Bíró-Balogh Tamás és Győrei Zsolt

Kiss László

Nirgendsbrunni mesék

Emlékezetes, különösen jó hangulatú irodalmi esten vett részt, aki a Mogyoróssy János Városi Könyvtár kínálatát választotta június 11-én, hétfőn. A könyvhét alkalmából a Velemi Névtelen (Velemi Névtelen?), s vele írásainak közzétevője, Győrei Zsolt látogatott Gyulára, akit Bárka-díjas szerzőnk, Bíró-Balogh Tamás kérdezett. A könyvtár tágas, galériás olvasótermében szellemes és mulattató dialógus bontakozott ki, amely sokszor váltott irányt, sokfelé ágazott, s látszólag koncepció nélkül alakította önmagát, valójában azonban nagyon tudatosan megszerkesztett, s biztos kézzel irányított beszélgetés volt, melynek apropóját a Velemi Névtelen versei és levelesládája címen a könyvhétre megjelent Győrei-kötet adta, de voltaképpen a szerző egész pályájáról képet kapott a szép számú, diákos nézősereg.

Már a felütés jelezte, hogy pompás szórakozás elé nézünk, Bíró-Balogh Tamás ugyanis reneszánsz karakternek mutatta be partnerét, ami egy évekig Reneszánsz Karneválokat szervező, gótikus várral megajándékozott városban akár természetesnek is tűnhet: drámaíró, dramaturg, színész (lévén: „fellép"), költő, textológus, mindamellett tanár, a Színház- és Filmművészeti Egyetem docense - a nekilendülő beszélgetőtárs összefoglaló értelmezésében „Isten harmad-", Győrei Zsoltéban: „harmatszülöttje".

Dézsi János (a könyvtár igazgatója), Bíró-Balogh Tamás és Győrei Zsolt

Győrei Zsolt pályája az egyetemi időszakban, Szegeden indult, helyesebben ott szökkent szárba. Bevallása szerint „magával mélyen elégedett költőként" érkezett a Tisza-parti városba, ahol hamar méltó partnerekre lelt, akik a Hétvilág című lapot csinálták, majd a Pompeji és a Tiszatáj hasábjain is feltűnt írásaival. Ha már partnerek: Győrei Zsolt neve sokáig elválaszthatatlannak látszott Schlachtovszky Csabáétól, drámákat, irodalmi kabarékat írtak és állítottak össze. A közös munka természetesen nem szünetel, ezekben a hónapokban Emmuska című négykezes regényükön dolgoznak. Szerzőtársáról beszélve nem csupán megismerkedésük, iskolás koruktól datálható barátságuk anekdotikus pillanatait elevenítette fel, a hagyományhoz fűződő viszonyukról, a tradícióban benne-létről is beszélt, arról, hogyan kalapálható készre egy szöveg úgy, hogy egyrészt megadja az értő olvasónak a ráismerés örömét, másrészt annak is „szóljon", jelentsen valamit, aki nincs tisztában a mű irodalmi előzményeivel, előszövegeivel.

Mielőtt a kabarék világát idéző, fekete humortól sem mentes játékos verseiből ízelítőt adott, Heltai Jenő is szóba került, akinek értője és kutatója, s akiről monográfiát is írt (Heltai Jenő drámai életműve). Irodalomtudósnak készülő egyetemisták gyakori dilemmájára ismerhettünk rá, amikor Győrei Zsolt arról beszélt, hogy olyan szerzőt keresett, s talált meg magának Heltai személyében, akit nem dédelgetett átlátszóra a mainstream irodalomértés, s akinek művei olvastán őszintén sóhajthat fel az ifjú tudor: „nem haragszom, ha helyettem ír jót".

A Névtelen legendájának felvezetése a XIV. századi Jakub al-Muhadzser megidézésével kezdődött, akinek versét Velem egyre híresebb szülöttje - nem mellesleg évekkel az Egy katonaének előtt - Balassi-strófában ültette át magyarra. Percről percre íródik át a (magyar) irodalomtörténet, de ez a fejezete, a Velemi Névtelen verstani leleménye és Balassi legitim plágiuma még nem került bele a pillanatnyilag aktuális NAT-ba. Jobban mondva, ez a fejezet sem. A Velemi Névtelen versei izgalmas elgondolásra épülnek: Győrei Zsolt próbálta úgy működtetni a nyelvet, hogy közvetítse, elképzelése szerint miként érthette a XVI. századi ember a verset, amit olvasott - hogy „az élmény transzponálható" legyen. Ilyen értelemben a Velemi Névtelen nevéhez fűződő könyv, a Codex Meci: fordítás, méghozzá magyarról magyarra translatio.

Ugyan a Bíró-Balogh Tamás és Győrei Zsolt közötti párbeszéd hangneme alapvetően ironikus volt, s egyszer-egyszer bővérű irodalmi komédiázásba is átcsapott, a Velemi Névtelen szövegeinek gondozója „komolyabb" tanári énjéből is felvillantott valamit. Megtudtuk például, hogy a kora újkori magyar literatúra azért preferálta az ütemhangsúlyos verset, mert ez alkalmasabb a gondolat közlésére, a nevelésre, s így szorult háttérbe a Sylvester Jánosnál egyébként kitűnően működő időmérték. Azaz szorult volna, ha nincs a Velemi Névtelen. De van. Azaz: volt. S ki tudja, talán egyszer neve is lesz.

Észrevétlenül siklottunk át egyik témából a másikba, egyik korból, egyik nyelvből a megint csak másikba. És közben rendre jöttek a felolvasások - Győrei Zsolt láthatóan szívesen osztja meg hallgatóságával a szövegeit, kissé tempósan, de jól foghatón olvas, a gyakran csűrcsavaros, soráthajlással gazdagon megszórt versek érthetővé, követhetővé szelídültek a keze alatt. Zárásképp pedig az Emmuskából is elhangzott egy sziporkázó részlet.

Még valami. Helyszíni tudósításunk Győrei Zsolt gyulai estjéről nem csupán annak tudható be, hogy a szerző az elmúlt hónapokban két ízben is jelentkezett „velemikkel" a lapban, amelyekkel azóta a barkaonline.hu olvasói is megismerkedhettek. Nem is csupán annak, hogy június 11-ei partnere írásban is intézett hozzá néhány kérdést, melyeket a rájuk adott válaszokkal ugyancsak elolvashatnak nálunk - de közelebbről szemügyre véve a XVI. századi, már-már anakronisztikusan szépreményű poéta kötetét: erős könyvvel, igazi, „ízig-vérig vers" versekkel gazdagodtunk mi, magyar irodalom.

(Még valami. Láttam már diákot közelről, azt is tapasztaltam, hogy a figyelem az órák harmincötödik percében kezd lankadni. A Mogyoróssy könyvtár olvasótermében ezen az estén azt éreztem, a két tanórányi idő se sok. Hogy még mehetett volna.)

A Velemi Névtelen versei a 2012/3-as Bárkából

Bíró-Balogh Tamás beszélgetése Győrei Zsolttal

Főoldal