Németvárosi Attila
Ujjé a Ladics-házban
Beszámolóm címe talán az „Ujjé” utáni vesszővel állná meg igazán a helyét, a benne nevén nevezett XIX. századi polgári ház és annak udvara ugyanis különleges élményt nyújt az oda látogatónak. Különösen tisztelgés az előtt, akinek a fejében megfogant az ötlet: színielőadásokat kellene rendezni ebben a szecessziós hangulatú miliőben. Mert nem a Ködfátyolkép az első – a csöndes, borozgatásos kultúrára áhítozó hallhatott itt már Simonyi-versekből szőtt másfél órát, láthatott Márai naplójának részleteiből összeállított darabot, és ha augusztus első felében továbbra is Gyulán marad, Hamvas Béla Karneváljába is belehallást nyerhet. Hová tehát egy kabaréműsort, egy művészszínházat, ha nem ide!
Ahogy az már bemutató előtt szokás, nagy hírverés, rádiós interjúk, sajtótájékoztató előzte meg a Benedek Miklós rendezte Ködfátyolkép gyulai színre bocsátását. A Nemzeti Színház kiválósága igyekezett leszögezni, hogy bár kerülték a kényesebb aktualizálást, meglepő hasonlóság figyelhető meg az akkori (mikori? kb. 1910 és környéke), valamint a mai világ között; de szóba került a művészi jellegű (értsd: írók által írott) kabaré föltámasztásának vágya és igénye is, összhangban az újonnan kibontakozó kávéházi kultúrával. Ez (is) magyarázhatja, hogy Kőváry Gyula és Steinhardt Géza írásai mellett többek között Molnár Ferenc, Szép Ernő, Karinthy Frigyes vagy Móricz Zsigmond műveiből szemezgetett a rendező. A főpróbán túl, bemutató körül, vessünk egy röpke pillantást erre a közel kétórás zenés játékra.
A darab a századik évébe jutott magyar kabarénak óhajt emléket állítani, ha egyáltalán helyénvaló a kifejezés, lévén, minek emlékezni arra, aminek nem csupán múltja, de jelene, sőt – Benedek Miklós állítása szerint – jövője is van. Többféle kabaré létezik, ez nem vitás, és éppen az volt a jó ebben a nyirkos, didergős július végi főpróbában, hogy a kabaré sokarcúságából villantottak fel a művészek: kuplé és konferanszié, rímes-csacska játék és szatíra, viccmesélés és bohózat, mindeközben tánc, ének, mértéktartó, pontos koreográfiával, a közönség játékba vonásával, ahogyan azt egykor kitalálták.
A jó ritmusú, sokszor kifejezetten pergő darabot több emlékezetes különszám színesítette. Vida Péter – nálam az est győztese – középkori rémtörténet-paródiája, az ő és Szacsvay László intermezzója a lóvá tett ügyvédről, az ugyancsak ő és Nagy Cili falusi életképe külön tapsot érdemelt. Jóllehet magánszáma Murányi Tündének is volt, alakítása nem a Závodszky-ügy kapcsán marad meg emlékezetemben – a karakter-játékok sokkal jobban illettek hozzá. És ami mindig fontos egy ilyen intim környezetben: végig benne volt, érződött a munka. Többszöri nekifutásra sem sikerült ugyanakkor megfejtenem, ki lehetett, aki zongorán kísérte a játékot; kissé közönyösen, de alázatosan és élvezetesen klimpírozta a játékalávalót.
Találkozás egy nagy művésszel: a második rész vége felé nem egyszer előfordult, hogy lopva a közelben ülő Benedek Miklósra sandítottam, aki együtt élt a játékkal, a szöveget mormolva szuggerálta választottjait, s miután azok eltűntek az oldalsó függöny mögött, bizonyára már azt is nagyon jól tudta, mit és hol érdemes még az utolsó, a bemutató előtti pillanatban változtatni a darabon – ha egyáltalán.
Az időjárás lehet a felelős, de nem telt meg a nézőtér, a jelenlévők viszont láthatóan remekül szórakoztak. Ez valójában annyit tesz, hogy akik a „magas” irodalom performanciája okán tettek látogatást a Ladics-házba, csalódni kényszerültek: a Ködfátyolkép a szó „rendes” értelmében szórakoztatni, kikapcsolni akart. És teheti még két éjszakán át.
Tetszett. Öregszem.
(A fotókat Kiss Zoltán készítette)
