Farkas Wellmann Éva
Oda kell figyelni a derűre is
Barnás Ferenc békéscsabai estjéről
Hét év után újra találkozhatott a békéscsabai közönség Barnás Ferenccel, aki legújabb regényét, az Életünk végéiget hozta el a Vigadóba október 7-én este. A bátor érdeklődőknek külön dicséret és köszönet is járt az estet vezető Elek Tibor részéről, de természetesen érthető volt az is, ha valaki inkább nem kockáztatta a zárt téri rendezvénylátogatást. Nekik (is) szól ez a beszámoló.
A beszélgetők a Másik halál című Aegon-díjas könyv 2013-as bemutatóját, illetve más szakmai és személyes előzményeket is felidéznek bemelegítésképp (többek között azt is megtudhatjuk, hogy az ismeretségük 38 éves), utána viszont fejest ugranak az új regény igencsak szövevényes világába, rögtön a végétől indulva. Néhány technikai trükk felvillantása után kiderül, hogy a regénynek is, a szerzőnek is sok köze van Indonéziához, de több más valódi és fikciós szál is összebogozódik néha. Barnásnak jól láthatóan tetszenek az ilyenfajta játékok; mint mondja: ahogy az ellentmondások is életünk természetes részei, a fekete és fehér együtt képezik az életünket.
Az elbeszélő kezdetben nem érzi jól magát Jakartában, tehát adódik a téma, hogy szó essék erről az egzotikus világról. Barnás Ferenc színes, élvezetes mesélésében egy realisztikus, de mégis varázslatos kép rajzolódik ki Indonéziáról. Mint mondja, a vallások sokfélesége, az emberek egymás és a környezetük iránti felelős alázata, a konfliktusok tompítására való szándékos törekvése számára kezdettől lenyűgöző, fontos tapasztalat. Nemcsak a klíma meleg arrafelé, hanem az emberek viszonyulása is.
Elek Tibor szerint ez a szemléletmód a regény világába is beszivárog, s nem is csupán az „indonéz” részekbe – ezért a megállapításért kimondottan hálás a szerző. Megállapítja, hogy ezt valahogy eddig nem hangsúlyozták a kritikusai. Tulajdonképpen nem volt szándékos akarat mögötte, de maga is úgy gondolja, hogy mégis nagy nyeresége lett ennek a munkának. Az történt, hogy hagyta, hogy hasson rá ez a világ. Nem mindig a mély, fájdalmas vagy szenvedéssel teli dolgokról kell szólni (még ha fontosnak is tartja) – hanem oda kell figyelni a derűre is, amit úgy írt le, mint az óceán felől érkező párát.
Aztán következik a cselekmény- és összefüggésszálak felfejtése, a szerelmi-házassági-jakartai vonal, illetve a sokfelé ágazó, 40-50 szereplőt mozgató családi rész. Itt is érdemes megemlíteni egy érdekes szerzői manővert: felbukkan egy korábbi könyv, amelynek más ugyan a címe ebben a történetben, de kísértetiesen hasonlít Barnás egy korábbi regényére, A kilencedikre.
Arra a kérdésre, hogy miért ilyen fontos a család, a sokszor lényegtelennek tűnő részletek, Barnás a tudatot hozza fel alapvető érvként. Hiszen a tudat ebből a közösségből „jön”, ott ébred tudatára az ember – és valahogy minden szál visszavezet ide: van, aki idegen benne, de olyan is, aki szinte csak a családba „invesztál”. Vissza lehet ide kapcsolni a problémákat, a fájdalmat, annak megjelenési és megélési módjait. Olyan képzést ad, amilyent egyetlen egyetem sem képes. Ugyanakkor az egyik legnehezebb műfaj.
Az elbeszélés sajátos, kihagyásos, máskor meg részleteket felnagyító módjával pedig az a helyzet, hogy „ha az érzések nagyon fontosak, akkor az ember nem beszél róluk”. A kimondással elvesztik az erejüket a dolgok – és ez látszik azokban a részekben is, amelyekben épp csak átüt a humoron a fájdalom. Ennek a családnak a felnőtt szereplői is olyan drámákat élnek meg, amelyek jórészt a gyermekkorban gyökereznek. A humor, a játék, a történetek mind azt a célt szolgálják, hogy valamiképpen megelevenedhessen az, amit valaki megél.
A felolvasást feszült figyelem kíséri, az anya elvesztéséről szóló rész különösen dramatikus, erős hatást gyakorol a közönségre. Mint egyébként a teljes beszélgetés, amellyel kapcsolatban azt érezni, hogy egyfelől egy nagyon felkészült és igazi érdeklődést mutató kérdező, másfelől egy őszinte, megfontolt, az önfeltárulkozást sem szégyenlő válaszoló hiteles találkozásának vagyunk tanúi.
És szó van még arról, hogy az utóbbi tizenöt évünk világának sok jellemzője benne van ebben a könyvben, hogy a politikai előítéletesség, a megosztottság, az egymásnak feszülés szomorúsága is megmutatkozik, hogy a szerző nem tudja elfogadni a gyűlölködést, és nem is tudta megállni, hogy ennek hangot ne adjon a könyv lapjain. Nabokovot idézi: az igazi művészet apolitikus.
Súlya van az est végén a tapsnak, a maszkban csendben néhány szót váltó emberek ajánló sorokat kérnek a példányaikba. Reméljük, legközelebb nem kell ilyen sok évet várni, hogy viszontláthassuk Barnás Ferencet.
