Kiss László
„Kortárs Shakespeare" - és fordítója
Bár ott az idézőjel a címben, nehogy plágiumgyanú legyen a vége: az idézett szószerkezet eredetileg hasonlat, és Kulka János szájából hangzott el, Varró Dánielnek a Nemzeti Színház számára készített Lear-fordítása kapcsán. Ezt is megtudtuk a költő gyulai estjén, a várszínház kamaratermében.
A Gedeon József vezette (nem csak nyári) teátrum nyolcadik Shakespeare-fesztiváljával áll elő. Nyolc éve van terítéken a legendás szerző és munkássága, és ami a várszínházi csapat munkáját, ötleteit illeti, ez a nyolc év a folyamatos gazdagodás, az állandó megújulás kevés híján tíz esztendeje is. Lehetne részletezni, miért és hogyan, minthogy azonban jócskán van erre fórum, a helyszíni beszámoló írójának cipésze marad az irodalom kaptafájánál: Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője Shakespeare-hez fűződő viszonyáról korábban Esterházy Péterrel, Szőcs Gézával és Bereményi Gézával, legutóbb pedig - e sorok gépbe verésekor éppen huszonnégy órája - Varró Dániellel beszélgetett. Nagyon nem rendszeresen kell olvasni a Bárkát ahhoz, hogy ne tűnjön fel: az eddig négy főre rúgó szerzői lista bárhonnan nézve megfelel a lap úgynevezett értékszemléletének.
Varró Dánielt a Bárka hasábjain, egyáltalán bármilyen irodalmi felületen bemutatni fölösleges. Nem először jár Békés megyében, és főleg nem először Gyulán. Megfordult már Lírafesztiválon, s a várszínházban kétévente megrendezett Irodalmi Humor Fesztiválok rendszeres vendége is. Volt, hogy boci-verseivel szórakoztatta a mennyiségileg is nagyérdeműt, hogy aztán a Túl a Maszat-hegyen című verses regényét hozza el általános iskolásoknak, s az is előfordult, hogy a Százéves Cukrászdában, beszélgetőtársával egy küszöbön állva olvasott föl, hol a terem belső része felé, hol a másik irányba célozva a sorokat. Ezúttal Shakespeare a téma, az angol drámaíró Varró Dánielre gyakorolt hatása, s természetesen a nevéhez köthető műfordítások, drámaszövegek: a Lear király, a vígszínházi Makrancos Kata, vagy az Alföldi Róbert rendezte Rómeó és Júlia az Új Színházból.
Varró Dániel igen fiatalon találkozott Shakespeare-rel, s nemcsak a neves Bereményi-Cseh Tamás-dal hívta fel rá a figyelmet, de a nővér színjátszó köre is segítségére volt a felfedezésben. Erre gyúrt rá a Bárka Színház emlékezetes Szentivánéji álom előadása Csányi János rendezésében, amely bő tíz éve Gyulán is látható volt, valamint a Verses levél Mihályffy Zsuzsannának című episztolájában „dráma szemcsinek" hívott kurzus az egyetemen, mely lényegesen közelebb hozta hozzá azt a fordítások során még jobban, még alaposabban megismert Shakespeare-t, akit Varró Dániel leginkább a nyelv felől közelít meg. Az est folyamán többször is hangsúlyozza, hogy a Shakespeare-stílus, „a nagy titok" leginkább szembetűnő jellemzője, egyben humorforrása a költői emelkedettség és a hétköznapiság egyidejű jelenléte, így: a mindenkit megszólítás képessége. Ami, ezt már nem mondja, ám halványan utal rá, az ő verseiben is tükröződik.
Varró Dániel - leginkább a Rómeó és Júlia, pontosabban Kosztolányi és Nádasdy Ádám fordításairól szólva - nemcsak műhelytitkaiba avatja be a nézőket, szórakoztató színházi élményekről is beszámol. Úgy tűnik, kevés író van, aki nem meghökkenve veszi tudomásul, hogyan szedik szét, gondolják és írják át szövegét a színházi munka során. A Makrancos Kata fordítója is végigjárta a „szamárlétrát", az első felháborodástól eljutott annak belátásáig, hogy a színház csapatmunka, amelyben nélkülözhetetlen az összhangzás, s hogy ennek a közös munkának a darab megszövegezője is csupán egyik része, alkotóeleme, ezért sem fordít drámát publikációs céllal vagy „asztalfióknak" - csupán felkérésre, a színre kerülő darab elvárásaihoz igazodva lát munkához. Ugyanakkor mivel a megírt vagy lefordított darab igen sok kézen megy keresztül, mire színpadképes állapotba kerül, talán nem nélkülöz minden alapot a fölvetés, szemére vetheti-e a kritika az írónak a szöveg kevésbé sikerült vagy ilyennek gondolt passzusait, ha az nem „saját" mű. Varró Dániel véleménye az, hogy ráfér a korszerűsítés a Shakespeare-fordításokra (Nádasdy Ádám Hamletjét emeli ki); van-e súlya ma, példának okáért, a „Teringettét!" szitokszónak? Szitokszó-e egyáltalán.
Bár nem egyszer említi, hogy Kosztolányi Dezső fordításai és ferdítései néha túlságosan is könnyűek, sőt a vibráló szépségért a shakespeare-i „mélység" közvetítésétől is hajlandók eltekinteni, a felolvasott, pompás humorú Makrancos Kata-részletből is kiderül, ha Varró Dániel fordít, költőként teszi - a fordító személyességét nélkülöző fordítás hiteltelen. Szép zárás: a felolvasott „létösszegző" vers egy pontján bevillan a nevezetes medvés kép a Babits mélységet hiányoló kritikájára válaszképp írott Kosztolányi-dalból, az Esti Kornél énekéből.
Jó ritmusú, élvezetes beszélgetés volt ez a július 10-i, a legjobb pillanatban, a legjobb helyen kerültek elő azok a műfajok, melyek nem szorosan kapcsolódnak „drámáihoz", ám amelyek nélkül aligha volna igényes fordítói munka: a nonsense-versek (készül a kötet, Havasi Attilával és Vaskó Péterrel), a maiul rímelő gyerekversek, s meglepetésre egy Shakespeare-boci is, természetesen szonettformában. Varró Dániel lendületesen, érezhető kedvvel, finoman adagolt humorral és öniróniával beszélt - érett, határozott alkotó képe rajzolódott ki az esten. Például olyané, aki ha kell, keményen visszautasítja az átköltés vádját, tekintve, hogy hűen fordít, amiről hamarosan újból meggyőződhet a Vígszínház közönsége is, ugyanis készül a nagy kedvenc, a Shakespeare-mesék meséje, a Szentivánéji álom.
