Pethő Anita
Szerelemről, Közép-Európában, pátosz nélkül
Bő negyed órás késéssel kezdődik az esemény, s ha már díjátadóról van szó, a citromdíjat mindenképp a hangosítás kell, hogy kapja, hozzátéve, hogy az Alexandra Könyváruház Lotz terme ráadásul nem is kedvez a mikrofon nélküli beszédnek, a rendezvényt később is meg-megakasztja majd a technikai feltételekkel történő bajlódás.
Ám Csaplár Vilmos a Szépírók Társaságának ügyvezető elnöke végül belekezd a beszédébe. Immáron tizenkettedik alkalommal adják át ezt a díjat, ami egy komoly szakmai elismerés, egy páratlan díj, ami arra a szellemi potenciálra épít, amivel a tagjai által a Szépírók Társasága rendelkezik. Háromfős kuratórium dönt, három kategóriában adják át az elismeréseket: líra, próza és esszé kategóriájában.
Csaplár Vilmos és Villányi László
Csaplár Vilmos elsőként Villányi Lászlót szólítja maga mellé a pódiumra, akinek az Ámulat (Orpheusz, 2011) című kötetéről Tábor Ádám mond laudációt. A méltató Villányi kötetének és egész életművének egységességére hívja fel a figyelmet, szerinte a költő nem is egyes verseket, hanem köteteket ír. Az Ámulat is egy tudatosan megszerkesztett könyv, amelyben a szerelmi téma, a férfikorban megtalált boldog szerelem a fő szál. Tábor kiemel számára fontos sorokat a kötetből, megemlíti emellett Hamvas Béla nevét is, mint intellektuális kapcsolatot, majd még egyszer elmondja, az Ámulat esetében egységes, magas színvonalú kötetről van szó, egy jellegzetes egyéni világról, és az életmű szerves folytatásáról.
A díjazottal Csaplár Vilmos beszélget egy kicsit, arról kérdezi, mit szól a politikai költészet reneszánszához, utalva rá, hogy van olyan nézet, miszerint a politikának nincs helye a költészetben. Villányi úgy reagál erre, hogy a szerelemről is szokták ugyanezt mondani. Máskülönben szerinte éppen az a szép a költészetben, hogy mindennek helye van benne. A rövid beszélgetés végén, amelyben Győr is fontos szerepet kap és egy kicsit a történelem is, Villányi még felolvas díjazott kötetéből.
Selyem Zsuzsa Bodor Ádámot laudálja
Ezután a próza kategória következik, díjazottja Bodor Ádám és a Verhovina madarai (Magvető, 2011) című regénye. Selyem Zsuzsa úgy zárja majd méltatását, hogy Bodor prózája nélkül sivárabb lenne magyar nyelven írni és gondolkodni. Előtte azonban még feleleveníti a regény történeteit, beszél arról, hogy amennyire sehol sincs világ az, ami megelevenedik Bodor írásaiban, olyannyira Közép-Európa, vagyis otthonunk is egyben. Selyem ezenkívül beszél azokról az eltérésekről, újdonságokról, melyek a korábbiaktól eltérően a Verhovina madarait jellemzik, többek között, hogy Bodor a hatalom és annak természete ábrázolásához már nem tartja szükségesnek a rangok megnevezését.
A forgatókönyv szerint a laudációt ismét egy rövid beszélgetés követi. A regényírás és egy regény megjelentetésének ideje a téma, úgy tűnik, mondja Bodor, ő valóban egy olyan író, aki beállt a tízévenkénti megjelenésre, de egy regényt egyébként két év alatt ír meg. És a többi nyolc év, kérdez rá Csaplár. Azalatt nincs olyan érzése Bodornak, hogy lehet, hogy nem is ír többet? Küzd-e ez ellen az érzés ellen? Bodor azt mondja, természetes, hogy van egy ilyen kétely benne, kell is lennie, ahogy az is természetes, hogy küzd ellene.
Tarján Tamás beszél Margócsy Istvánról
A nap harmadik és egyben utolsó díjazottja Margócsy István, akinek Petőfi-kísérletek. Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről (Kalligram, 2011) című kötetét Tarján Tamás méltatja. „Petőfivel nem lehet betelni", idézi Illyés Gyulát beszédében, majd azt mondja, ezt Margócsy is így gondolja, bár gyököt von belőle, elhagyja a pátoszt. A kulcsszó a díjazott kötet kapcsán egyértelműen a kísérletek kifejezés, ami Tarján szerint Margócsy esetében alkati készség, szakmai világnézet és munkaerkölcs is egyben, munkásságát tekintve törvényszerű és találó ez a szó. Emellett Margócsy értő olvasója a kortárs irodalomnak is, olyan, aki vallja, hogy a posztmodernben is megvan a minden megragadásának archaikus vágya.
Csaplár Margócsyval is beszélget egy kicsit, a téma elsősorban Petőfi alakjának a jelen emberéhez közelebb hozásának kísérlete. Szóba kerül egy anekdota, mely szerint Pálffy Albert egyszer végigtolt a Váci utcán egy talicskát, amiben Petőfi ült. Performansz, paródia, hangoznak el az e tekintetben fontos szavak. Margócsy utal arra is, hogy egy költő hogyan csinálja meg, építi fel magát, az már Petőfi esetében is érdekes kérdés, ahogy persze azóta is egyfolytában az. Ugyanakkor érdekes vizsgálódási alap, ahogyan a mai napig a 100-150 évvel ezelőtt kialakult sémák határozzák meg a közgondolkodást Petőfivel kapcsolatban, egyetemi hallgatók is könnyedén tudnak 150 éves közhelyeket felmondani. Csaplár a beszélgetés végén kapacitálja még egy kicsit Margócsyt, hogy esetleg olvasson fel egy részletet a kötetből, a díjazott szerint ez nem jó ötlet, mert jóleső szenvedést okozna csak a hallgatóságnak, majd egy anekdotával zárja a mondanivalóját, a professzorról, aki saját előre megírt előadása felolvasása közben is elaludt.
A díjátadó hivatalos része ezzel véget is ér, Csaplár Vilmos pedig jó szórakozást kívánt mindenkinek az est további részéhez.
