Szabó Tibor
Határozatlansági elv*
(*Az olyan, hogy valaminek (már ha elemi részecske az a valami) vagy a helyét tudjuk meghatározni, vagy a sebességét. A kettőt egyszerre mérni lehetetlen. Nem mert a megfigyelő trehány, de mert természeti törvény zárja el a tudás egy részét. Így van berendezve a világ. A Bohr-Heisenberg-féle határozatlansági tétel irodalomra vonatkoztatásával Esterházy (nem most először) az esztétikai rendszerek komplexitását teszi képszerűvé.)
Nyári felolvasóest (-délután) a Gyulai Várszínház kamaratermében, 120 ember (telt ház), a házigazda Elek Tibor, Shakespeare és Esterházy a rendezvény címe, a vendég pedig nem Shakespeare.
Némi kockázata azért van egy ekkora vállalásnak, erősnek tűnik elsőre a két név így összefűzve, túlzónak egy fürdővárosi ankétra, tudósító tart is tőle, hogy hiába minden, vidéki hakni marad a fellépés, rutinból nyomva éppen valamit, mert a téma nyúl a cilinderből, fülénél fogva, a funkcióját (/érvényességét) látni ennek nehéz, miközben fut a városban a III. Shakespeare-fesztivál, csak formális társítás, foghat gyanút a néző/olvasó, EP beleszuszakolása egy (adott) helyzetbe. De nem. Rögtön az elején kiderül (a mester mondja), hogy éppen azért vállalta el ezt a programot, mert Shakespeare. Mert nem magától értetődő (mert munkát, teljesítményt követel tőle is). Kényszerítő. Ez az alaphelyzet, innen indul a beszélgetés, a nézők pedig (ritka öröm) a két szereplő alkotó együttgondolkodását kapják a pénzükért, nem a készre főzöttet, de azt a folyamatot, ahogyan a rögzített téma tartalmat, tétet talál a diskurzusban (mármint általa).
Az ilyenkor szokásos nyitó méltatás, körbeudvarlás elmarad, Elek Tibor direkt módon bele a középbe, "Színház az egész világ és színész benne minden ember" – idézi a vendég legutóbbi, Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című kötete második darabjából, s aztán a kérdés, hogy lát-e rokonságot Esterházy a saját munkássága és a Shakespeare-életmű között? (vö. Te vagy-e a Lúdas Matyi, és ha nem, mered-e tagadni?) Felhívás méricskélésre, provokatív nyersen, de a mester, persze, nem méri. Shakespeare-től nem lehet tanulni, más pályán játszik, más térben mozog, mondja EP, rövidre zárva így az összevetést, viszont (cserébe) ad egy izgalmas Shakespeare-értelmezést. Hogy számára miért érdekes. Súlypontok:
— A Shakespeare-drámák mögött nincs eredeti kézirat, hiányzik az alkotásból az az aktus, hogy a szerző leült, és papírra vetette a darabot. Ontológiájuk ebben az értelemben problémás, A mű nincs, szövegváltozatok vannak, mások jegyezték le, pontosan vagy pontatlanul, így a mondatok szintjén instabilnak kellene lenniük a szövegeknek, de nem azok. Költőiek.
— Shakespeare karakterekben, hangban nagyon jó, ráérzett, hogy ha a fenségeset és a bohócosat egész közel tolja egymáshoz, abból (a kétértékűségből) új jelentések születnek.
— Egyszerű ügyeket tárgyal Shakespeare, tiszta (ember)típusokkal dolgozik, árnyalat alig, miközben a szerkesztéstől vagy mástól, de tény, az egészen szimpla jellemekből, helyzetekből komplex, nem egyszerűen felfejthető olvasatok lesznek a befogadásban.
Ismerősek lehetnek ezek a problémák, és legyen világos: a Shakespeare-Esterházy rokonságra EP válasza határozott nem — de úgy azért, hogy a kifejtés szempontokat ad ahhoz, hogy hol és hogyan mégis. Finom, elegáns játék, hallgatni is jó, rendben van.
Aztán Elek Tibor elővezeti a saját válaszait, igenlőket a rokonsági kérdésre. Például, hogy ami igazán összefűzi a két szerzői világot, az a máséhoz, a már leírthoz való viszony. Shakespeare átír, kölcsönöz, lop történeteket, figurákat, görcstelenül darál bele minden korábbit a sajátba, ebben a lényegi közösség, a vendégszövegek hálózatában, a posztmodern idézetvilágban, Shakespeare is ugyanezt mozgatta, szinte semmi nem saját, és az egész mégis eredeti és ismételhetetlen.
Azt várom, hogy erre a felismerésre ráharapnak, a vendég, a nézők, robban tőle valami, mozdul legalább, de nem, alig. Reakció Esterházy részéről se sok, a közönség elereszti a füle mellett. Fene se érti.
Megtalálni minden dolognak az ő saját bonyolultsági fokát — ez a második blokk tételmondata. A színházhoz fűződő viszony a téma, drámaszerzői praxis ügyei-bajai. Nem drámaíró, mondja magáról EP, másképpen jár az agya, illetve fordítva, a színpadi művek írásához kellene másképpen járnia, mint ahogy. De foglalkoztatja azért, érdekli a színház befogadóként is (rendszeres jár előadásokra, de csak ritkán elégedett, Kaposvár a (figyeljünk a szóra) nosztalgia), alkotóként is. A színházas etapban hangzik el: a zárt tér miatt, a kötött szabályok miatt érdekes effélét írni, mégpedig a máshol nem érvényes szabályok adják a tétet, gondoljunk csak bele, magyarázza, áll két ember, és rímeket mondanak egymásnak, ez azért nem általános a színdarabon kívüli világban. És hogy drámát írni jó is, mármint praktikus, mert kevesebb idő, kevesebb szöszölés, mint egy regénnyel, és a felelősség, az se mindegy, hogy nem csak az ő vállán vagyon, de megoszlik, konkrétan: rá lehet kenni a rendezésre, a színészekre, ha nem működik valami. Aztán a krédó a végére, hogy a feladat egy darabban (meg, gondolom, mindenféle írásban) létrehozni a maximális komplexitást, az ábrázolt világnak azt a sokdimenziósságát, ami még éppen nem terhesen bonyolult. Látsszék egyszerűnek az, ami befelé pedig nagyon is sokrétű.
Az egyik színdarabról (Legyünk együtt gazdagok) beszélgetnek éppen, lassul a produkció, bizonnyal le is ülne, hamar és teljesen, amikor Elek Tibor belecsap a lecsóba. A(z inkriminált) rövid mű egy iparmágnás (topmenedzser) nagyhangú magyarázkodását és belső elbizonytalanodását adja az olvasó elé. Azt a rendszert magyarázza (védi), attól bizonytalanodik el, aminek ő a csúcsán ül (de nem nyugalomban — tekeri a pénzmalmot). Elek a szerző saját hangját véli kihallani a menedzser szavai mögül, próbál utalni erre a beszélgetésben, de Esterházy mintha oldalazna, vakarózna, aztán a vendéglátó kérdése gyomorba: Nem érzed úgy, hogy te is kapitalista nagyvállalkozó vagy? Na, ez kicseng.
A válasz, persze, egy erőteljes nem, de a lényeg itt is más, több. Rögtönzött előadás következik a mai ember ún. strukturális kiszolgáltatottságáról. Hogy a különböző pozíciókban lévő embereket ugyanúgy kényszeríti a pénz-világrend, hogy nincs lényegi különbség a rabságok között, a gyáriparost és az alkalmazottat ugyanúgy, ugyanolyan erővel tartja kötött pályán a profittermelési parancs, hogy a fekhelyek más anyagból vannak ugyan, ám a lánc mindig ugyanaz. És hogy ez független a benne mozgók emberi minőségétől. A humánum, az emberi érzékenység nem a döntést meghozóból hiányzik, hanem a keretből. Nincs benne olyan. Erről előbb-utóbb gondolni kell majd valamit, Esterházy Marxot emlegeti, hogy lehet, olvasni kéne. Ez, mondjuk, mármint a marxi bölcsesség, nekem nem mámor, elhasználódott, mint név használódott el, hát éppen Esterházy mondta A szavak(…)ban, hogy amit egyszer bemocskoltak (mocskos fráterek szájukra vettek), annak kampec, nem érinthető többé, nem nevezhető az ő igazi nevén, mert nincs is igazi, csak valami van, az a valami, aminek a nevében szájukra vették a mocskosok. Ebben a témában, meg ahogy ketten kibontották a színpadon — több van. Ki is jön belőle egyszer, az sejthető. Csak remélhetem, hogy nem Marx lesz a kijövő.
Kétszer olvas a mester a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokból. Élményszerű olvasás. Nem művészi, élményszerű. Így olvas egy író. Rohadt jó. A szövegrészletek se rosszak, azzal együtt se, hogy a sokszor ismétlődő, egy rendes apa olyan, hogy (…) játék ismerős, szinte szó szerinti duplum, a Javítottból, de belefér egy kis panelezés (pontosan Elek Tibornak mondta Zalán Tibor egy hasonló beszélgetésben, hogy az ember annyit lop magától — hát, amennyit tud, persze).
Zárlat előtt az apró személyes (tudósító élményt megoszt): nem egyszerű Esterházyról írni. Egyszerű, nyilván, minden munka egyszerű, leül az ember, veri a billentyűzetet, aztán menti, elpostázza, jócaka, egy helyszínibe több kalóriát, ideget ölni nem szabad, az idő alkotásra kell, horgászatra, családdal légézni, effélék. Ez mégis más. A májsztró produkciója hódolásra készteti az embert. És ellenkezésre, vitára, visszautasításra egyúttal, mert minden mondatán egy sajátos elfogultság süt át, valami, amitől kiráz a hideg. Hódolás közben ráz ki. De egy helyszíniben, sajna, vagy ez, vagy az, a kettő együtt nem fér el. Természeti törvény tiltja. Így van berendezve a világ.
És a summázat legyen annyi, hogy Shakespeare-ről értékes, tartalmas bőr került le ezúttal, hogy Elek Tibor agytornára késztette a mestert, hogy Esterházy egy könnyű délutánon is görbíti maga körül a teret, hogy Rubens tényleg csodásan festette a nagyseggű nőket. És hogy ez azért mégiscsak valami.
