"Reccsenti szét a szó a fogak porcelánját"
Vári Fábián László estje Békéscsabán
2008. március 19.

Némi fenntartás tudósítóban A magyar irodalom Kárpátalján című ankét előtt. Nem is fenntartás, de fázós balsejtelem, hogy ez itten most nehéz menet lesz. Végigülni, befogadni. A vendég ugyanis (Vári Fábián László József Attila-díjas költő, a beregszászi főiskola tanára) komor idők tanúja, a bolsevik diktatúra nyersebbik verziójának túlélője: Szovjetunió, a 60-as, 70-es években fiatal, nemzeti elkötelezettségű értelmiségi, költő ráadásul ― nem kényelmes kombináció. Egy ellenséges, szabadsághiányos környezetben kellett egzisztenciát teremtenie, alkotói utakat/lehetőségeket találnia. Tudósító ettől tart kicsit. Hogy a megélt (elszenvedett) könyörtelen élményvilág projektálódik majd az esten. El tudja kedvetleníteni az embert az ilyes, a nemzeti sorskérdésektől borús beszéd könnyen megüli a gyomrot. Ám az est mégis másfelé. A sors meg a sötétebb tónus ugyan megvan, de nem terhes egyáltalán, a vendégből nyugodt életigenlés, egészséges derű sugárzik, és ez emberközelivé teszi a produkciót. Arról meg nem tehet senki, hogy drámái vagynak az életnek. Mindenütt, mindenkor vannak, még ha a huszadik században, kisebbségi létben, a Szovjetunió kebelén magyarként ez valahogy kifejezettebb is.
Több mint harmincan kíváncsiak Vári Fábiánra a megyei könyvtár gyermekkönyvtári részlegében, néhány új arcot is látok, a fiatalok pedig ezúttal hiányoznak.
Elek Tibor, az est házigazdája alapos bevezetőt tart a beszélgetés előtt, könnyed és lendületes kistrakta a kárpátaljai magyar irodalom születéséről, a benne mozgó alkotókról, a kibontakozó szellemi irányzatokról, a szerzőcsoportok törekvéseiről, a kommunista elnyomó hatalom megtorlásairól. A legek irodalma, mondja Elek, mármint a kisebbségi magyar irodalmak között, a legfiatalabb, legkisebb szerzői közösséggel működő, a leginkább hányattatott sorsú, a legkevésbé ismert. Aztán a vendég életpályájának és életművének foglalata, nem laudáció, inkább értelmezés, a Vári Fábián-líra irodalomtörténészi olvasata.
Az első téma a pályaindulás. A kárpátaljai költő a 60-as évek közepéről mesél, frappáns korrajz, irodalmi vonatkozások, nincsenek fórumai a magyar nyelvű irodalomnak, se folyóiratok, se kiadók, esély se nagyon látszik, hogy másképp legyen, ám valami mégis történik, a KOMSZOMOL ifjúsági lapja (Kárpáti Ifjúság) tehetséggondozó programot indít, megszólítja az iskolákat, írással próbálkozó diákokat keresnek, hogy foglalkoznának velük. Így kerül Vári Fábián László középiskolai diákként egy olyan alkotóközösségbe, amely később (Forrás Stúdió néven) alapvetően meghatározza a kárpátaljai kortárs magyar irodalom fejlődését. Mozgalmi költészetet várnak a fiataloktól, rögzített témákat, elfogadott (marxista-leninista-szovjetvalóságos) beszédmódot ― pártos irodalmat az induló generációtól (a művészet mint az agitprop egy megjelenési formája). Az ifjak azonban hamar találnak maguknak izgalmasabb mondanivalót, a vonalastól eltérő hangot, a Forrás Stúdió szerzői identitáskérdésekkel kezdenek foglalkozni inkább, gyökerekkel, nemzeti történelemmel, mindennel, ami az internacionalista kultúrpolitika szemében káros, tiltandó. Az nem derül ki számomra, hogy kezdetben mennyi publikációs lehetőséget kaptak az említett lapban, valószínűleg nem sokat, miközben az mégiscsak jellemző, hogy a Forrás Stúdió (mozgalmi indíttatású) életre hívásával az elnyomó hatalom megszervezte saját későbbi ellenzékét. Vári Fábián 1967-ben kerül az ungvári egyetemre, ahol éppen ebben az évben tiltják be az egyetlen (írógéppel írt és másolt, kézzel, nyomda nélkül kötött) magyar irodalmi (szamizdat) periodikát, amelyet (Együtt címmel) két évig szerkesztett és tartott mozgásban S. Benedek András. A legendás lapban így már nem tud publikálni Vári Fábián László, de az Együtt szellemi közössége megmarad, annak tagja lesz, és a fiatal alkotók példaképet-vezetőt is találnak maguknak Kovács Vilmos költő, író személyében (Holnap is élünk (1965) című regénye a korszak emblematikus alkotása, az anyaországban is komoly visszhangot kapott, elöször irányított jelentős figyelmet a kárpátaljai magyar irodalomra), majd témavilágot a nemzeti múltban. A versek ritkán jelenhetnek meg, kéziratban terjesztik a műveket, mégis tud hatni már ekkor is ez az irodalom, mivel a költészet a diktatúrában önmagán túli tétet kap, és ezzel széleskörű érdeklődést támaszt és tart fenn önmaga számára ("Reccsenti szét a szó a fogak porcelánját", írja később Vári Fábián, és értjük, persze, hogy a hatalom lezárta ajkak mögül úgyis kitör, ami kívülre való). Könnyen kitalálható, hogy egy efféle együttgondolkodás milyen következményekkel járt, milyen véget ért a szovjet államszocializmus világában ― a Forrás Stúdió munkája a felszámolandó tevékenységek közé került. A csoportot a helyi pártlapban megtámadták, majd hivatalosan is megbélyegezték, Vári Fábián Lászlót az egyetemről eltávolították, és rögtön be is hívták katonának, két év idegenként a birodalmi hadseregben, ebből másfél az NDK területén (azt mondja, költőként akkor elhallgatott, gyakorlatilag semmit sem tudott írni a szolgálat éveiben, pedig bevonulása előtt már a Tiszatáj is kezdte publikálni a verseit). Az egyetemi diákélet ezzel be is fejeződött Vári Fábián számára, a katonáskodás után ugyan visszatért a bölcsészkarra, de már levelező hallgatóként, munka mellett. 1978-ban szerzett tanári oklevelet, Mezőváriba költözött családjával (a Vári előnevet a községről vette fel), ott két és fél évtizeden át pedagógusként tevékenykedett, és közben visszatalált a lírához is. A nyolcvanas évektől kezdődően újra publikálhatott.
Aztán olvasás. Saját versek (ez ebben az esetben nem nyilvánvaló, Vári Fábián az est folyamán egy költőtársától is olvasott fel, az általa gyűjtött népballadákból is előadott egyet (sőt, utóbbinak a dallamvilágát is bemutatta, énekelt egy strófát)). A fentebb jellemzett korszak illusztrálásaként régebbi művei is elhangzanak, Útban Törökország felé, Ady alkonya, Március, ezt nem hozta magával, fejből szavalja. Kellemes hangon olvas, nagyon kiérlelt, tiszta szövegeket, átjön az üzenet, lüktet az egész — frankó.
Majd a balladákról. Vári Fábián László nem csak költő, de balladakutató is. Meséli, hogy ez a munkája szintén a Forrás Stúdióból indult. A hivatalos kultúrpolitika azt kommunikálta, hogy a magyar irodalomnak nincsenek gyökerei Kárpátalján, nincs olyan hagyomány, amire rákapcsolódhatna a kortársi magyar literatúra (gondolom, az üzenete ennek az lehetett, hogy ha nem volt eddig, ha megéltek nélküle, akkor ne is legyen, ne is akarjanak ezután se, mert milyen okon-jogon). A Forrás Stúdió alkotóit ez bőszítette, meg igaztalannak is gondolták az állítást. Bizonyíték kellett, hogy másképpen áll a dolog, mint ahogy mondják, és a népköltészetben meg is találták a gazdag ősiséget. Az viszont kint volt terepen. Ekkor a 70-es évek elején járunk, a szóban forgó költők-írók fiatalok, erősek, éhesek még — elindultak gyűjteni. (Ha jól értettem, egész mozgalommá szélesedett a népdal- és népballadagyűjtés, eredményei pedig messze túlszárnyalták az eredeti célt, a magyar irodalmi tradíciók létének alátámasztását.) Végigjárták a falvakat, és újra, az évtizedekig tartó munkájuk jutalma gazdag szövegbázis. Furcsa történet, érdekes, ismerős is lehet. Az esik meg tehát, hogy lírikusok, szépírók (szakmán kívüliek) vállalnak néprajzos kutatói feladatokat. Előbb, gyanítom, lelkesedésből, amatőr módon (néhány egyetemistáról beszélünk), aztán egyre nagyobb rutinnal, szakértelemmel, míg végül a szereptévesztésből valódi tudományos produktumok lesznek, az önszerveződő mozgalom tagjai ténylegesen kutatóvá válnak (Vári Fábián László a napokban készül megvédeni doktori értekezését, néprajz, kárpátaljai magyar és ruszin népballadák). Sajátos, aligha véletlen egybeesés, hogy az anyaországbéli népi írók, költők szintén végeznek ilyen jellegű tevékenységet a 70-es években, Csoóri Sándor tavaly Békéscsabán is beszámolt a falukutatásban, szociográfiai feltárásban szerzett élményeiről, az öntevékenyen végzett gyűjtőmunkáról. Úgy tűnik, a szépirodalomnak ez az ága forrásokat (témákat, kifejezésmódokat) keresett önmaga számára akkoriban, miközben (egyúttal) aktivitásuk hiánypótló is, a néprajzos kutatások még kialakulatlanok, a szociológia diszciplínái pedig nemkívánatosak voltak az államszocializmusokban (mivel társadalmi különbségek a marxista doktrína szerint úgysem létezhetnek). Az etap végén Elek Tibor átveszi a szót, szépen bemutatja, hogy a népballadai hagyomány hogyan szervesült Vári Fábián László lírájában, majd a vendég (felolvasással gazdagítva) bemutatja a nemrég új kiadásban megjelent Vannak ringó bölcsők. Kárpátaljai magyar népballadák című kötetet, amely az általa gyűjtött kárpátaljai népballadákat, azok értelmezését, valamint a dallamvilágukat rögzítő kottákat közli.
Az utolsó körben Elek Tibor a kárpátaljai magyar irodalom jelenkori helyzetéről-állapotáról kérdezi vendégét. Hallunk a rendszerváltozás utáni irodalmi orgánumokról és szerzőcsoportokrtól, a korábban a Forrás Stúdió ellenében alapított József Attila Stúdió felfutásáról (a két csoport között létrejött feszültségekről, ezek feloldódásáról), a Hatodik Síp folyóiratról, Pánsíp folyóiratról, és a 2001-ben alapított (újraalapított?) Együtt című folyóiratról, amely jelenleg egyedüli irodalmi lapja Kárpátaljának, negyedévente jelenik meg, főleg helyi (vagy valamilyen módon Kárpátaljához kötődő) szerzőket publikál. Vári Fábián László a szerkesztőbizottság elnökeként dolgozik az Együttnek, az esten bemutatja annak koncepcióját, törekvéseit, egy fiatal szerzőjük verseiből fel is olvas ízelítőül. Megemlíti, hogy az elvándorlás Kárpátalján az irodalmat is sújtja.
A beszélgetés végén a szerző előadásában hallhatjuk még a a Bárka 2005/6. számát nyitó Ördöglakat című verset.
Bő másfél óra az ankét, de nem támad fészkelődés a nézőtéren a végefelé sem, mert Vári Fábián fejtegetései tiszták, világosak, tartalmasak, az elmesélt történetek élnek, fenntartják a figyelmet. Közelítés, ez lehet a kulcsszava az estnek. Kárpátalja marha messze van, idegen világ, az irodalma viszont (egy képviselője közvetítésével) most itt volt nálunk. Összeszedett produkció, férfimunka (a jó mulatságot meg, így Nagypéntek előtt, nem hiányoljuk nagyon).

[Szabó Tibor]


Vári Fábián László verse a Bárkában