Szpenátyi Katalin
A humor van a legmélyebben
III. Irodalmi Humor Fesztivál
A humor van a legmélyebben. A humor a maya utolsó fátyla. A legszebb fátyol. Az utolsó valóság. A humor alatt már csak a semmi van. /H.B. Karnevál VI./
Mit tesz, mit nem néző-hallgatóval (továbbiakban nézhall, jelentése megegyezik a hallnéz-zel, de semmiképp a „hal néz”-zel) - az előzetes várakozás, ha leend. Ha nézhall ezzel az egyébként guszustalan beállítottsággal állít be az írást irodalmi jelleggel és irodalmi szinten művelő pennaforgatók estjére. Ráadásul felül nevezett nézhall (továbbiakban nézhall) erről saját kezéből véli magát értesültnek. S történt, hogy magán uralkodni képtelen, megtette: várakozott, előzőleg, két éve már. Két éve már hogy fejéből nem tudván, még annál inkább nem is akarván kiverni az előző, II. Irodalmi humorfesztivált, ez legyen mentségére. Akkor barátnőjével volt, aki szintén nem hal néz, hiszen még sokszor felemlegették azt az estét, mondogatván fölösleges értekezések nélkül, hogy jaj de jó volt de jó volt, márpedig ha kettőjük közül az egyik hall, a másik pedig hal lett volna, nem mondhattak volna semmit. Nézhall idén felbuzdulva társaságot toborzott a III-ra számos okkal. Ezek között volt, hogy szeret barátainak, családtagjainak örömöt szerezni, de sokkal erősebb az, hogy ha netalán egyedül sikoltozna és csapkodna a gyönyörtől, ismeretlenek között, az kínossá válhat, míg ha társaságban távozik előadás után, büszke lehet, hogy lám-lám még így is vállalják őt kivételesen empatikus emberek, s persze ő maga viszontvállalja őket kivételes empátiával, viselkedtenek ott ők is bárhogy is.
Kezdődött az egész Dresch Dudás Mihály zenei ráhangolásával. Nagyszerű muzsikája a későbbiekben is lazított, segített tűnődni, jelen lenni.
Aztán az egész Tarján Tamás irodalomtörténész konferanszával kezdődött. Rutinos, szellemes, fesztelen szókötője volt harmadik alkalommal is a humorfesztiválnak, ez már szokásos.
Az egész Esterházy Péterrel kezdődött, aki rendesen leültetett mindenkit: Gilles István nem a virágok nyelvén beszélt… nevetése mintha sírás lenne. Nevetése mintha sírás lenne. Sírása azonban nem viszont mint nevetése, ahogy az humorfesztiválon jól esett volna. Érdekes indításnak remek írás, olvasni valóan gondolkodtató. Halvány derű a nézőtéren, udvarias tapsika a szellemnek, mely nyilvánvalóan nyilvánult.
S következtek az Attilák nem vég nélkül.
Végh Attila többek között Petőfi- („Az asszony, hálisten ma Heinekent vett. / Sonyt nagyot. »Hogy színről-színre láss.« // Még néz a nép, de látja eltökélten, / nem Heine kell; a költő szóbolond”)- és Wass Albert- („Egykor csak Aczél szentesített eszközt, / ma már vashit ontja a célokat.”) átiratot alkotott. Remekeket. Rigmusa is: „A szerelem sötét verem, / beleverem a hardwere-em.” S így tovább. Előadni is tud. Igaz, másoknak az állt jól, hogy nem tudtak.
Fehér Béla egypercesekkel tisztelgett Örkény emlékének. Egy percben a maghasadásból következő láncreakció elméletét őrző papiros lángjánál…S igaz, stílusgyakorlatként született, gennyet és hányást hordozó írásában reklámozza Fehér, mégis olthatatlan vággyal szeretnék hozzájutni a maxi cd-hez, amin Patkány (vagy Fáraó vagy ki?) hangszerelt apja (vagy ki) műlábára…
Hazai Attila Violájának esete volt a gólyafészekkel, amit Hazai megírt. Fenn kíváncsi gólyafiókák firtatták a nem értett világ dolgait papától, mamától, lenn elment az utolsó metró. A párhuzamos cselekmények szalmaszálai Viola fején landoltak. Viola azt mondta jaj, majd hazament és bebújt az ágyába.
Jász Attila bejelentette, hogy egyáltalán nem lesz vicces, amiben az volt a vicc, hogy tényleg nem. De bájos. Szösszeneteiben – mint előmondta – a bennünk élő gyermeket próbálta feléleszteni. Aztán sem bájos és sem vicces, ellenben Hamvasra fordítja a szót, idézve az utolsó fátylat: – A humor az utolsó fátyol. – Levehető? – Igen, de nem ajánlatos. Gyanús volt már eladdig is, hogy az író urakat mondanivalók gyötrik, gondolatok bántják…
Az estet szerkesztő-rendező Elek Tibor sok egyéb mellett tudott valamit, ugyanis az első eresztés végére Grecsó Krisztiánt időzítette. Grecsón eladdig is látni lehetett, hogy jót írt. Míg a többiek látásra jószerint kedvetlenül, olykor nevetve fel, nemláthatásra esetleg elábrándozva, elmélyülve (legalább a fotelekben) hallgatták egymást, ő vidámfiúsan reagált írópajtásai szavaira, illendő-kedvesen várva sorára. Amint nézhall is várta nagyon G. K. sorait, melynek elsőjéből megtudta már nem csak azt, Lajos bácsi vasárnap hajnalban akadt össze az UFOkkal, de azt is, hogy nézhall-vendégei sem lesznek az elkövetkező percekben csalódottak. Lajos bácsi tétova adjonistennel köszöntötte a hozzá legközelebb álló ufót, aki a borsófejtős hokedlin üldögélt és közben arra gondolt, hogy vége. Aztán több ok-okozatiságot – pálinkázás, drogozás – lefuttatva Lajos bácsi arra jutott, hogy soha többé nem néz kereskedelmi tévét…De jó volt, jaj de jó volt Lajos bácsi! Az Isten is megáldja magát, mondja már még egyszer, csak azt az egyet, hogy „Előbb a jószág!”. Ott volt a csúcs. Ott kifeküdtem. Taps, taps, taps, hátha az ufók még visszatérnek.!
A második felvonás Orbán János Dénessel nyitott. Ő tavaly előtt vitathatatlanul a sikerlista élén végzett, vehette hát címének megőrzésére való kihívásnak az estet. Petőfi és Arany eleddig rejtett levelezésével állt a mikrofonhoz, a pesti melegfelvonulás tárgyában. Mint kiderült, az ifjú költő szemléletében gyökeres váltást hozott a postafordulat, minek következtében mindentől megirtózott, ami meleg – az irtózat pedig a kályhától elindulva Pilvaxba, onnan aztán forradalomba torkollott. OJD székely Hófehérkéje halvány Mása volt inkább múltkori Micimackójának, de azért élvezett mindenki.
A két évvel ezelőtti után, újabb levél Háy Jánostól: Én is boldog akarok lenni. Emese levele, ezúttal Katinak. A szociológiai látlelet humoros volt tényleg, csak a hatása volt traumatikus. De ha ezt akarta!? Megvolt rendesen.
Tőzsér Árpád francia gáláns költők magyarításával, magyar múzsák idézésével és szellemes sírversekkel lepte meg társait.
Podmaniczky Szilárd ad abszurdum vitelű történetében Gyuszi bácsi szemöldökcsipeszekkel sietett lánya nászéjszakájára, hogy sürgősségi ellátásban részesítse vejét, akinek kullancs ment a tökébe. Jól vette ki magát – úgyszintén kullancsot, bár a közelhajlás kissé nehézkesen ment. Amálka sorsa majdnem megpecsételődött, de Podmaniczky nem olyan író, hogy ezt csak úgy hagyja.
Zalán Tibor azzal indított, hogy idén még nem jutott el a humorig, életének eddigi, ezévi alakulása katasztrófa-sorozat. Számukra viszont nem: Ha valaki januárban állás nélkül marad, februárban elhagyja a telefonját, márciusban karambolozik, áprilisban ellopják a leptopját ötévi munkájával, májusban újfent munkanélküli lesz, és mindezek után felkérést kap, hogy szerepelne egy irodalmi humorfesztiválon – azt nem lehet megállni röhögés nélkül. Meglehet könnyen ír Xénia-sorozatot, de nem könnyűt: „Mindig lesz, aki nyalja a mézt és nyalja a segget, / aztán már nyalat ő // is, csak a szája szaros”.
Böngészem közben összes jegyzeteim, sikamlás, altest: renyhe izomzat, csüng a golyó, füstös lyuk, alfaszarája, ba sznaka, nyalja a segget, csecse, lőcse… Sok. Kevés. Sok.
Nézem a jegyzéseim:
„Fáradt fing csak a múlt / rozzant trotty a jövő” – lapozok:
De hét törpe csak az lehet, aki törpe.
Hm? Szinte hallom.
