Tudni, svábul
Balogh Robert Békéscsabán
Mire nem jó egy gyerekkönyvtár! A részleg látványosan összébb húzta magát, barátságos kuckó lett belőle, melyben nosztalgikusan kellemes az olvasás – ám ahogy az március 5-én este kiderült, „felnőtt” irodalmi esemény helyszínének is kiválóan megfelel. Balogh Robert estjére előregondolva, a szó legátvittebb értelmében családias hangulatra számítottunk, s ebbéli reményeinkben nem is kellett csalódnunk: az oldott és fesztelen társalgás, amely a Körös Irodalmi Társaság vendége és beszélgetőtársa között zajlott, messzemenően igazolta előzetes elvárásainkat. Találkozás egy sokműfajú íróval – Balogh Robert író, költő, drámaíró, (színi)kritikus első békéscsabai estjét lapunk internetes magazinjának legfőbb szerkesztője, Szabó Tibor tartotta kézben. Az est felépítése világos és egyértelmű volt: felvezetés, tárgyalás, levezetés.
A moderátor kissé hosszú, de egy pillanatra sem unalmas, sőt fölöttébb hasznos beavató prológusa tartalmasan foglalta össze a meghívott vendég „sváb-trilógiájának” (Schvab evangiliom, Schvab legendariom, Schvab diariom) fontosabb jellemzőit. Kapcsolódási pontokat tárt fel, stilisztikai-poétikai értelmezést nyújtott, s közben értékelt, műfaji bizonytalanságokra mutatott rá: kontextust teremtett a műveknek (műnek?). Hátra lehetett dőlni: a témában kevéssé jártas olvasó sem érezte magát kényelmetlenül.
A beszélgetés, bár apropója a legutóbb megjelent kötet, a Schvab diariom volt, alapvetően a regényhármast vette célba. A trilógiát érintő kérdések lehetőséget adtak Balogh Robertnek a kibontakozásra, aki maximálisan élt is a lehetőséggel. A beszélgetés első pillanatától egyértelmű volt, hogy ez a találkozó minden szempontból nyert meccs, hogy folyamatos, jóízű párbeszéd alakul ki szerző és szerző között. Balogh Robert könnyedén, gördülékenyen fogalmazott, válaszai világosak, gondolatmenetei követhetőek voltak. Gyakran bevonta a játékba a közönséget, s szerencsére nem kis számban jelenlévő olvasói néha akkor is összesúgtak, közösen továbbgondolva az elhangzottakat, ha ez érezhetően épp nem állt szándékában. Anekdotái elegánsan szóltak, akkor sem tűntek fölháborítónak vagy bizalmaskodónak, ha az obszcenitás vagy a tabu határát súrolták.
A Mario Varga Llosa egy gondolata nyomán föltett kérdésre, miszerint kell-e a prózához bizonyos elégedetlenség, Balogh Robert korántsem egyértelmű igennel felelt, de ahogy megeredt a nyelve, ezzel kapcsolatban is sok mindenre fény derült. Az est egyik izgalmas része például a recepció „referenciázását” érintette, a szerző-író azonosítását a szövegek elbeszélőjével, a törekvést arra, hogy a gyanútlan felhasználók minden regénybeli jelenést összeolvassanak a valóságnak hívott képlékeny és problematikus valamivel. Sokan érthető okokból leplezetlenül idegesek ettől, Balogh Robert személyében azonban higgadt, kimért, már-már ironikusan nyugodt alannyal volt dolga Szabó Tibornak. Elmondta a mű ötletének megszületését, föltárva a forrásokat. Szólt a nagyszülői ház fontosságáról, az élményekben gazdag, történetekből kifogyhatatlan nagymamáról, a szociografikus megközelítés esztétikai meghaladásáról – hogyan lesz a szépirodalom és a tudományos munka határterületén elhelyezkedő szövegből színtiszta regény. A kívülálló szemszögéből mesélt, a családtagokról (a narrátor családtagjairól?), az idegenségérzetről, a világháborús kálváriáról, a földolgozhatatlan sokkhatásról. Arról, hová tűntek a régi szokások és hagyományok: „hogyan lett ma?” És ha eltűntek, miért befolyásolják a mai napig a mindennapi életet a babonák: a forgószélbe bújtatott boszorkától a regényt övező profán félre-értésekig. Megverni akarni egy írót. (Csoda-e, ha arra kérdésre, kell-e az olvasót irányítani, azt felelte, igen, kell. Amivel persze nem muszáj egyetérteni.)
A beszélgetés végén felolvasást hallhatott a nagyérdemű, két menetben: egy balladisztikus hangvételű, lírai, valamint egy kemény, szikár, naturalisztikus passzust a nagy műből. Az utolsó taktusok után már csak a néma együttgondolkodás volt hátra. Merthogy „a csönd, az egy nagyon erős dolog.” A „sváb-beszéd” teljesen leképezte az estet: az Elveszettre, a jelentős indulatokat, olvasói ráérzéseket kiváltott regényre, az Irodalmi Jelen regénypályázatának harmadik helyezettjére sajnos már nem jutott idő. Ez azonban nem okozott különösebb hiányérzetet. A színesnek ábrázolt sváb élet kitöltötte a rendelkezésre álló időt. Negyed hétre jött a fél nyolc.
Bájos közhely volna azt írni, hogy úgy elröppent az idő, észre sem vettük. De mit lehet tenni, ha tényleg így történt.
[Kiss László]
