Helyszíni tudósítások
Nagy Hajnal Csilla
Itt a tavasz, dagad a zalkotóvágy
Kezdjük a konklúzióval: aki ír, az eleve nem normális. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezeket az embereket íróknak. Szóval írók, bezárva a szabadba, tehát korlátok és gátlások nélkül, egy hosszú hétvégére. Kezdhetünk Ír(T)aNi.
Ügyeletes mentoraink, Csapody Kinga, Szabó Tibor Benjámin és Babiczky Tibor térfelet foglaltak csoportjaikkal. Kingához kerültek az újoncok, SzTB-nél kötött ki a két fiú és Ági, Babiczky (továbbiakban Főnök, minthogy: igen, Főnök) pedig a maradék négyesünket kapta.
Számháborúzó csipetcsapat vesz minket körül, kizárásos alapon megállapítjuk, hogy nem, ők valószínűleg mégsem a korán érkezett Bartis rajongótábor. Lekörmölünk néhány számot homlokukról a feketelistánkra, aztán mégsem keltjük életre Timi prózáját, ezzel (és egy sörétes puskával) rövidre és effektívre zárva a játékot. Hanem végül is hagyjuk. Hogy a gyerkőcök lőjék ki egymást. „Majd este meg ők hallgatnak minket", dörgöli a kezét vészjóslóan Dorka.
Babiczky Tibor
Elkezdődnek a szemináriumok. Főnök megismertet minket néhány szöveggel, többek között Győrffy Ákos, Ottlik Géza, Kavafisz kerülnek terítékre, valamint egy zen mesés könyv, mindezzel a tömörség mesterségét tanulhatjuk, de mondjuk az ősi bölcsektől sokat megtudunk a bivalyokról is. Igen.
Kingáéktól áthallunk néhány durvább részletet Bartis Attila Nyugalom című könyvéből, SzTB-ék túl messze ülnek tőlünk, nem tudunk akaratlanul is kémkedni. Viszont bőven el lettünk látva feladattal, szabad perceiben mindenki serényen dolgozik. Mi például serényen kimászunk a rétre, és serény napozások közepette írunk meg néhány egyperces novellát. Alkotói napjaink a tömör gyönyör szellemében telnek.
Péntek este megjön Bartis Attila, nem meglepően talpig feketében, pipával a szájában. Beülünk a tökbe (értem ezalatt a tök alakú közösségi házat), körberakjuk a székeket, mint valami csoportterápián, Dorka még utoljára körbepislog csizmáskandúr-szemekkel, emlékeztetve minket ígéretünkre (persze, Dorka, kérdezünk mi is), aztán indul a mandula.
Az előzőleg betervezett „szinpad a tied" ugyan nem hangzik el, viszont megtudhatjuk, mi történt a Séta kéziratának első változatával (rituálisan: a Dunán le), az író merőben sötét ruhatárával (a nyolcvanas-kilencvenes években alakította ki, menő volt, megszokta), az egyetlen visszaküldött szövegével (amelyet hamarosan mégis olvashatunk egy hévízi folyóiratban), valamint egy szalamandrával (ja, nem - azt mégsem.). Sorra hangzanak el jobbnál jobb kérdések, a legpraktikusabbnak Mucha Attiláé bizonyul („tölthetek bort?"), végül meghallgathatunk egy részletet a Nyugalomból. Bartis Attila előadásában. Brr.
Bartis Attila
Kiköltözünk a tábortűz köré, paraszt-padot alapítunk (onnan valahogy jobban megy a beszólogatás), népdalokat találunk a tarsolyunkban, Főnök még néhány világháborús katonadallal is meglep minket. Aztán előkerül a gitárom, ahogy szokott, kézről-kézre, Quimby, Kispál, Red Hot Chili Peppers (bár utóbbinál általában csak ott értük utol magunkat hangosan és látványosan, hogy „kelifornikésönn"), majd megpihen a hangszer egy padnak támasztva, és arra leszünk figyelmesek, hogy Bartis Attila kezei között kel ismét életre. Halkan játszadozik a húrokkal, de feszülten figyeljük, magával ragad a blues, a váltások (dallam-, ritmus-, majd hangszerváltások is, hisz a gitár szemtanúk szerint az este folyamán dobbá is vedlett). Megjegyzem, a nyári Grecsó Krisztián és Balázs Imre József koncertekkel együtt, a gitárom lassan valóságos irodalmi relikvia. Lehet licitálni. Úgysem adom senkinek.
Másnap ismét munka, de hogy ne lankadjon alkotókedvünk, mindenki megkapja jussát, sörét-borát, amit rendelt, mi, kiváltságosak, ajándék jégkrémet is. Aztán zöldteát, és megcsócsáljuk egymás frissen született szövegeit. Utólag még be is mutatkozunk, kik voltunk eddig is (bár a legérdekesebb az ilyen helyeken tapasztalataim szerint úgyis az, hogy először, behatóbban, szövegeinken keresztül ismerjük meg egymást).
Postafordultával érkezik Király Levente és felesége. Leventével SzTB beszélget, miután a nyáron már hallhattuk Cserna-Szabó Andrástól és Karafiáth Orsolyától, most megtudhatjuk, milyen volt a Sárkányfű Király Levente (a legendás folyóirat egykori szerkesztője) szerint. Szó esik arról a vonatútról, amelyik alatt feszülten várta, hogy utazótársa az ő verséhez érjen az ÉS utolsó oldalán, aztán végignézte, ahogy letörli vele az ablakról a párát. Van ilyen is. Valamint láthatjuk, hallhatjuk, mi történik egy költő-író hangjával, ha megtalálja a belső békét. Talán nem is értjük teljesen, talán nem is kell, hallhatunk részletet az Énekek énekéből is. Ezen felbuzdulva, este a tábortűz körül el is húzzuk mindenki énekét, viszont abbéli elhatározásunk, miszerint ma éjjel a réten alszunk, rövid úton önnön elejét veszi, orrunk alá dörgölve a visegrádi levegő hűvösét.
Richter Tamás, Király Levente, SzTB
Megvárjuk a szuperholdat, és bár nem győzzük kivárni a szupernapot, de sajnos sütünk békacombot, aztán előkerül egy rúd szalámi, majdnem sikerül lenyomnunk az Esti Kornél nevű likőrt (amiről kiderül, hogy ha van alkoholtartalma, már nem is olyan élvezettel fogyasztható), és az alvás ötletén szokatlanul felbuzdulva, már a távolban halványuló ég elől menekülve: elvonulunk aludni mind.
Másnap pangás, pihenés, kiheverés, feldolgozás. Kingáékkal azon agyalunk, legközelebb milyen képességeik alapján (khm) hívjanak vendégeket, a Nagyvillám heggyel pedig lezsírozzuk, hogy nyáron többet heverészünk majd a réten, meg úgy mindenhol több lesz belőlünk. Az irodalomnak pedig ezúton üzenjük, hogy akkor most már lassacskán készüljenek fel ránk, vagy ha mégsem, akkor csak úgy lazán, OJD-sen, ejszen vóna egy áthidaló megoldás.
Mert aki ír, az eleve nem normális.
(Fotó: Csapody Kinga, SzTB)
Németh Dorka, Varga Ágnes
2012. május 11.
