Nagy Bernadett
Párhuzamos költészetek
Amikor megszólal Finta Laci jól ismert csengője, már elegáns késésben van a program, melyre a Nyitott Műhely türelmes közönsége vár. Reményi József Tamás és Szegő János, az est két házigazdája már befejezte a négy szem közt folytatott egyeztetést, és a két szerzővel, Géczi Jánossal és Marno Jánossal helyet foglalnak előttünk. Az ő legújabb műveiket ünnepeljük ezen az estén: egyrészt a Jutunk-e, s mire, édes úr? c. verses-, másrészt a Kezünk idegen formákba kezd c. esszékötet.
Reményi, mint a Palatinus Kiadó irodalmi vezetője azonnal megnyugtatja, illetve felcsigázza a hallgatóságot, amikor laudáció helyett valódi beszélgetést ajánl és ígér. Emellett megköszöni Szegő segítségét, aki jelenlétével, mint a Magvető Kiadó szerkesztője, jó példát mutatva szerepet vállal a különböző irodalmi műhelyek közötti együttműködésben.
A költők finoman szólva nem szorulnak bemutatásra, úgyhogy a felvezetésben a tetemes életművek közötti párhuzamokra és ellentétekre esik inkább a hangsúly. Tanulságos például, hogy a két Nárcisz milyen különböző módon hozza a figurát. Bár szeretik a saját hangjukat és nem is ijednek meg tőle, mint azok, akik a nyelvkritika felé fordulnak, mégis Marno bevallottan és dekonstruktív módon kínlódik vele, míg kollégája - ugyanazzal a hosszú évtizedek óta működtetett következetességgel - inkább építkezik, jeleket gyűjt, ábrázol és esztétizál. Géczi abból kovácsol erényt, ahogy az apróságokat felnagyítja verseiben, panorámát nyit és közben már-már a nietzschei korszerűtlenséggel játszik - teszi hozzá Szegő.
Reményi József Tamás, Géczi János, Marno János, Szegő János
Az esszékre térve megtudjuk, hogy írójuk ezekben rendkívül eleven és ambivalens portrékat rajzol meg. Úgy revitalizálja és teszi organikussá szövege mindenkori tárgyát, hogy egyszerre nyilatkozik róla elismerően és kritikusan. Gondolkodásmódjának alapvető vonása, hogy kínzó kényszerűséggel fordul újra és újra averziói felé. Szinte mániákusan, önismétlő módon nyit rá Németh László, Ady, vagy Pilinszky költészetére. Vitatkozik velük, de rendre „megtalálja bennük, ami mégis". Reményi nem győzi hangsúlyozni, hogy „tényleg az életük megy rá": Marno viszi magával mindenhová azt a verssort, ami foglalkoztatja, az esszébe pedig viszi a saját verseinek keletkezéstörténetét. Ezzel kapcsolatban a szerző azt is elmondja: „ha esszét írok, az önfenntartó, ha verset, akkor a fajfenntartó ösztön motivál", mivel a versmotívum mágikus, transzcendens adomány, de az esszé nem, az inkább diszkurzív. A verset inkább elszenvedi, míg az esszéíráskor cselekvőnek érzi magát. A versről „nem én döntök, médiummá válok" - mondja -, „az a dolgom, hogy ne avatkozzak bele". Példának Pilinszky Apokrifjét hozza, ami egyébként fontos, visszatérő eleme a könyvnek. Ez a vers az életműben, aminek megírásánál a költő „nem tudta mit csinált, egyszerűen megesett vele" - állítja Marno. Vele szemben József Attila szinte minden műve ott van „az Apokrif küszöbén" - folytatja. Aki figyel, azonnal kapcsol: így születik spontán a Kezünk idegen (...) egy újabb fejezete.
Géczi kapcsán felemlegetik képverselő időszakát, melyet Szombathy Bálint méltat így egy írásában: „A művek szimpatikus tulajdonságát abban látom, hogy bizonyos fokú manuális érzület fűződik hozzájuk; a magas fokú technológia képi termékeibe hátulról belenyúl az emberi kéz, hogy visszakérje magának a pragmatizmustól mentes szépséget és tisztaságot." Reményi szerint ez a hátulról benyúló kéz az aktuális versekben is ott motoz. A költő saját bevallása szerint törekszik átvenni a társművészetek (főleg a képzőművészet) szenzualizmusát és technikáit. Ő úgy „írja egésszé magát", ahogy egy papír összegyűrése megszervezi a felület egységességét - fogalmazza meg egyszerűen súlyos programját. És amíg a korábbi kötetek elsősorban az idővel számoltak, a mostani szerkesztésénél inkább a motívumokra koncentrált. A hét év verstermését összegyűjtő könyv Reményi szerint annak a bizonyítéka, hogy a költő öregszik, ugyanis egyre bölcsebb. Mégis kísérletező, ám keresése egyre inkább befelé irányul. Nem érzi olyan erősnek a kortársakat megszólító műveket, mert inkább magával tud beszélgetni. Kivételként említik a Sziveri Jánoshoz írtakat. Ennek kapcsán tovább mélyül a beszélgetés. Kiderül, hogy a két költő ellentétesen viszonyul Sziveri munkáihoz. Marno „avantgárd militáns"-nak nevezte, míg Géczi inkább törékenynek látja alkatát. Bűntudatosan beszél arról a régi írásról, mely még Sziveri halála előtt jelent meg negatív véleményével.
Géczi sziveris versei után Marno olvassa fel legújabb verseit, melyek a tervek szerint a következő könyvhétre jelennek meg a Palatinusnál.
Aztán kötött és kötetlen formákkal kapcsolatban interjúvolja Szegő a vendégeket. Géczi arról számol be, hogy rájött, nem tud tisztességesen magyarul, ezért elhagyta a szabályos formákat, de mostanra a kellő tudással visszatért hozzájuk. Marno tőle eltérően szórtan játszik vele, nem alkalmazza következetesen, ahogy a rímet sem. És gyanús is számára: mesterkéltnek érzi, amikor a kortársak műveiben találkozik ilyesmivel.
Végül az utolsó felolvasás előtt kiderül, hogy a két költő egyszerre volt pánikbeteg, így ismerkedtek meg. Mire közös történetük gyökereiig jutunk, rég elfelejtem, hogy kötetbemutatón veszek részt, vagyis amolyan formális rendezvényen, hiszen a diskurzus egyszerre lesz mély és nyitott, megdöbbentően őszinte.
