H. Molnár Ákos

 

Egy varázsige helye

 

Kemény István kötetbemutatójáról

 

 

Nyitom a titkok ajtaját, alig nyikorog, meleg fogad, másféle levegő. Néhányan vagyunk már, és lassan majd megtelik a Nyitott Műhely, ahol Kemény István A királynál című új verseskötetének a bemutatójára kerül sor. De kezdjük inkább a végéről, sőt, menjünk még azon is túl néhány száz méterrel és fél órával odébb. A Déli pályaudvar melletti kis étteremben kötünk ki négyen, hogy még megigyunk néhány sört, hogy még átbeszéljük, ami volt. Kemény mint ember, sohasem változik. Talán ez az első mondat, ami felvetődik. Hogy megmarad szerzőként gyereknek, egy-egy újabb kötetétől a pályája és nem az egója lesz nagyobb. Szerkesztőként is könnyű vele, vagy máshogy nehéz, mint mással. Kézirata tiszta munka, mégis van szövege, amiért küzdeni kell a szerkesztőnek, hogy bent maradjon. Szerzőnkről ilyesféle dolgok kerülnek elő a sörök fölött, kiegészítendő a kötetbemutatót egy kicsit, ahol a kötetről, valljuk meg, kevés szó esett, és erről hallgassunk továbbra is, azt majd ki-ki elolvassa odahaza.

De most még térjünk vissza néhány száz méterrel és két-három órával korábbra. Nyitják a titkok ajtaját, alig nyikorog, meleg fogadja őket, másféle levegő. A Műhely lassan teljesen megtelik. Király Levente, a kötet szerkesztője és Kemény István ma esti beszélgetőpartnere köszönt mindenkit. Vágás, a beszélgetés előtt még a Triginta Percussion zenél egy felvezető szám erejéig. Jó koreográfia, a zene ad valamiféle misztikus hangulatot az eseménynek. Keményre várunk. Varázsigékre. Ő felolvas. Nem hibátlanul. Így. Szépen. Lélegzetvétel, amíg lehet, könyvsűrű levegő. Király a belbecs előtt a külcsínre kérdez rá. Miért pont ez a festmény? A borítón Albrecht Altdorfer Nagy Sándor csatája című képe látható, ami, amint a válaszból kiderül, Kemény egyik kedvence. Mondhatni, ezért ez a festmény. De persze illik is ide, vagy a versek illenek hozzá, legalábbis próbálta úgy összeszerkeszteni szerzőnk, hogy együtt kiadjanak egy egészet. A katonák dárdái hegyének irányát követik a kötetben szereplő költemények, ahogy mondja. Hatásként a képzőművészet mellett előkerül a film is, meglepő párosításban: Greenaway és A gyűrűk ura. De Kemény kötetei kapcsán az állandóan felvetődő rejtélyesség itt sem merül ki ennyiben. Ahogy maga a szerző is mondja, ha két szót kellene megemlítenie a költészetéről, az egyik a rejtély volna, ami számára is rejtélyként mutatkozik meg, mikor a szövegeit írja. Ha valamiről felismerhető egy Kemény-vers, az talán ez, de ez is olyan megfoghatatlan, veszi át a szót Király Levente. Szerzőnk mindig megújul egy kicsit, mindig valami mást ír, ami mégis az előző kötetekből táplálkozik, tehát egyszerre újul meg és marad a régi. Igaz ez a mostani kötetére is.

Ezen a ponton kerül elő a Búcsúlevél című vers, amit Kemény ma nem olvas fel, kérték tőle mostanában eleget. Szóval, talán ez az a pont, amin sokan úgy láthatják, hogy változás állt be a költészetében. Ahogy Király mondja iskolásnyelven, hogy megírtad ezt a hazafias verset. Erre talán sokan nem számítottak épp a csendes Keménytől, egyébiránt „mint utólag kiderült”, nem annyira újkeletű közéleti-politikai verset írni kicsiny hazánkban (lásd, Édes hazám kortárs közéleti versek válogatáskötet), és véleményem szerint Keménytől sem állt ez sosem olyan távol (lásd, Hideg című kötetét). Persze a Búcsúlevéllel azért mégiscsak kirobbant egy kisebb vita (lásd, elsősorban ÉS), születtek általa cikkek és költemények egyaránt.[1] A szerző a célját ennyiben túl is teljesítette, ami röviden annyi volt: állóvízbe követ dobni. A víz fodrozódása hullámokat vetett, valóban.

De Kemény hatása általánosságban véve is elég jelentős. Elsősorban a fiatalabb nemzedék körében. És persze ott van a sárvári kör, amelynek táborában anno még költőpalántaként, később már zsűritagként volt jelen sokáig. Illetve még az a pár év, mikor a saját konyhájukba jártak össze minden csütörtök este költők, gondolom, nem csak műhelyezni. Hogy konkrét hatása miben áll, az már keményebb dió. Talán a stílusa. Bár, ahogy a szerzőnk mondja: nem tudom, hogy van-e stílusom? Tipikus Kemény-mondat, mint a kötet első versének (Elégiácska) utolsó sora: [m]int a kondenzcsík, most kicsit látszom. Valahogy így hat, szerényen, rejtélyek közé burkolózva, ahonnan egyenes mondatokkal átszól, mert már megunta a csendet, vagy épp rájött, hogy örökké nem várhat másra, tehát, hogy eljött az ideje annak, hogy elmondja, amit ő tud, a kétségeit. Ahogy teszi ezt a Búcsúlevélben is, aminek a megírása és a közéleti líra kapcsán ironikusan megjegyzi: a rendszerváltás gyakorlatilag a közreműködésem nélkül ment végbe. Mi meg jobbat nem tudunk, mosolygunk egyet ezen.

Kemény a végén még egyszer felolvas, csinál nekünk egy kis meleget. Aztán ajtó nyílik, a korábbiaknál kevesebb titokkal teli, vagy csak a zaj nyomja el a többit, ami az ajtó nyikorgásán is tompít egy keveset, és már kint is vagyunk. Majd már a sörök fölött az étteremben. Később már hazafelé lapozgatom az új kötetet. Utolsó metró. Utolsó busz. Varázsigék. Mert bár a világ, amiben éltem, / közömbös arcát mutatta éppen, / varázsigére vár nagyon. (Lelkes dalocska)

 

Borító

 

Közönség

 

 Király Levente kérdez

 

Fotók: Bach Máté (prae.hu)