Hegedűs Imre János
Nemesvita
Félix-fürdőn, a Partiumban tartotta az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) ez évi konferenciáját - nem véletlenül. Történelmi hely, innen, a hőforrások tövéből indult egykoron, fájó szívvel, Janus Pannonius királyi urához, Mátyáshoz, ennek emlékét őrzi a Búcsú Váradtól elégiája, de a város közelsége idézi legendás királyunk, Szent László szellemét és a holnaposok, Ady, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Előd Tamás mozgalmát is, amellyel Nyugat-Európa irányába nyitottak kaput a XX. század elején. Ugyanezen fáradozott, töprengett most az EPMSZ kereken egy hétig, tegyük hozzá, eredményesen.
Szerencsés volt a helyválasztás azért is, mert a témának - Nemzeti önkép és szomszédság - tökéletesen megfelelt. A Partium történelmünk igen fontos színtere, nemzettudatunknak igen fontos tényezője, ráadásul a jelenleg többségbe került románsággal való együttélés vizsgálatára ad lehetőséget.
És jöttek az előadók, lelkipásztorok, írók, költők, történészek, mérnökök, antropológusok, színészek, technikusok, filmrendezők, szavalóművészek, orvosok, táncosok, nyelvészek, jöttek a tagok Erdélyországból, Amerikából, Angliából, Franciaországból, Hollandiából, Skandináviából, a Kárpát-medence és a Balkán országaiból, és a beszélgetések, viták erejét, sava-borsát éppen az adta, biztosította, hogy mi, magyarok ilyen sokfélék lettünk.
Ábrahám Barna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára mondja, hogy szinte minden fogalmat újra kell gondolni, fogalmazni, annyira megváltoztunk, s annyira megváltozott a világ.
Hermán M. János hitszónok Hollandiában volt egy ideig lelkész, de visszatért Nagyváradra, s járja Európa országait, főleg a nemzetiségbe nyomorított magyarsággal folytat dialógust, azt állítja, fontos szembenézni magunkkal, mert nemcsak halványul a magyarságtudatunk, hanem már negatív identitás is létezik.
Beszélgetni kell, sokat kell beszélgetni, mondja Demény Péter fiatal kolozsvári író, egyetemi tanár, erre való ez a „világkongresszus", mert ezáltal hátha változunk valamit. Nincs nagyobb veszély, mint régi, bemerevült, megcsontosodott eszményeken rágódni, miközben átalakult körülöttünk minden. Azért jöttünk, hogy legalább moccanásnyi tudatjavulással távozzunk innen. A hagyomány most általunk keletkezik.
Két jeles irodalomtörténész, Láng Gusztáv és Kántor Lajos többek között a románság tudatában élő magyarság-képet bontják ki. Nagyon fontos tudni azt, mit gondolnak rólunk elsősorban azok a nemzetek, amelyekkel a történelem folyamán, mindenekelőtt Trianonban végzetes konfliktusba keveredtünk. Hogyan lehetne ezt a tudatot, a románokét, szerbekét, szlovákokét, ukránokét a kultúra, a humántudományok, az irodalom, a művészetek eszközeivel befolyásolni? Bartók több hasznot hozott e téren, mint tucatnyi politikus. Az első világháború után Erdélyben írók, költők, Kós Károly, Kuncz Aladár, Kemény János dolgozták ki a transzszilvanizmus eszmerendszerét. Hasonlókra van szükség ma is Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, hogy ne kerüljön végveszélybe ősi szülőföldjén a magyarság.
Az előadások után kerekasztal-beszélgetés volt, körbejártuk a nemzet, az ország, az állam, a társadalom fogalmait, mindenik módosult az elmúlt egy évszázadban, és változott egymáshoz való viszonyuk, más-más idiómákban beszél az ausztráliai, az amerikai, a csángó magyar, éppen ezért kell fáradozni a nyelvi, érzelmi, eszmei egységen. Ráadásul a nemzet ma nagyon nagy mértékben szociális kérdés is, a mindennapos gondok tehertételei formálnak, gyúrnak, alakítanak minket, ami torzulásokat idézhet elő.
Évtizedekig kizárólagosan csak a nyugati magyar értelmiség szervezete volt az EPMSZ, most hála Istennek ez megváltozott, hétpróbás emigránsok (Szöllősy Pál, Kovalszki Péter, Varga Pál) jöttek megosztani a tapasztalatokat - elsősorban azokkal, akik nemzetiségi sorsban cseperedtek fel, és most, a szabadságillúziók szétfoszlása után vívják harcukat, azért, hogy legalább morzsák jussanak nekik is a többségi jog kenyeréből.
Évfordulós ünnepet is ültünk, száz éve, 1912-ben született Szabó Zoltán, és Balla Bálint Berlinből, András Sándor Nemesvitáról érkezett (nemrég települt vissza a tengeren túlról!), hogy volt bajtársuk „szellemi honvédelmének" zászlaját kezükbe vegyék, magasba emeljék. Két kötetben gyűjtötték össze a „Szerelmes földrajz" szerzőjének Nyugaton írott esszéit, publicisztikáját (Nyugati vártán I-II). Igen tanulságos az, miként kívánt hozzájárulni ez a kivételes képességű intellektus és européer ahhoz, hogy mi magyarok valódi kultúrnép legyünk. Éppen András Sándor beszéde közben repült fel a szó, a településnév, Nemesvita, s kapott más, elvontabb jelentést: nemes vitára van szükség itt, Félix-fürdőn, olyan dialógusra, amelyik megtalálja a múlt, a jelen és a jövő új, modern összefüggéseit, amelyik nyitottá tesz más nyelvűek, más kultúrájú népek irányába, de gátakat is emel a beolvadás, a végleges szétszóródás, a lelki-szellemi kiüresedés ellen. A nemzeti érzés nemcsak tudatkategória, a nemzeti érzés a szív dolga is. Amennyire ellenszenvesek a bálványimádó hazafiak, éppen olyan veszélyesek a mondializmusban, globalizációban, ultra-liberalizmusban feloldódó, minden közösségi eszmény tagadó „lélek-brókerek". „A nemzet benned van, nem te vagy a nemzetben" - idézték Szabó Zoltán híres mondatát, és ez azért fontos, mert ma a virtuális Magyarország a moldvai csángóföldtől Észak-Amerikáig, Dél-Amerikáig, Ausztráliáig terjed, és ott, a diaszpórában magyarnak lenni etika kérdése. Emiatt nemcsak Magyarország szomszéd népeivel kell kiegyeznünk, hanem önmagunkkal is, új egyezségekre, új kiegyezésre, új centrizmusra van szükség.
És ezt nem lehet csak konferenciákon, kerekasztal-beszélgetéseken megvalósítani. Áldozócsütörtökön (keresztények számára ünnepnap, irodalomkedvelők számára nagy Dsida-vers) mentünk ki a Nagyváradtól észak-keletre eső Hegyköz egyik falujába, Siterbe, ahol a váradi evangélikusokkal közös, ökumenikus istentiszteleten vettünk részt, utána hosszasan beszélgettünk a polgármesterrel, a falu népével a kultúrközpontban. Valóban jelen volt képviselői által a szétszórt teljes magyar nemzet.
S mintha csak figyelmeztetésnek szánták volna a meghívott kolozsvári zenészek, Majó Zoltán vezetésével Félix-fürdőn egy eltűnt zsidó néptöredék, a haszidok muzsikáját játszották. Egy részük a mai román-magyar határ mentén, a Nyírségben, Szatmárban, Máramarosban élt, örömöt, jámborságot hirdettek a vezetői (a haszidizmus héberül 'jámbort' jelent), s igen gazdag folklórt teremtettek, ami hatással volt a magyar népdalkincsre is, ők hagyták ránk az érzelmektől túlcsorduló „Szól a kakas már" dalt.
Nem árt odafigyelni, jó tudni, hogy népek, nemzetek, néptöredékek sokasága tűnt el már a történelem süllyesztőjében, nem lenne jó a haszidok sorsára jutni!
A nagyváradi Szigligeti Színház egyik előadását is megnéztük (Howard Barker: Jelenetek egy kivégzésből), főszerepben az itt vendégszereplő Ráckevei Anna, s a helyi színészek nagyszerű irodalmi színpadukkal látogattak meg minket Félix-fürdőn. Boka László, a Széchényi Könyvtár aligazgatója válogatta az anyagot, kavargott a művészsors, a diktatúra, a huszadik század eleji irodalmi pezsgés, Ady, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás, a holnaposok újító hevülete...
Talán sok is volt ez így együtt, de az EPMSZ erről híres, akadémiai napoknak nevezi az egy hetes évi összejövetelt, amelyen valóban a legégetőbb gondjainkat vitatják meg, és ehhez ilyen serkentő médium kell.
Megtelt a fejünk, ugyanakkor kitisztult, s egy pillanatra elfelejtettük, hogy van terrorizmus, megszorítás, regresszió, pénzhígulás, válságadó, GDP, börzespekuláció, pénzgazdálkodás, széndioxid kvóta eladás, emberkereskedelem, etnikai tisztogatás, erőszakos asszimiláció, kollektív bűnösség, tranzakciós illeték, zsebszerződés...
Nemes vita volt.
