Fodor György
Egy „konyhakész” találkozás
Vámos Miklós-est
Békéscsabai Jókai Színház, Ibsen Stúdiószínház
Kortárs magyar írók sorozat
2012. november 12. – 18.00
Ritka, hogy egy kortárs irodalmi esten lobbizni kelljen a legjobb nézőhelyekért. „Honnan látom a legmegfelelőbben a szerzőt, hova üljek, sőt hova álljak?” Ezeket a kérdéseket tette fel a Vámos-estre érkező kultúrharcos tiszta tűzzel, hiszen meglepően sokan voltunk, konkrétan telt házzal fogadták Elek Tibor köszöntését. Ez esetben valóban tapsviharról, méltóságteljes bevonulásról kell emlékeznem. Nem szükséges a wikipédia-szerű bemutatás sem. Vámos Miklóst mindenki ismeri.
Megjelenése karakteres, megfontolt léptekkel közelít a biedermeier ülőhely felé, amely igényes környezete a kora esti kvaterkának. Vele érkezik közismert, mondhatni, legendás bőrtáskája, amely ezúttal is értékes ajándékokat, korábbi, saját köteteket rejt. Többnemzedéknyi tudást, tapasztalatot, emléket, körmönfont öniróniát, ugyanakkor hiteles tekintetet és közösségápoló jóságot. Ezeket jött megosztani velünk.
Előny nála, hiszen a fiatalabb Elek Tibor rögtön kijelenti, hogy ők bizony mégsem egy nemzedék. Kijelentését Csengey Dénes ...és mi most itt vagyunk című, az Új Dunatájban megjelent cikkére alapozza (1984), amelyben kifejtette, hogy az 1950-es évek szülöttei (pl. Esterházy, és maga a szerző is 1950-ben születtek, csak előbbi később kezdett irodalommal foglalkozni, míg Vámos korábban, mint kellett volna, így az irodalomban semmiképpen sem kortársak) azért mégsem annak a nagy generációnak a sarjai, amelyet az utókor, elsősorban a ’60-as és ’70-es évek fiatalabb korosztálya kreált magának. Általános tendencia, hogy a soron következő nemzedék mindig isteníti a megelőzőt. Vámos szerint Kosztolányi, Móricz, Krúdy, Ady, Karinthy korszaka szülte a nagy neveket, de az ’50-es évek ennek az irodalmi kavalkádnak csak halvány, maximum ezüstös csillogású, másodosztályú vonulatát adta. Hivatkozik nyomban az 1949-ben született Bruce Spingsteenre, aki maga is megénekli a korszakot kritizáló dalában, hogy Born In The U.S.A.. A patrióta amerikaiak, nem értve a dal sugalmazta üzenetet, kis zászlókat lengetnek a koncerteken, miközben a rocker egy elfuserált, hidegháborús, útkereső és úttévesztő korról énekel. Nagy generációról valójában akkor beszélnek, ha annak szülöttei már nem élnek. Vámos nem mond maga felett gyászbeszédet, de mások felett sem (Juhász Ferenc – sajnos – megtette már sok kortársa emlékére. Neki pedig Szabó Magda vagy Mándy Iván halálakor lett volna alkalma). Ő nagyon is él! A lehető legegészségesebben. Minap is tenisszel kezdett, hogy bizonyítsa: kedvenc sportágának továbbra is hódol (lásd a „Teniszezz velem! (én sem tudok még...) című könyvet), hogy ne csak emlékezzenek rá, hiszen életmódja hosszú életre predesztinálja (nem szeretne beállni a műtétekről filozofálók sorába). Megfogadta Göncz Árpád tanácsát, aki köztársasági elnökként azt javasolta, hogy minden nap fel kell írni, milyen bosszúságokat okozott ő, és milyet okoztak neki mások, majd tisztázni illik azokat, hogy nyugodtan fekhessünk le. Lehet benne igazság, hiszen mindenki Árpi bácsija még mindig jó egészségnek örvend! Noha elhangzik, hogy akit mindenki szeret, azt valójában senki sem. Talán erre épp ő cáfol rá. Pedig egyiküknek sem volt egyszerű a pályafutása. Vámos pl. 14 éves korától ír, 17 évig volt „irodalmi társalkodónő”, azaz dramaturg az Objektív Stúdióban. Ennek emléke az 1985-ös A nagy generáció című kultuszfilm is, amelynek András Ferenc a rendezője, de a forgatókönyvet a kollektív emlékezetben megmaradt Bereményi Géza helyett – Vámos szerint – Kardos István írta (aki – sajnos – már nem tudja ezt a kiigazítást lereagálni, mert 2002 óta halott). Ennek a generációnak a jelentősége tehát homályosan él a köztudatban, de még az irodalmi kánonban is.
Talán ezért találó Nemzedékünk regénye alcímet választani a legújabb kötetnek. Lehet, hogy eladhatóbb így, lehet a kiadó kérése, de mindenképpen felkelti az olvasó érdeklődését. Főleg a főcím: Szitakötő. Sejthető, hogy a metamorfózisok, eleve a metaforák ihlették a címválasztást. Mintegy 50 szitakötő-metafora szerepel a kötetben. Ezek az alcímmel egybeforrva nyernek értelmet, különben gondolhatnánk, hogy a legújabb mű egy „francia, kikapós kokott kalandjairól szól a 17. században”. Amit az olvasó belelát, az benne is van, hiszen Szilágyi Ákos a legutóbbi Debreceni Irodalmi Napokon is kifejtette: „Ma már nincs nemzeti kánon, az igazságot az interneten osztják”. A netfüggők, jobbára kultúrvadász olvasók átesnek a szellemi hízókúrán, de ez ugyanolyan igazságtalan, mint magában a regényben: aki a legtöbbet hízik, az kap további pluszokat. Mégsem tisztünk eldönteni, hogy ki olvasható és ki nem. Senki nem mondta volna, hogy pl. Márai, Wass ennyire népszerű írók lesznek, míg akár Déry Tibor, akár Mándy Iván homokzsákjai kihullnak az irodalmi kánon léghajójából. Vámosnak erre is van egy teóriája, amelyet álomképben fogalmaz meg: az irodalom „zsinórmértéke” egy hatalmas, Népstadion méretű szitában ölt testet, amely folyamatosan mozog. 6-7 évente egy szélvihar megborítja ezt a szitát, elrendezve ezzel a felületén lévők sorsát. Van, aki magasra repül róla (akár arra is ráébredhet, hogy felettünk még egy, sőt még több szita van – tkp. mennybe megy), és szó szerint elkapja a fonalat. Vannak, akik megmaradnak az eredeti szitában. Végül vannak olyanok, akik átesnek a szita lyukain, akár többszitányi mélységbe zuhanva. A hasonlat felidézheti az 1950-es évek 3T-jét (tiltott, tűrt, támogatott). Ugyanezt el lehet képzelni egy körcikkely-hasonlatban is: mindenkinek megvan a saját köre, de ezek a körök olykor fedésbe kerülnek egymással, mert az életpontok néha-néha találkoznak, ahogy az emberek más-más szálon eljutnak pl. egy irodalmi estre. Vámos Miklós bevallása szerint a feladat ezeknek a találkozási pontoknak a kibontása, leírása, felfedezése. Ehhez a világ állandó pásztázására van szükség, amelyhez talán előny az író számos külföldi lapban való publikálása. A tapasztalat azt diktálja, hogy az emberek kortárs életéről egy triptichonban lehet gondolkodni: munkahelyváltás – családtag halála – válás. Az emberek kutatják az érzésektől való megszabadulás útjait. A helyet, ahol azt mondhatják: „díszsírhelyet kapsz a szívemben”, majd leoltják az összetartozás villanyát. Ebben segített egykor a naplóírás (nem a komoly, súlyos mondatokkal operáló Márai-féle, de nem is a magányos idősé, aki a macskáihoz írt leveleit is kiadatná, hanem a Vergilius-féle, aki elégetné), amelyet elsősorban töltőtollal és Moleskine füzettel képzel el, természetesen a minőség jegyében.
Valahol mégis napló született, hiszen 8 „hízótáboros” gyermek tulajdonképpeni naplóregénye a történet. A klasszikus vérszerződéssel, örök barátságok szövődésével, 12 ponttal. Felmerül egy Ottlik-parafrázis kérdése is. A barátságok korszakokat ívelnek át 15 fejezeten keresztül, ezek különféle szövegtípusokat és narrációkat indukálnak: én, te, ő, mi, ti, ők – szerzői körkezelést. Hol belépünk, hol kilépünk az írói mindentudás gyűrűjéből, miközben időben lineárisan haladunk előre (levelek, III/III-as jelentések, e-mailek). Az olvasó behívása és távoltartása mindig a közösség alakulásától függ (lásd kollektív norma). A cél az életkörök alakulásának bemutatása: mindenki hol benne van, hol pedig ki…váló (és akár kiváló!) azokból a körökből, amelyek akár szitán is lehetnének a lyukak, de mindenképp összefüggő, globális rendszerek (kb. mint egy szöveg szálai). Ezeknek a köröknek, személyes (élet)tereknek meghatározott a mérete: kis lélekszámú népek esetében kisebb. A magyarok, annak ellenére, hogy harmadrészük nem itthon él, kevesebbet tudnak a térről, mint az amerikaiak vagy az oroszok, ahol nagy tereket lehet bejárni egy életben (konkrétabban ld. Kerouac: Úton). Az időről szintén nehéz nagy távlatokban értekezni, ha a nemzet nem túl régi. A művészet két alapfogalma a tér és idő. A zene alkalmas az időkifejezésre, a szobrászat megragadja a teret. A próza szerencsés, mert a tér-idő kontinuum megragadására egyszerre képes. Vámos prózája időjáték (akár Hašek vagy Kundera művei). Nem nagy tereket jár be, azok sem feltétlen valósak. Ha konkrét tájnév, településnév jelenik meg, akkor az igencsak behatárolja az olvasó mentális terét is. A cél éppen az, hogy nem tipikus és kevésbé szerethető közeget ábrázoljon, hanem olyat, amelyben mindenki fikciója létezni engedi a teremtett világot. A „bárkivel megtörténhet” hatást kell keltenie. Egy olyan megye pont alkalmas erre, mint Békés, ahol mégsem olyan békés minden. Noha szép a neve, de országunk állapotát hűbben mutatja Heves. Nem a tényleges helyek fontosak: Békéscsabán, Gyulán, Orosházán, Szarvason, Gyomán járva ismerős lehet néhány helyszín, de ezek sem teszik tönkre a fikciót, amelyek a Kiss Ottó-féle, vagy Faulkner-féle vonalat képviselik. Citkó sincs, és Jefferson City sincs, vagy túl sok van, és ezzel pontosan megfelel a szándéknak, hogy ne a helyre, hanem a történésekre figyeljen az olvasó. Ha ez sikerül, akkor válik egy könyv „konyhakésszé” (a szerző utalószava, amelyre épül a Beatles Paperback Writer című dala, amelyet Vámos lefordított). Ehhez hozzájárul a napi lelkiállapot, amely meghatározza, hogy mikor milyen könyvet olvashatunk, fogyaszthatunk. Tudatosan olvassunk, akkor nem érhet csalódás, moderáljuk a szöveg örömét!
A találkozó végén Vámos Miklós egyértelműsíti, hogy az olvasásnak karmikus hatása van. A csillagok világa című könyve borítóján található kínai írásjegyre utalva feltesz mindenkinek egy kérdést: „Meddig fogok élni?” Felüti a regényt, és a sorokban keresi a választ. Egy oldal után mi is megtudjuk, mi a tui és a ji-king: egyfajta „közös öröm”. Jelenleg az olvasásban, a művelődésben, a találkozásban. Vámos Miklós remélhetőleg sokáig fog élni, hogy megossza rejtett utalásait, hogy munkát adjon az irodalomtörténészeknek, hogy tanítson, gyönyörködtessen és hozzon valami újat. Konyhakészen!
Az est fotóiból:
Gyülekező közönség. Szerencsések - akik még a székeken ülhettek.
Elek Tibor köszönti az egybegyűlteket
Vámos Miklós
Beszélgetők és hallgatóik
