Fodor György
Szvoren Edina pertuban
2011. október 10-én, 18:00-tól ismét fellégezhetett az irodalomkedvelő és -értő közönség, mert elindult a Békés megyei „Bárka Kör" őszi szezonja. Elsőként a Békés Megyei Jókai Színház és a Körös Irodalmi Társaság szervezésében a Békés Megyei Jókai Színház Stúdiójában, a Kortárs magyar írók sorozat estjén Szvoren Edina Bródy Sándor-, Déry Tibor- és Gundel-díjas prózaírót, novellistát köszönthettük, akivel Darvasi Ferenc, Bárka-szerkesztő folytatott filozófiai magasságok határait súroló, olykor zavarba ejtően merész, analitikus beszélgetést.
A merész hangvételt az írónő első kötetének műértő szemrevételezése adta, amelyből a kritikusok elsődlegesen az 'idegenség' szót emelték, értették ki. Idegenség a családtól, a testiségtől, a lakhelytől. Magányba zártan megélt életszakaszok, predesztináció, nativizmus, dehumanizáció, elidegenítő hatások, független személyiségek egy társadalomban, szociopatikus ideálrombolás. Miért? Honnan? Ki(k)nek?
Szvoren Edina nem magyar szakos, hanem zenepedagógus. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és Gimnáziumban tanít zeneelméletet és szolfézst, ahol ő maga is érettségizett. Emellett 2005 óta publikál rendszeresen különféle folyóiratokban (ÉS, Jelenkor, Holmi, Mozgó Világ, Látó, Műút) és portálokon (Kulter.hu). Az irodalom és zene bátran megfér egymás mellett (emlékezzünk Csáth Gézára), bevallása szerint gyerekkorában sem volt ez másképp. Hasonló intenzitással nyúlt a könyvek felé, mint a klarinéthoz. A zenei tehetség azonban kézzelfoghatóbb, az irodalmi géniusz nem mutatkozik meg olyan dinamikusan, olyan korán. Az irodalmi talentum nem szakmásítható gyermekkorban. Egy olvasási mániából pedig nem feltétlenül vezet az út az irodalom tudatos műveléséig. A folyamat több ponton sérülhet, elakadhat. Tizenévesen mindenki ír valamit, ha más nem töredékeket. Ha valaki előveszi, csiszolja, javítja ezeket a torzókat, akkor már rálépett az ösvényre. Így tett Edina is.
A húszas éveiben újra elővette írásait, amelyek számára csak egymástól független mondatok voltak. Még nem volt bennük koherencia, szép fogalmazások voltak, amelyek tartalmatlannak hatottak. Szakember kell! Mondjon rá a szakember valamilyen egzakt véleményt! Elsőként a Pyrus communis esett át az irodalmi tűzkeresztségen. A „nagyok" már a pálya elején az idegenség Káin-bélyegét igyekeztek rásütni a szövegekre, de számunkra az est folyamán az írónő erről az oldalról is újabb megvilágítást nyert. Legjobb elsőkötetes szerzőként nem állítja, hogy a világ valóban olyan, mint amilyennek lefesti, írásaiban teremtett szövegvilág működik, nem pedig egy valóságot hűen tükrözni kívánó mimézis. Természetesen meghagyva azt az illúziót, hogy a fikció bármikor átcsaphat realitásba. A mai olvasónak (is) szüksége van arra, hogy egy szöveget valós érzékelési csatornáin keresztül fogadjon be. Mivel a Pertu novelláiban ez a csatorna szűkül, ezért az érzékelés sokkal intenzívebbé válik. A befogadás, gondolkodás maximuma, a leírás minimuma. Evidens, hogy eszünkbe jut Örkény, aki ugyanolyan nagymestere volt a groteszknek, ahogy Edina alkot ma a 21. században: kérlelhetetlen őszinteséggel.
A hallgatóság homlokán már ennél a periódusnál is sűrűn látom a kérdőjel ráncait. Illúzió, realizmus, ráció, groteszk, felszínesség vagy mélység, meghökkentési igény vagy természetesség? Ezekkel a kérdésekkel felvértezve szívjuk magunkba az És én c. novella felolvasott sorait. Mély szégyenérzet, undor, részvét, analitikusság, amely elsősorban az orosz realizmusból táplálkozik (Dosztojevszkijból, noha Réz Pál azt írta, hogy „a legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel. Szvoren azonban túllép a nagy oroszok részvétvallásán: az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon szép."). Mi is átérezhetjük ezt, hiszen a részvét nem a szövegben, hanem bennünk ébred. A szerző „részvétlen részvéttel" él, amolyan flaubert-i impassibilité jellemzi, nem irónia, nem cinizmus, nem realizmus, hanem messzemenően kemény naturalizmus, amely mellbevágóan őszinte mondatokban nyilvánul meg. Sérült emberek, deviáns személyiségek, rezignált köznapiság, az életösztön anorexiája. A kortársak közül talán Bodor Ádámnál és a 2005-ben elhunyt Tar Sándornál köszönnek vissza ezek az életképek. Gelléri Andor Endre, Faulkner és Dosztojevszkij mellett az utóbbi 4-5 évben ők hatottak a legaktívabban Szvoren írásművészetére.
Szövegeivel legújabban az Élet és Irodalom hasábjain találkozhatunk, ahol tárcákat jegyez. Ez okból Darvasi egy kis műfajtörténeti pauzára invitálja a hallgatóságot. Nehéz rendet teremteni az epikus műfajok között. Mit írunk, és mit olvasunk? Novella, elbeszélés, tárca? Hullámzó a kánon. Az arányoktól függ. Edina egyre rövidebbeket ír, a 5-8000 karakter befolyásolhatja az írás tartalmát is. Ha túl hosszú egy szöveg, akkor óhatatlanul, de nem szükségszerűen tartalmatlanná válik. A rövidebb textusok indukálják a sűrítést, amelyből egyenes úton el lehet jutni a líráig. Fel is merül a kérdés: líra, vagy kispróza, vagy esetleg regény? Nyilván érdemes követni a piaci igényeket, de egy graphus epicus natus, akit olvasóként sem vonz a versforma, nem fog áttérni. A tárcaírás további epikus tapasztalatokat ad, netán újabb kötetre való szöveg gyűlik össze, amelynek kiadatása az írónő nem titkolt szándéka. Amennyiben így történik, halmozottan olvashatunk a magyar valóságról, a teljes letargiáról, apatikus szenvedésekről, gyilkos természetességről, az emberi lélek nemtelenségéről. Mindezt körkörös, olykor párhuzamos, asszociációs bázisunkat komolyan próbára tevő, visszatérő elemek ötvösmunkájával tarkított novellaszerkezetekben. Amelyre legjobb példa a második felolvasáskor elhangzó Maruzsálem c. ÉS-tárca.
A nemtelenség általános jellemzője a Szvoren-novellisztikának. A szerző számára megkérdőjelezhető, hogy van-e női irodalom egyáltalán, hiszen ő úgy eltévedt az emberi lélek megismerhetőségében való búvárkodás közben, hogy nem jelentheti ki, hogy az ember csupán egy szálból ál. Az ember összetett, a jelleme és a viselkedése is. A nagyon partikuláris, egy tulajdonságra sarkított irodalmi műveket nem képes befogadni, az efféléktől nem rezonál be az érzékelője. Valójában nincs női író, vagy férfi tollforgató, hanem emberíró van. Szvoren ebben a kategóriában nyer menedéket.
Szövegei tudatosan hömpölyögnek, olykor extravagáns beszédmodorral (pl. a Pertu c. novellában felszólító módban ír). A sorok sokszor önmagukkal dialogizálnak, megtörik a sablonosságot, értékes sebészmunka kezdődik, amely során a nyelvi játékok fércei a szövegszövetekhez illesztődnek. Az eredmény lenyűgöző: olyan eseményháló keletkezik, amely meghatározza az emberi viszonyokat. Az emberek szituációkban élnek, egymás közötti viselkedési normáik a beszédhelyzeteknek köszönhetők. Centinként, félmondatonként haladunk előre az alkotásban, a magyar realitás szívében élő prózaíró nem hagy megoldatlan kérdéseket a befejezésben, kitöltetlen részt, vázlatot, kohéziós hézagot. A novellatervek és írásvázlatok mintha nem léteznének. A gyakorlat helyet cserél az elmélettel. Vannak, de még sincsenek. Nem átadhatóak, üresek, foltosak, parttalanok. Edina csak a konkrétumokban hisz, „kész" írásait bocsátja közre.
Hogy mikor olvassuk ezeket az általában egyszavas, olvasócsalogató címeket használó írásokat, arra Elek Tibor is utal a beszélgetés végén. A Bródy-díj összege egy újabb kötet születésének bábája, a Déry-jutalom lehet ösztönző erő, a szlovák néveredet (merthogy erre is rákérdeznek) újabb kutatási téma, sőt! Egy lelkes olvasó szerint a Szvoren-novellák olvashatók szürrealista versként is, amennyiben a mondatokat a gondolatritmust megjeleníthetővé tevő sorokban egymás alá helyezzük. Érdekes gondolat, érdekes személyiség, hasznos és figyelemreméltó prózairodalom. A jelenlévőknek mindenképpen egy kiadós, teltségérzetet keltő pertu Szvoren Edinával. Hát mostantól: Egészségedre!
