Végtelen történet
Kányádi 80 - Békésben
(Kányádi Sándor estje, Erdélyi Lajos fotótárlatának megnyitója
a Békés Megyei Jókai Színházban)
Előtte
A békési Kányádi-Ünnep néhány nappal korábban (március 27-én) kezdődött, mint amikor lezajlott. A békéscsabai Kányádi-esttel egyidejűleg Művészportrék címmel megnyíló Erdélyi Lajos fotókiállítás anyagáért ugyanis Pestre kellett utaznia a meghívó és rendező szerv, a Körös Irodalmi Társaság elnökének, lapunk főszerkesztőjének, Elek Tibornak. Útjára elkísérte a Bárka régi munkatársa, Kiss Ottó is. S mivel épp aznapra készült el a Bárka legújabb száma, benne a Kányádi-összeállítással és Erdélyi Lajos fotóival, magukkal vittek néhány példányt, hogy a békési túrához kedvet csináljanak velük az egyformán nyolcvanadik születésnapjukhoz közelítő idős alkotóknak.
Vendégszeretetüket a Bárka szerkesztői, különböző okok miatt, csak nagyon rövid ideig élvezhették, de a találkozás így is emlékezetes marad számukra. Kányádi Sándor a friss Bárka-számba lapozott bele nagy érdeklődéssel, lapunk munkatársai pedig az egykori Securitaté 16 kilónyi román nyelvű ügynökjelentéseibe pillanthattak bele, de Sándor bácsi lakása ablakából Benedek Elek apó kútjára is kitekinthettek. Erdélyi Lajosnál nemcsak a méregerős feketével ismerkedhettek meg (ebben van kávé! – mondta a művész felesége – volt!), de néhány olyan fotó eredetijével is, amely végül nem került a kiállított anyagba. Ekkor még úgy (is) volt, hogy talán Erdélyi Lajos is elutazik a Kányádi-köszöntővel egybekötött kiállítás megnyitóra, de végül ő, sajnos hiányzott a rendezvényről.
"Halhatatlanná vált költőnk"
Fegyelmezett, kulturált diákság várja a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével kitüntetett Kányádi Sándort Gyulán, a Nicolae Balcescu Román Nyelvű Gimnázium és Általános Iskolában, március 31-e keddjén, délben. Amint a költő, népes kísérettel, az előadóterembe lép, nyomba talpra ugranak, egy pisszenést se hallani. Semmi kétség: rendkívüli magyarórának nézünk elébe.
Nem is akármilyennek, méghozzá. Valóságos rítus közepébe csöppenünk – ceremónia zajlik a színpadon. Az iskola igazgatónője, Czeglédiné dr. Gurzó Mária kedves szavakkal köszönti a Vendéget és a nagyérdeműt (melynek soraiban „külsősök” is szép számmal helyet foglalnak). Őt dr. Perjési Klára polgármester követi, hangsúlyozván Kányádi Sándor Gyulára látogatásának fontosságát, majd rövid életrajz-ismertetés következik, hogy aztán vers hangozzék el egy alsóbb évfolyamos diáklány tolmácsolásában (a csodaszép és titokzatos Hallgat az erdő). Végül, Kányádi Sándor színre lépése előtt, kultúr-egyveleget láthatunk a költő műveiből, jó érzékkel összeválogatva, ügyesen szerkesztve – egy fiú, három lány. Disszonáns (mert százötven ember előtt minden diák izgul) és harmonikus (mert összecsiszolt) a produkció; idézetek, vallomások, zárásképp egy Eminescu-fordítás – kicsit talán hosszú, de remek.
„Először is hálával tartoztok nekem, mert elmaradt egy óra” – ezzel az entrée-val nehéz nem megnyerni a befogadókat, és így is történik. Kányádi Sándor elvileg a román irodalomról szól, valójában azonban magyar-román kulturális kölcsönhatásról, a nyelvi alapvetésekről, a fordítások, a fordítói kultúra magas színvonaláról, egymás költészetének, kulturális értékeinek becsben tartásáról, voltaképpen „barátságról”, az együttélés normáiról és természetes feltételeiről – mindezt színesen, anekdotázva. Mielőtt megosztaná velünk nagy álmát, egy háromnyelvű (magyar–német–román) feliratot egy emlékművön a világról és az otthon-létről, Tamási Áron kapcsán, verset mond: Arghesitől és Ioan Alexandrutól.
A fellépés egyik kedves effektusa a 80 éves költő zsebében megcsörrenő mobiltelefon. Elegánsan, kedvesen oldja meg. Derültség, nem középiskolás fokon.
Ünnep
A nyolcvanéves alkotó vigadóbeli produkciója többféle értelemben is rendhagyó felolvasóest. Nincs felolvasás, például. Van viszont kétszáznál több ember, a fele se ismerős, jöttek az egész megyéből legendát nézni-hallgatni, olyanok is, akik máskor nem irodalmi programot választanak kedd este hétre. És nincs beszélgetés. A vendég kiáll a mikrofonhoz, levegőt vesz, aztán jó másfél óra hosszat nyomja az átütő stand up comedyt. Elképesztő az öreg, megállíthatatlanul folyik belőle a szó, és szellemes, összeszedett végig, miközben olyan belső szabadságot sugároz minden gesztusa, hogy hasonlóval se találkozott még a tudósító.
Elek Tibor vezeti a programot, már amennyit vezetni kell rajta. Az elején szívélyesen köszönti a születésnapját néhány hét múlva ünneplő vendéget, majd szólítja a vendégművészeket. Bartus Gyula és Kovács Edit Kányádi Sándor verseiből mondanak el egy csokorravalót (Bartus Fekete-pirosa lehengerlő, végigdübörög a jó akusztikájú termen). Elek Tibor bemutatja a friss Bárka-szám Kányádi-összeállítását, majd megkéri a színészeket, hogy ebből olvassák föl Fekete Vince és Iancu Laura egy-egy versét. Ezután János Hajnalkát szólítja, aki két erdélyi dalt énekel hangosítás nélkül, harmadikként pedig egy sárréti születésnapi (!) népdalt. Autentikus produkció, és hangulatával kiválóan előkészíti a terepet a mester egyszemélyes show-jához.
És akkor Sándor bácsi. Mindenkinek felszólalási, beleszólási, sőt leszólási joga van egy író-olvasó talalkozón, kezdi – talán azt akarja jelezni ezzel, hogy akár a párbeszédet, a diskurzust is vállalná. De ez, persze, nem történik meg. Megdicséri az előtte szavaló művészeket, és a hangzó versekről eszébe jut, hogy valószínűleg azért ír rímes-ritmusos szövegeket, mert a tudatalattija kompenzálni akar, ugyanis legendásan botfüle van, sokáig nem is tudta, évekig énekelt kedvvel, és mások előtt is, ő azt hitte, jól, aztán szóltak neki, hogy nem. Én találtam fel a playbecket, mondja, majd a konkrét, fiatalkori sztori. Erdély, középiskola, népszínkör, valami zenés darabot próbálnak, a főrendező korábban a pesti kabarának volt a plakátragasztója, úgyhogy ő értett leginkább a színjátszáshoz közülük, az ifjú Kányádi a főszereplő, snájdig fiú, nyilván, és a próbákon derül csak ki, hogy tűrhetetlenül hamis, nincs hallása. Cserélni, módosítani már nincs idő, elővesznek egy jó hangú gyereket, aki az előadáson a színpad mögött eldalolja a kuplékat, a bonviván Kányádi meg tátog, játszik. A anekdota ül, a nézőtéren ülők pedig dőlnek a nevetéstől. Ő hagyja kicsengeni a sikert, aztán megjegyzi, hogy amikor Babits rázendített, nála is csak a szövegről lehetett tudni, hogy most épp a Himnuszt, vagy a Szózatot énekli-e.
Egyik történetből a másikba siklik át a döccenéstelen beszéd, valahogyan a magyarság-képre, az ötvenes évekre terelődik a szó, és ez a legizgalmasabb része az estnek. Egy (fél)történelmi tablót rajzol Erdélyről, a háború utáni helyzetet mutatja be, a fejlődést, hogy jó, élhető volt az élet egészen addig, amíg a szovjet csapatok Romániában állomásoztak, akkor magyar iskolák működtek, a csángók is magyar iskolába jártak, és élénk kulturális élet folyt. Hogy '56 után romlott el minden végletesen, a kapuk záródtak, a kommunizmus fagyosabb lett, és a vendég az emlékek felidézésben nem jut el 1965-ig, nem mondja ki Ceauşescu nevét, inkább vidámabb témára vált. (Éles székely megjegyzései vannak, nem a sablonos magyarságtudatot mondja vissza. Említi például, hogy ahol élt, szinte minden szekus magyar volt, a szemtelen főszekus még az ő feleségét is megtáncoltatta egy mulatságban, tangóztak).
A történetekbe saját versszövegeket ágyaz a mester, nem felolvas, elmondja a költeményeket, féltéglás verseknek nevezi, olyan műveknek, amelyekkel a mellét szokta döngetni. (Talán ide tartozik, hogy érzékelhető, ahogyan tudatosan építi is a saját mítoszát. Törekvéseit, a saját élethelyzeteit, szakmai indíttatását mindig Petőfiből, Adyból, Illyés Gyulából vezeti le.)
Ismert és (az anyaországban) kevésbe ismert arcokat mutat be az elmúlt évtizedek erdélyi művészetéből, irodalmából, Gáll Ernő szerkesztőről mesél, Kós Károlyról, Zsögödi Nagy Imre festőművészről, aki legendás agglegény volt, és hirdette is, hogy a művészet ott kezdődik, hogy az ember leszokik a cigarettáról, és nem házasodik meg. (Időnként nem jut eszébe egy-egy név, évszám, olyankor hunyorogva keresi a nézőtéren monográfusát, Pécsi Györgyi irodalomtörténészt, Györgyi, hogy is hívták, mikor is volt? Ez egy kedves kép.) Sütő Andrásról nagyon visszafogottan nyilatkozik. Mindannyiunk közül ő volt kitéve a legerősebb kísértésnek az államszocializmus részéről, mondja, s hogy a magyarság melletti írói teljesítménye ezért még figyelemre méltóbb. Az emblematikus erdélyi művészek (Balogh Edgár, Székely János, Horváth Imre és mások) bemutatása egyébként nem öncélú, de funkcióval bír – Kányádi Sándor ilyen indirekt módon nyitja meg Erdélyi Lajos fotóművész kiállítását, ami a Békés Megyei Jókai Színházban, a Vigadóterem melletti Galériában tekinthető meg április közepéig, ingyenesen.
Kilenc körül szakad fonala a mesének. Az est után kígyózó sorok Kányádi asztalánál, dedikáció, fényképezkedés közel egy órán keresztül, felemelő és kissé bizarr egyszerre, ahogyan mindenki váltani akar néhány szót a mesterrel, a közelében lenni, megérinteni akár. Kányádi egy idol.
[ET-KL-SzT]
