Oláh András
Titkok és nyitva hagyott kérdések
Augusztus közepén Tokaj már-már zarándokhelynek számít a hazai és határon túli írók népes tábora számára. Ezen a nyáron immár 41. alkalommal adott otthont a település az irodalmat művelőknek, íróknak, szerkesztőknek. Közel két évtizede járok rendszeresen a nedűk városába, s bár a rossz nyelvek azt mondják: „nem annyira író-, mint inkább ivótábor ez”, talán akad, aki elhiszi nekem, hogy nem csupán a finom borok vonzanak. Jó érzés kezet szorítani a rég nem látott ismerősökkel, leülni, beszélgetni, évődni, emlékeket éleszteni vagy éppen vitázni. Gál Sándorral tényleg rég találkoztam már, de ugyanígy örültem Vári Fábián Lacinak, Ködöböcz Gábornak, Bertha Zolinak, Alexa Károlynak, amikor a tábornyitáskor összefutottunk Rákóczi-pince előtt. Alkalmam volt végre személyesen is gratulálni Dupka Gyurinak, fülig ért a szám, amikor Gálfalvi Gyurka meglapogatta a vállam, és igen előremutatóan már a következő reménybeli találkozás színhelyét (Berekfürdőt) emlegette, s persze jött nyomban Fecske Csaba és Bakacsi Ernő is, akikkel közös asztaltársaságot szoktunk alkotni. A pincében is egymás mellé ültünk, Kollarits Krisztina csatlakozott még hozzánk, akivel tavaly ismerkedtem meg itt, Tokajban. Aztán érkezett a mindig vidám, anekdotázós kedvű Cs. Varga Pista, de ott voltak a KITÁSZ-osok is – velük alig egy hónapja találkoztam a közeli Sátoraljaújhelyen –, megjelent Völgyi Tóth Zsuzsa is, elbűvölő mosolyával. Szóval csupa derű volt mindenki, csupán Farkas Gábor kesergett, amiért mindössze egyetlen napot tölthet el közöttünk (épp költözésben van Debrecenből Szigetszentmiklósra). Már csak a szokásos köszöntők voltak hátra, no meg Helyey László kiváló versmondása, és jöhetett a koccintás. (Azt hiszem, nem túlzok: minden idők legfrappánsabb, leginkább lényegre törő megnyitója volt ez a mostani.)
Maga a hivatalos program (Eltiltva és elfeledve – a hallgatás és elhallgattatás évei [1965-1989]) azért is érdekelt különösen, mert ifjúkorom titkainak feltárását reméltem, hiszen még élénken emlékszem a Charta-77 mozgalomra (akkortájt – érdeklődő gimnazistaként – sok sorstársamhoz hasonlóan a BBC magyar nyelvű adásaiból és a Szabad Európa Rádió hírműsoraiból tájékozódhattam csupán), később a Mozgó Világ, a Tiszatáj és az Új Forrás körüli botrányokra, a szamizdat-korszakra. Emlékszem a három T-re, a szilenciumra ítélt írókra, de kíváncsi voltam, hogyan élték meg ők – hisz szerencsére sokuk még itt él közöttünk –, mit vártak, mit reméltek, mit akartak.
Szentmártoni János, a kuratórium elnöke beszél
A Tokaji Ferenc Gimnázium aulája zsúfolásig megtelt a kezdésre. S bár az egri Dobó István Vármúzeum egy kiállítási anyagot is elhozott a táborba, ezúttal korántsem övezte akkora figyelem a Gárdonyi-emlékkiállítást, mint az előadásokat.
A bevezetőben Tellér Gyula és Mezei Balázs – némi gazdaság- és társadalomtörténeti áttekintést követően – a korszak kultúrpolitikájának fölvázolására tett kísérletet, igyekeztek feltárni a hatalom „megengedő” magatartásának hátterét, másrészt az egyes irányzatok kialakulásának körülményeit mutatták be, de elemezték filozófiai hatásokat (Nietzsche, Heidegger, Hamvas Béla), a nihilizmus erősödésének következményeit, és persze az aczéli-kádári alapelvek vélt és valós okait.
Vasy Géza – a hatalom szemszögéből megközelítve az eseményeket – konkrét példákon keresztül kísérelte meg a folyamatok tisztázását. Kiindulási pontja az Új Írás című folyóirat létrehozása volt, amely lehetővé tette, hogy a korábban (56 után) elhallgattatott írók publikációs lehetőséghez jussanak. Innen jutott el a 73-as filozófusperig, és a legendás „három T”-vel (támogatás-tűrés-tiltás) jellemzett kultúrpolitika elemzéséig. Beszélt az öncenzúra jelentőségéről is, hiszen minden szerző tudta, hogy a hatalom mit tűr el, hol az a pont, ahonnan kockázatos a továbblépés. Fontosnak érezte hangsúlyozni azt is, hogy ebben a korszakban rendkívül kényesen vigyázott a magyar politikai elit a szomszéd országok érzékenységére, így a határon túli nemzeti kisebbség hazai politikai támogatásban nem reménykedhetett, de igyekeztek elfojtani az irodalmárok oldaláról érkező segítséget is. Miklóssy Endre konkrét szerzők konkrét műveire fókuszált. Weöres Sándort, Kodolányit, Hamvast és Várkonyi Nándort hozta példaként, jelezve, hogy az öncenzúra mellett milyen figyelmesen és eredményesen működött a hatalmi reflex. (Kodolányi egyik munkájából például jó 100 oldalnyit vágtak ki az éber szöveggondozók.)
Hallgatóság
Csöppet sem irigyeltem a fölkért előadókat, hiszen meglehetősen szűk időkeretben kellett fölvázolniuk a vállalt téma körvonalait, nem is mindig sikerült tartani az időt, ráadásul már a kezdésnél jelentős csúszással indultunk. Épp ezért félő volt, hogy a szünet utánra megcsappan majd az érdeklődés. Hogy ez nem így történt, abban – úgy vélem – nemcsak a téma iránti érdeklődésnek volt komoly szerepe, hanem a szünet előtti alkalmi hozzászólóknak is. Konrad Sutarski a lengyel viszonyokat elemezte és állította párhuzamba a magyar kultúrpolitikával. Tófalvi Zoltán ugyanezt érzékeltette román oldalról. Papp Tibor pedig szinte követ dobott a lassan csordogáló patakmederbe azzal, hogy kijelentette: nemcsak a hatalom okolható egyes szerzők kirekesztéséért, hanem a „mérhetetlen konzervatív szemlélet” is. Erdélyi Miklóst, Csokits János, Cselényi László nevét hozta példaként.
A véletlen kiváló rendezőnek bizonyult, mert a szünet utáni első előadó, Sárközi Mátyás, a nyugati magyar irodalomról beszélve röviden fölvillantotta, hogyan és miért maradhatott autonóm az emigrációs irodalom a hazaival szemben, milyen mozgósító erővel bírtak, és miként segítették sorstársaikat. (Illyés „Szellem és erőszak” című munkáját és Petri György műveit említette, mint olyanokat, amiket a hazai tiltás idején Nyugaton kiadtak és terjesztettek.)
Sárközi Mátyás előadása
(A háttérben Cs. Varga István, Tófalvi Zoltán, Ács Margit és Szőcs Géza látható)
Szőcs Géza a korszak atmoszféráját idézte fel rendkívül plasztikusan. „Csókás és Kokott” címmel tartott előadását meglepő kérdéssel indította: emlékszik-e valaki arra, mit csinált 26 éve és 3 napja. Persze senki sem emlékezett. De Szőcs Géza sem emlékezne, ha a titkosszolgálat nem figyeltette volna, és nem kerülhettek volna a kezébe a róla nyitott dosszié anyagai. Mindjárt kiderült az is, hogy a címben jelzett nevek (Csókás és Kokott) szintén célszemélyek voltak, akiket a megfigyelésükkel megbízott III/3-as ügyosztály ilyen furcsa fedőnevekkel látott el. A szintén erdélyi Tófalvi Zoltán egyebek mellett Szilágyi Domokos példáján keresztül igyekezett tovább árnyalni a korszakról kialakult képet. Cs. Varga István pedig Rónay László anyagának interpretálását oldotta meg sikerrel, és tartottak mindketten élvezetes előadást.
Schein Gábor a mítoszokkal való leszámolást tűzte ki célul. A második nap nyitóelőadásában Juhász Ferenc, Mészöly Miklós és Pilinszky példáján keresztül – néhány előző napi hozzászólóval szemben – azt a vélekedést erősítette meg, hogy a környező országokban, különösen Romániában vagy a Szovjetunióban a magyarországinál is „keményebb” volt a helyzet. „A Magyar Rádióban dramatizálni nem ugyanaz, mint a GULAG-on vagy a Duna-deltában senyvedni” – szögezte le. Mert a szilencium önmagában még nem fenyegette létükben a szerzőket. Kitért a Charta-77 aláíróira, és arra is, hogy a többség miért nem írta alá a nyilatkozatot. Az indok: a Kádár-rendszer nem volt azonos az akkori csehszlovák rendszerrel.
Szentmártoni János a váci börtön által „összekényszerített” „Füveskert-írócsoport” működését elevenítette fel, akiknek története azért maradt szinte visszhangtalan, mert rehabilitációjukat egy „irodalomtörténeti baleset” – Déry Tibor szabadon bocsátásának híre – elhomályosította.
Az őt követő 3 előadó esetében természetesnek hatott az érzelmi megközelítés, hiszen mindannyian saját megélt történetükön keresztül vették górcső alá a tárgyalt korszakot. Vári Fábián László a kárpátaljai „Forrás Stúdió” megpróbáltatásait tárta elénk. Szólt a szamizdatban terjesztett Együtt 1966-os megjelenéséről, a hatalom pikáns megosztó politikájáról (ellen-stúdiót indítottak, ahova meghívták a Forrás tagjait is). Szomorú konklúzió, hogy a megosztás ott is, akkor is sikerrel járhatott: mindössze 6-an utasították vissza az ajánlatot, s őket utána már könnyedén félrelökte, eltaposta a hatalom. (Vári Fábián Lászlót például kicsapták az egyetemről, és besorozták katonának.) Ágh István a „Hetek” néven ismert alkotócsoport körüli visszás eseményeket elevenítette fel (hogyan akarta manipulálni a hatalom az Új Írás körül gyülekező költőket), Oláh János pedig a „Kilencek” megpróbáltatásait elemezte az „Elérhetetlen föld” című antológia körül kialakult huzavona kapcsán – nem kevés derűt keltve a történet poénjával. (Az antológia megjelenését – bár Nagy László írt hozzá előszót – a Kiadói Főigazgatóság megakadályozta. A két évig tartó huzavonát követően, amikor is már az esetleges magánkiadás gondolata is felvetődött, de engedélyt erre sem kaptak, egy ártatlan birkavacsora hozta meg a megoldást, ahol Kiss Ferenc meg tudta győzni az Írószövetség akkori elnökét, hogy a könyv érdemes a kiadásra.) Szorosan e témához kapcsolódott Mezey Katalin előadása, aki a Vajai Alkotóotthonban szerveződő gondolat – a Kísérlet címet viselő folyóirat kiadása – körüli csörtéket vázolta fel. A hatalom itt kevésbé volt elnéző: az engedélyt visszavonta, a lap három számának kinyomtatott belíveit elkobozta, a szerveződésnek otthont adó múzeum igazgatóját (Molnár Mátyást) pedig felmentette állásából.
Pomogáts Béla a korszak talán legjelentősebb költőjének (Illyés Gyulának) a sorsát elevenítette fel – egyrészt a „Válasz Herdernek” című írás sorsát kiemelve, másrészt a nemzeti kisebbségekkel (különösképpen az erdélyi magyarsággal) való törődésből fakadó konfliktusokat fölemlítve. (A hatalom sajátos felfogására jellemző, hogy a román részről őt ért támadásokra Illyés nem is válaszolhat, helyette Pach Zsigmond Pál kapja a feladatot, hogy fogalmazzon békülékenyen és megengedőn.)
Ács Margit Csurka, Csoóri és Duray Miklós kálváriája köré szervezte a mondanivalóját. Egyúttal reagált azon vádakra, miszerint a népi írók a hatalom pórázán mozgó ál-ellenzékiek lettek volna, kiemelve azt a tényt, hogy az említetteket súlyosabban szankcionálták, mint a demokratikus ellenzéket. Beszélt az 1981-es írókongresszusról is, ahol még nem jelentek meg ilyen élesen a népiek és az urbánusok közötti törésvonalak, és hivatkozott Duray tárgyalására, ahová a népiekhez tartozó Csurka mellett az urbánus Mészöly Miklós is elment, hogy személyes jelenlétével demonstráljon.
Az ebédidőbe csúszó záró előadás felelőssége és terhe Sipos Anna Magdolnát sújtotta, aki könyvkiadás, könyvterjesztés korszakbéli szokásait, a könyvtárak helyzetét vette górcső alá.
A délután a szekcióüléseké volt. Három szekció szerveződött. „Az alkotói műhelyek küzdelmei” címet viselő munkacsoport – Turczi István elnökletével Czigány György, Györe Balázs és Elek István vitaanyagát hallgatta meg. A „Határon túli új nemzedékek jelentkezése” munkacsoport Bertha Zoltán irányításával Cseke Péter, Kabdebó Tamás, Tóth László és Tőzsér Árpád előadásán vehetett részt. Míg az „Írótalálkozók a diktatúra ellenében” névre hallgató szekciót Mezey Katalin vezette, s a résztvevők Albert Gábort, Petrik Bélát és Serfőző Simont hallhatták. Magam ez utóbbi szekció munkájára voltam leginkább kíváncsi – elsősorban azért, mert Albert Gábor szerepéről már sokat hallottam, s most első kézből értesülhettem az 1986-os nevezetes írószövetségi közgyűlésen történtekről. Igazi kulisszatitkokat tudtunk meg az író fanyar iróniával előadott mondanivalójából. Serfőző Simon a tokaji írótáborok történetét elevenítette fel, felmutatva, hogy kezdetben miért nem tulajdonított jelentőséget a tábornak a regnáló hatalom (szűk réteget érintő, lokális ügynek vélték), majd kidomborítva azt az igyekezetet, amellyel a hatalom rajta próbálta tartani a szemét a történéseken. Petrik Béla pedig a lakiteleki és monori találkozók jelentőségéről fejtette ki véleményét.
Serfőző Simon, Mezey Katalin és Albert Gábor a munkacsoport ülésén
A hozzászólások a jelenbe (még inkább a jövőbe) mutatók voltak: Nagy Jenő a beszélgetéseket, a vitákat, a nézetek ütköztetésének lehetőségét hiányolta (szerinte nem az előadásokra kellene helyezni a hangsúlyt, hanem a vitákra, az álláspontok tisztázására), Tófalvi Zoltán pedig annak a nemzetstratégiának a hiányát fájlalta, amely mögé egységesen felsorakozhatna a magyarság.
A zárónapon hallhattuk Ködöböcz Gábor előadását jelenkorunk prózairodalmának realisztikus törekvéseiről – kiemelve négy művet: Ferenczes István Székely apokalipszisét, Nagy Zoltán Mihály Sátán fattya című regényét, Mezey Katalin A kidöntött kerítés és Oláh János Száműzött történetek című gyűjteményét. Ezekből is a létrontásra, a fenyegetettségre, a pusztulásra, a totalitárius rendszerek abszurditására és embertelenségére hegyezve ki a mondanivalót. András Sándor a magyar avantgard-költészet viszonyaira helyezte a hangsúlyt, megjegyezve, hogy Nyugaton az avantgard intézményes elfogadása összefügg a hidegháborús stratégiával (így bizonyították, hogy náluk mekkora a szabadság). A fiatal Bíró Balogh Tamás a Tiszatáj legendás történetét (az Ilia- és a Vöröss László-korszakot) elevenítette fel az 1986-os szerkesztőség-feloszlatásig. Kulin Ferenc a Mozgó Világról beszélt. A hatalom által nekik szánt „szelep-szerepről”, amelyre csak addig volt szükség, míg Magyarországot fel nem vették az IMF-be, mert ezután már nem érdekelte az USÁ-t, mi történik Magyarországon a szólásszabadsággal. Nagy Jenő fölvállaltan provokatív volt: miközben a szamizdat jelentőségéről beszélt, egy oldalvágást intézett a népiekhez: „A népiek miért nem vágtak bele a szamizdatba? Miért fogadták el, hogy várakoznak, tűrnek?” Szóba hozta továbbá az 56-ot ellenforradalomnak bélyegző nyilatkozatot, amit állítólag több jelentős író is aláírt. Mezey Katalin ezen a ponton levezetőként korrigálta az elhangzottakat, jelezve a levél hamisítvány, és az aláírók közt emlegetettek közül utóbb többen is tiltakoztak a nevük szerepeltetése ellen (Illyés, Weöres, Kassák stb.). Szerencsésen a végére maradt Sárközy Péter ízes, humort sem nélkülöző előadása Hubay Miklósról, olaszországi száműzetéséről, amely ügyesen elvarrta az esetleg felfakadó sebeket, és kellő alapot adott Szentmártoni Jánosnak, aki rövid zárszavában azon reményének adhatott hangot, hogy egy év múlva lezárhatjuk a még nyitva maradt kérdéseket.
Kulin Ferenc előadása
Ez volt tehát a hivatalos rész. A konferencia. Szót kell még ejteni a kísérő rendezvényekről. Arról, hogy az első tokaji este az emlékezésé volt. A Paulay Ede Színház adott otthont a Weöres-emlékestnek, ahol Ráckevei Anna, Juhász Róza, Csikos Sándor, Helyey László és Oberfrank Pál adták elő a költő verseit, az egyes szakaszok között pedig Holics László zongorajátékában és Krumm Enikő énekhangjában gyönyörködhettek az érdeklődők. Örömmel láttam, hogy a színházterem is megtelt – az előadás egyébként nyilvános volt, hiszen a programot a Zempléni Fesztivál rendezvényeként is hirdették.
Ugyancsak az első estéhez (éjszakához) köthető a fiatal írók rendezvénye (FISZ és Apokrif est), amelyre a színházi előadást követően – némi csúszással, 22 órakor – került sor. De ez a program résztvevőit láthatóan csöppet sem csüggesztette.
A második tokaji este a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Először az Életünk és a Magyar Napló folyóirat mutatkozott be. Majd Barta Károly köszöntötte pincészete nevében a tábor lakóit, és invitálta a jelenlévőket egy kis borkóstolásra. A nap további történéseit nem elemezném, a lényeg, hogy kisebb-nagyobb társaságban mindenki megtalálta a lélekvidámító helyszíneket. Sor került természetesen az immár hagyományos tiszaladányi kiruccanásra is, ahol a 100 éve született Kovács Imréről emlékezett meg Szabó A. Ferenc, és a 80 éve született Kalász Lászlót méltatta Cs. Varga István.
Az utolsó nap reggelén nem maradt el a gimnázium kertjében a szokásos emléktábla avatás sem. Ezúttal Gárdonyi Gázának állított emléket a tábor közössége. Az író életművét Ködöböcz Gábor méltatta, Helyey László pedig – ahogy a tábor programjai során többször is – itt is felolvasott.
Táborzáráskor idén is átadták a szokásos díjakat. A kuratórium ebben az évben nagy örömömre Zsille Gábornak ítélte az írótábor nagydíját. Kalász Márton laudációját követően a kitüntetett is szólhatott, aki humorával és őszinteségével oldott kedélyű hangulatot biztosított a további történésekhez. Egyéb kitüntetések is voltak: a Nagyhordó-díjat Ágh István költő kapta. Kishordó-díjban részesült: Antall István, Kulin Ferenc, Sárközy Péter, valamint a Partiumi Írótábor szervezői.
Kalász Márton laudációját hallgatja a díjazott Zsille Gábor és Szentmártoni János
Ágh István a Nagyhordó-díjjal
