúkori, megzenésített verseire épülő koncert két másik fontos vajdasági szerzőt is megszólaltat: Beszédes István és Balogh Virág László művei is elhangzanak a ZMK társulata és barátai értelmezésében. Öröm volt látni, hogy közülük ketten személyesen is jelen voltak az előadáson, és nem lehetett nem észrevenni a meghatottságot. Verebes Ernő maga is beszállt csodálatos zongorajátékával az előadásba. Tulajdonképpen már ekkorra világossá vált, hogy mennyire fontos ennek a műhelynek a helyi érték, a Vajdaságban született és születő irodalom, mennyire megbecsülik alkotóikat. Szívmelengető érzés lehet számukra, hogy ez a dinamikus és igényes színészcsapat folyamatosan élteti a műveiket, és nem engedi, hogy a helyi közösség megfeledkezzen róluk olyankor sem, amikor éppen nincs újdonság a szerzői repertoáron.
Dormán László felvétele
A záró nap délelőttjén ez a gondolat erősödött tovább bennem. A Tolnai Ottóról és Domonkos Istvánról szóló, kimondottan irodalmi beszélgetés meggyőzött arról is, hogy itt tudják, hogy ez így van rendjén, ahhoz, hogy érvényes színház szülessen, az irodalmat is érteni, kutatni kell, sőt tisztelni is hasznos. A két jelentős vajdasági alkotóról érdemben és némi nosztalgiával, kisebb vitákkal tarkítva beszélgetett két magasan képzett irodalmár, Hózsa Éva és Mikola Gyöngyi. Szó volt kutatástörténetről, az egyes művek keletkezéstörténetéről, személyes anekdoták is szóba kerültek. Külön szimpatikus volt, hogy a párbeszédet kinyitották a közönség felé is, és ezáltal egy igazán személyes, szép emlékezéssé alakult az esemény.
A szerző felvétele
A fesztivált záró, nagy reményekkel kecsegtető Baal-előadás viszont sajnos elmaradt, technikai okok miatt – úgy tűnik, hogy a rendkívül nagy energiákat mozgósító színészi csapat még mindig nem rendelkezik elég stabil elektromos hálózattal ebben az épületben. Reméljük, ez hamarosan megoldódik.
Ami viszont előremutató: a Mezei Kinga és Dévai Zoltán által vezetett teátrum sokkal több, mint színház, itt helyén van az összes művészeti ág, a térség alkotói is otthon vannak, és láthatóan a közönség is nagyon hálás ezért a vállalásért.
A fotók forrása (az utolsó kivételével): Zentai Magyar Kamaraszínház
