Huszár Tamara
Helyett?
Pókhálósodik Szeged, hála Milián Orsolyának - a Vitamint váltó kritikai beszélgetéssorozat asztalára a héten György Péter Apám helyett című esszéregénye került. A Pókháló mindössze harmadik alkalommal jelentkezett, de a tagok közötti összhang érezhető, amely szerencsére gyakran egymásnak ellentmondó véleményekkel párosul, a sokféle nézőpont pedig kifejezetten izgalmassá teszi a háromhavonta rendezett esteket.
Terjedhet a Pókháló jó híre, a közönség számának növekedéséből legalábbis ez tűnik valószínűnek. Az est újfent jó hangulatban telt, egyszerre volt szakmai és közvetlen, de most, talán a téma miatt, a szokásosnál is személyesebb hangvétel uralkodott. A Kádár-korszakkal foglalkozó könyv szempontjából ez mindenképpen előny, tekintve, hogy a fiatalabb generációnak csak hallomásból felépített képe lehet a központba állított rendszer működéséről.
Bombitz Attila. Mikola Gyöngyi, Szilasi László és Milián Orsolya
Milián Orsolya először Szilasi Lászlóhoz fordult, aki korábban, az Élet és Irodalom Ex libris rovatában „az év legfontosabb magyar nyelven írt könyvé"-nek nevezte György Péter művét. Véleményét azzal indokolta, hogy bár nagyon sok aparegény született, mégis az Apám helyett az, amely nemcsak a hallgatás tényét közli, hanem annak okát is meghatározza. Mikola Gyöngyi az én-mondás fordulatára helyezi a hangsúlyt, a fiktív apatörténetek „objektivista" beszédmódjától a személyes tapasztalat felé való elmozdulásra. Kiemelte, hogy ez az esszékönyv jól prezentálja, hogy nem fiktív szépirodalmi művek is vannak, melyeknek a nem irodalomtudományi szempontból való olvasata is releváns. Ezzel szemben Bombitz Attila amellett érvelt, hogy a kötet egyes mozzanatait nem lehet dokumentumokkal alátámasztani, s épp ezért sok esetben fiktív prózaként is olvasható. Ennek ellenére fontos könyvként értékelte a szóban forgó alkotást, amely szerinte azért nem egységes; érzelmileg túlfűtött, szinte giccsbe hajló, túlírt részeket is talált.
A következőkben a kötet vélt javaslatát vitatták meg, a feldolgozás, az emlékezetközösség kialakításának szükségességét, amelyre stabil nemzeti identitást lehetne építeni. A beszélgetőtársak által megosztott személyes családtörténetek jól szemléltették a Kádár-korszak ellentmondásosságát, a nézőpontok különbözőségét. Szilasi László véleménye szerint az ajánlat teljesen jó, ugyanakkor az elmesélt történetekből valószínűleg nem állna össze a várt közösségi nemzettudat. Mikola Gyöngyi nem teljesen értett egyet a „mindenki mondjon el mindent" elvvel, meglátása szerint a történetek elmondását nem kellene nemzeti kötelességgé, „kategorikus imperatívusszá" tenni; az Apám helyett és Esterházy Javított kiadása is túlzott morális igényt támaszt az apákkal szemben. Úgy gondolja, hogy a hallgatások oka a rendszer működésében gyökerezett, s ezt a fiatalabb generációnak is meg kellene értenie.
Később Milián Orsolya az említett két mű közti különbségeket és hasonlóságokat vette sorra, ezzel irodalmi síkra terelve a beszélgetést. Az Apám helyett és a Javított kiadás is a Kádár-rendszer tapasztalatához fordul, mindkettőben közös az apa hallgatása, de az apa szövegének felhasználása másképp valósul meg. Míg Esterházy művében a fiú szövege az apa ügynökjelentéseivel fonódik össze, addig György Péter édesapjának bori naplójából keveset talál az olvasó, inkább a személyes körülírás érvényesül. Véleménye szerint az Apám helyett jobb magyarázatot kínál az apa hallgatására, talán éppen azért, mert egy társadalomtudós tollából született könyvről van szó. Mikola Gyöngyi azonban felhívta a figyelmet az érzelmi viszonyok közti eltérésre: míg György Péter kötetében az apa elhagyja a családját, Esterházy Péter esetében egy rajongva szeretett apafiguráról van szó.
Az est egyik legérdekesebb részében Milián Orsolya a kötet Ottlik- és Nádas-olvasatairól kérdezte a résztvevőket. Mielőtt Ottlikra tért volna ki, Szilasi László a kötet irodalmi vonatkozásait taglalta. Teljesen egyetértett a könyv azon állításával, hogy a neoavantgárd alkotók az 1957 május elsején megkötött „szerződést" rúgták fel, és különösen fontosnak tartotta a szocializmus irodalmáról írt alapos részt, de meglátása szerint Ottlikot mint a kollektív amnézia képviselőjét bemutatni teljességgel jogtalan. Véleménye szerint Ottlik műveiben ugyanúgy megtalálható a hiányolt „iszonyat", csak árnyaltabb olvasási stratégia szükséges hozzá. Hasonlóan vélekedett Milián Orsolya is, aki szerint György talán másra jutott volna, ha az Iskola a határon mellett a Hajnali háztetőkkel, a Budával és az Ottlik-kisprózákkal is számol. Bombitz Attila nem tartotta elmélyültnek az irodalmi értelmezéseket, az Ottlik-részt kifejezetten kínosnak találta, és vélekedése szerint a Nádas-olvasat sem argumentált eléggé. Egy korábbi állításához is visszatért: a kötet nem egységes, mert túl nagyot merít, belekap dolgokba, de nem tudja meggyőzően végigvinni azokat, így a különböző szálak egybefűzése nem mindig sikeres.
Az est vége felé Szilasi László szóba hozta, hogy az Apám helyett kezdeményezése jelentős esemény, de úgy gondolja, hogy - sajnos - nincs hasonló kaliberű magyar társadalomtudós, aki meg tudná írni a történetet a kisemmizettek oldaláról, pedig ez elengedhetetlen feltétele a diskurzus kialakulásának. Mikola Gyöngyi szerint az apa szemszögének beemelése helyett az E/1-ben megszólaló beszédnek kellene dominálni, s ez a kötet egy jó kezdőpontja, példája lehet az én-történeteknek. Véleménye szerint a hallgatás megtörése több szempontból is fontos, hiszen csak a traumatikus tapasztalatok integrálása után lehet szó a felejtésről.
Vajon, hogy olvassák ezt a fiatalok? - hangzik el az estet záró kérdés a közönség soraiból. Nehezen. Később válaszolunk csak rá, egymás között, de például, ha felhívják a figyelmünket arra, hogy az otthonról hozott nézőpont is csak egy nézőpont, az segít. Meg egyáltalán, az ilyen beszélgetések sokat segítenek.
