Elek Tibor, Vasy Géza, L. Simon László

(A Magyar Írószövetség estje Békéscsabán - 2008. április 28.)
A politika logikája,

az úgy működik, hogy mindössze két dolog számít, a szavazatmaximalizálás meg a pénz, csak ezek képesek rezonálásra bírni, dinamizálni a hatalmi struktúrákat — az eszmei tartalom, az esztétikai törekvés, az önmagánál többet jelentő neki (a politikának) nem mámor. Az irodalomban nincs jelentős mennyiségű zsozsó (egy közepes színház költségvetése nagyobb, mint amennyit az NKA a teljes magyar irodalomra költ (kb. 400 milla), folyóiratostul, ösztöndíjastul, könyvtámogatásostul), miközben az író (mint író) az utóbbi két évtizedben elveszítette közösségi hatóerejét, nem képes olyan módon formálni a társadalom véleményét, ahogyan például a nyolcvanas években megtette (vagyis a szavazatok megszerzése szempontjából is here). És akkor már nem is kell nagyon magyarázni, miért van az, hogy a nagypolitika semmit se hajlandó tenni egy elfogadhatóan megkonstruált és finanszírozott irodalomért (minimálisan: egy irodalmi törvényért). Egyszerű igazságok vagynak.
Fentieket egyébként a Magyar Írószövetség titkári feladatait is ellátó L. Simon László (József Attila-díjas költő) magyarázta egy olyan irodalmi esten, amihez hasonlót se látott a tudósító soha Csabán. A Bárka szervezte ankétokon többnyire alkotói szándékokról, rejtett üzenetekről, poétikai meggondolásokról faggatjuk vendégeinket egy-egy mű (kötet) kapcsán – a titokba burkolózó Árkádia kicsomagolására történik kísérlet. Ez itt most más. Az Irodalom-Politika-Kultúra című beszélgetés megnevezett törvényektől, számszerűsített összegektől, kontextusban emlegetett kultuszminiszterek neveitől kapja a téteket, jó sokat, valahogy direktebb, kézzelfoghatóbb az egész, mint az a művészvilágban megszokott. Engem szórakoztatnak a jó sztorikba ágyazott információk, az indulatos értékelések, a heves gondolatfutamok, de van, akit zavar ez az erős közéletiség (olyat is először tapasztalok bárkás esten, hogy valaki közbeszóljon a nézőtérről, mögülem mondja az úr, és jó hangosan, hogy Az vagy, paranoiás! – L. Simonnak szól).

A rendezvény helyszíne ezúttal nem a megyei könyvtár, hanem a Jókai Színház 1. számú próbaterme, mintegy kéttucatnyian kíváncsiak rá (többnyire a Bárka szűkebb köre és a Körös Irodalmi Társaság néhány tagja adja a publikumot). Felvezetőjében Elek Tibor, az est moderátora elmondja, hogy itt ma a kortárs magyar irodalom szervezeti kérdéseiről, társadalmi és kultúrpolitikai környezetéről lesz szó, azután bemutatja vendégeit, Vasy Géza nyugalmazott egyetemi tanárt, a Magyar Írószövetség elnökét, valamint a már említett L. Simon Lászlót.

Először az elnök úrhoz fordul a házigazda, foglalná össze a 63 éves Írószövetség (mint az egyik legnagyobb múltú, legjelentősebb magyar társadalmi-szakmai szervezet) történetét, szerepét, törekvéseit, jelen helyzetét, már amennyire ez lehetséges tíz-tizenöt percben. És lehetséges. Vasy Géza beszél a szövetség 1945-ös megalakulásának körülményeiről (a koalíciós viszonyoknak megfelelően három társelnökkel indultak, Gergely Sándor, Kárpáti Aurél és Illyés Gyula közösen vezették), a legkeményebb diktatúrában megtartott 1951-es első írószövetségi kongresszusról, a Nagy Imre első miniszterelnöksége idején bekövetkezett olvadásról, az írószövetség ötvenhatos szerepvállalásáról és annak következményeiről (1957 áprilisában az államvédelem betiltotta az Írószövetséget, 1959 szeptemberéig a működésük szünetelt), a 60-as évekbeli lassú konszolidációról (csak az évtized végére engedélyezik a Illyés-, Németh-, Déry-életműsorozatok megindítását), a FIJAK 1973-as indulásáról, a korszakban bekövetkezett szellemi ébredésről (megalapítják a Móricz Zsigmond Ösztöndíjat, hamarosan indul a Mozgó Világ), az 1980-ban tartott kongresszusról, ahol először fordult az elő, hogy nem fogadták el a párt jelöltjeit a vezető tisztségekre, hanem önálló jelölőbizottságot állítottak fel (az elnök ennek megfelelően párton kívüli lett, Hubay Miklós drámaíró személyében), a 80-as években felfutó ellenzékiségről, az Írószövetség társadalomkritikai törekvéseiről, valamint az 1989-ben megtartott utolsó szocialista írókongresszusról, ahol (szokatlan módon) az akkori miniszterelnök, Németh Miklós is megjelent, sőt felszólalt, és elismerően-visszaigazolóan, hogy a politikusok jönnek-mennek, de az marad meg ötven-száz év múlva is, amit az írók mondanak a maguk koráról. Vasy Géza igazi tanár karakter, érdekesen és információgazdagon mesél fontos korszakokról, nagy emberekről, jó hallgatni. A szövetség mai helyzetéről csak néhány mondatban szól, említi, hogy egy időre be kellett zárni a könyvtárukat, ami pedig szellemi műhelyként funkcionált. Létezünk, működünk, zárja az ismertetőt, és az arcára van írva, hogy kiábrándítónak tartja a kultúra jelen állapotát.

Az aktuális kultúrpolitikai helyzet mint téma lehetőség Elek Tibornak a váltásra, L. Simon Lászlót kérdezi tavaly megjelent, Versenyhátrány. A (kultúr)politika fogságában című, esszéket, publicisztikákat közlő kötetéről. És ekkor beindul az úthenger. A tehetség és az ambíció robbanóelegyet alkot, L. Simon beszél mindenről, aminek az irodalomhoz, kultúrához köze van/lehet, helyzetképet, elemzést ad a kulturális kormányzat elmúlt hatéves működéséről, az érdekképviseleti tevékenység jellegzetességeiről, feladatairól, buktatóiról, értékeli az egyes kultuszminiszterek tevékenységét. Nagyon sok adatot említ, minden állítását gondosan argumentálja, imponálóan tájékozott (kiderül, hogy 1998-tól Hámori József mellett miniszteri tanácsadó volt, később (a mai napig) parlamenti szakértőként részt vett, részt vesz a kulturális területen a törvényelőkészítési munkákban). Abszolút nem igaz, hogy a kormányzat nem tud több pénzt fordítani a kultúrára. A kormányzat nem akar több pénzt fordítani a kultúrára, és ez jelentős különbség, mondja L. Simon egy ponton, majd az éppen regnáló kultúrkormányzat jogalkotási gyakorlatát magyarázza hosszan, és arra engedi következtetni hallgatóságát, hogy a döntéshozók szándékosan ellehetetlenítik a kulturális szférát. A titkár úr nagyon felkészült, fejtegetései pörgősek és pontosak, minden információja naprakész, a helyenként indulatos futamok tiszták, világosak. Itt-ott mégis mintha sok lenne. A beszédmódjában van valami könyörtelenség, látszik, hogy maximálisan, az utolsó szóig biztos a maga igazában, és ez megosztja közönségét. Ilyet se éreztem korábban bárkás esten: a tájékozottság egy bizonyos szint fölött némiképp tolakodónak hat. Az L. Simon elővezette elemzés messze túlmutat az irodalom finanszírozásának praktikus kérdésein, egy teljes kultúrpolitikai koncepciót ismerhetünk meg, és ez a koncepció ráadásul (számomra) teljesen meggyőző. Mondjuk, az azért eszembe jut, miközben hallgatom, hogy vajon hová teszi magában a költőt, amikor ezeken a kisakkozott politikai terveken agyal. Alig elgondolható.
(Két érdekes javaslata az ezerből. 1. A nagy nemzeti intézmények pályázatfüggőségét azonnal meg kell szüntetni, nem tartható az, hogy minden saját, reguláris feladat ellátásához pályázati úton lehessen csak forrásokat szerezniük. 2. Meg kell akadályozni, hogy a színházak állami támogatása a megtermelt jegybevételek függvényében alakuljék, mert ez a vidéki intézményeket behozhatatlan versenyhátrányba kényszeríti.)

Aztán újra Vasy Géza. Szerinte nem feltétlenül kell tudatos romboló koncepciót keresni a kultúra ellehetetlenülése mögött. Arról beszél, hogy létezik egy, a mindenféle politikai törekvést felülíró folyamat, amivel senki nem tud mit kezdeni. Az irodalom, és vele a magas kultúra elveszíti a becsületét. Személyes (egyetemi) tapasztalatait meséli: a szakbarbarizálódás teljesen általános a szellemi elitet adó hallgatók között is, a színházlátogatás, a folyóiratok olvasása kivész a megszokott tevékenységek közül. Márpedig, ha nincs érdeklődés befogadói oldalról, nem lesz figyelem a döntéshozók részéről sem. A magyar nyelv ügyét említi mint lehetséges kapaszkodót. Az anyanyelv kérdése, fontossága talán az utolsó megmaradt konszenzus, ebben az irodalomnak is szerepe lehet, és ez egy olyan látványos érték, hogy a segítségével (védelmében) talán még a politikai erők dinamizálása is elképzelhető. Ha jól értettem az elnök úr szavait, a Magyar Írószövetség a jelenleginél határozottabb szerepet kíván vállalni az anyanyelv ápolásában.

Ezzel zárul az est hivatalos része. Elek Tibor felajánlja még a kérdezés lehetőségét a nézőknek, de érdemi diskurzus valami miatt nem alakul ki (ekkor már bő másfél órája fut a program, talán ezért sem). A levezetésben egy-egy megjegyzés, hozzáfűznivaló, L. Simon mondja szomorkásan, hogy a politikában sajnos nagyon erős véleménymonopóliumok működnek, és mindkét oldalon, a civil kontroll alig tud érvényesülni, a civilek termelte tudás és vélemény egyszerűen nem jut el a döntéshozókhoz, még azokhoz sem, akikhez pedig eljuthatna.
Nagy baj ez.

[SzT]