Nagy Bernadett
„Come on baby, light my fire"
Jakab és Jeromos - Műfordítók fesztiválja
Szeptember utolsó napjára hirdették meg a Műfordítók fesztiválját, melynek címét a műfordítók mumusa, Leiter Jakab, és (halálának évfordulójára emlékezve) Szent Jeromos ihlette.
A Zsivágó kicsit szűkös, az érdeklődés hatalmas, mire odaérek nem csak bent, hanem a kávéház előtt is tobzódnak az emberek. Az egész estés rendezvényt Kepes András nyitja meg. Szellemes és szívmelengető beszédének csak a végét csípem el - ismét késett ugyanis a vonatom -, ám nem érzem, hogy lemaradtam volna bármi újdonságról: megint azt hallom a műfordítás elvi lehetetlenségéről újabb köntösben, ami minden műfordítói rendezvényen kötelezően elhangzik. Vagyis hogy „szöveget lehet fordítani, kultúrát azonban nem". Az egyik meghívott előadó, Lackfi János is éppen erről beszélt volna, de ő betegség miatt távolmaradt, így végül is Géher Istvánnal társalog Nádori Lídia és Szegő János, a fesztivál két szervezője.
A „magyar műfordítás doyen-je" mesél korai fordítói próbálkozásairól, melyek azóta elvesztek, és első komolyabb, publikált munkájáról, mely még az '50-es évek elején jelent meg a Vigíliában, álnéven. Szegő kíváncsiskodásának engedve elárulja, hogy Deák Lőrinc név alatt jelent meg egy G. M. Hopkins-vers magyar változata. Aztán hozzáfűzi: Deák Lőrinc csak az egyik álneve, Géher István a másik. Vezetéknevét ugyanis családjában eredetileg ékezet nélkül írják.
Kiderül, hogy a tanár úr már 1965-től foglalkozik hivatásszerűen műfordítással. Az Európa Könyvkiadónál kezdte pályafutását, ahol eleinte rövidebb prózai műveken (esszéken, novellákon) dolgozott, aminek szerinte az az oka, hogy akkor még nem tudott verset írni. Ebből bontakozik ki Nádori Lídia kérdése, hogy vajon általánosítható-e az az elv, miszerint meg kell tanulnunk verset írni ahhoz, hogy másét hiteles fordításban előállíthassuk saját anyanyelvünkön? Géher nemmel felel, mert, bár ismer sok példát, tud ellenpéldát is hozni. Megfordítva pláne nem működik az állítás, tehát aki jó költő, az még nem feltétlenül jó műfordító. Nála mindenesetre a kettő együtt jár, és hiába dolgozik az utóbbi években már Faulkner-regények tolmácsolásán is, a vers még mindig közelebb áll a szívéhez, amit egyrészt könnyebbnek, más szempontból viszont mégis nehezebbnek érez a prózánál.
Azzal a felvetéssel viszont, hogy lehet jobb egy fordítás az eredeti szövegnél, nagyon is egyetért, itt kiemeli annak a belső koherenciának és rezonanciának a jelentőségét, amitől úgymond „megszólal a vers", és amitől az valóban egy magyar vers, igazi költészet lesz.
Szó esik a másik jelentős frontról is, Géher tanári pályájáról, ugyanis idestova 40 éve tartja már szerdai műfordító szemináriumát, melynek módszereit Kardos Lászlótól vette át, akihez ő (például Tandorival) járt anno. Kiderül, hogy a mai műfordító-palánták már egészen másképp állnak a szöveghez, mint évtizedekkel ezelőtt, ami nem csoda, hiszen nem csak az olvasási szokások, de maga a könyvkiadás is sokat változott. Régen előfordult, hogy egy könyvből 80 000 példányt nyomtak ki, ehelyett ma jóformán csak százasával rendelnek egy-egy kötetből. A fiatalok maguk is mások: már nem evidencia náluk az a humán műveltségi alap, amit régen még a közoktatásban megkaptak, viszont sokkal tájékozottabbak más téren. Jobban ismerik például az aktuális szlenget, vagy a technikai eszközöket, ami nagy előny. Emellett egyébként nyíltan vallja: „aki fordítással foglalkozik, az nem egészen normális".
Ezt követően Kőrizs Imre társul a sarokasztalnál ülőkhöz. Horatius humoráról tart előadást. Megtudjuk, hogy a humornál csak az iróniát nehezebb fordítani, vagy egyáltalán észrevenni egy szövegben, főleg ha az egy olyan korból való, melyben a római szerző élt. Aztán elhangzanak két leleményes fordító (Réz Ádám és Meller Péter) munkáiból vett idézetek, melyeken ez egyáltalán nem érződik, ellenben rendkívül frissnek és szórakoztatónak hat, hogy egy Horatius-szatírában előfordulhat a „luxusbugyi" kifejezés egy házasságtörést tematizáló jelenetben. Kőrizs szerint egyébként Horác és közénk erőteljesen betolakszik Berzsenyi. Hatása miatt tételezzük olyan borúsnak az antik szerzőt, holott valójában egy szerfelett közvetlen és érdekes személyiség írásaival van dolgunk. Ezt az előadó a Leuconoéhoz c. vers elemzésével támasztja alá. Erre mindenki emlékszik az iskolából: carpe diem, vagyis „szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő / hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: / élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj." Kőrizs Imre szabadfordításában ugyanez: „Come on baby, light my fire".
A szünetben zsongani kezd a Zsivágó és tőlünk az utca is. A torta és a pirog isteni, meg is jegyzem magamnak, hogy ide még vissza kell jönni, csak akkor egy másik jegyzetfüzetet hozok majd, amibe a recepteket írom.
A vacsora után kezdődik a versfordítók lovagi tornája, ahol a résztvevők által, mintegy szemináriumi jelleggel lefordított Robert Burns-versek hazai verziói mérkőznek meg egymással. Ferencz Győző a mű eredetijéről beszél. A Wad ye dae That? c. dal, ahogy címéből is kitűnik, nem is igazán angolul, inkább skótul szólal meg. A különbség szemléltetésére meghallgatjuk Ady Szent Margit legendája című művének ilyen scots nyelvű változatát, aztán újra szárazabb szakmai elemzésbe merülünk, amitől egyre inkább zavarba jövök. Mellettem meg is jegyzik halkan, hogy lassan ki kellene tenni egy PhD karikát a műsorra - nem árulom el, ki volt, sokan helyeseltek.
A versenyzők által összesen kilenc változatban lefordított parasztvers szüzséje könnyen összefoglalható. A párbeszédben egy férfi és egy nő vesz részt. Az asszony ura távol van, és a férfi szeretné addig elfoglalni a férj helyét a nő ágyában, amire egy kérdéssel céloz (lásd a címben). A nő pajkosan és kétértelműen ugyanezzel a kérdéssel válaszol („Szabadna kérnem ezt?"/"na, benne vagy?"/"Mit szólsz ehhez?" stb.), de csak miután elmeséli, hogy a férje „ötször kúrt[a] meg minden éjjel". A leleményes magyar nyelvű szövegek hol arra hajlottak inkább, hogy az asszony belemegy az ajánlatba, hol az ellenkezőjére, de olyan is előfordult, ahol megtartották ezt az évődő játékosságát a kérdésnek. Darvas Kristóf zongorajátéka és az eredményhirdetés előtt még vitatkoztak a versenyzők és a közönség tagjai, mennyiben lehet személyiségfüggő, hogy ki milyen megoldást választ, de aztán a zene visszavonzott mindenkit a szexuálpszichológiától a kávézóba.
A zsűri elnöke, Géher István végül összefoglalta az est konklúzióit, megdicsérte az egyébként tényleg frappáns zenei adaptációt és a mintaszerű szemináriumi munkát, majd a díjazottakat érintő döntés szempontjait fedte fel. Nem csupán a fordítók ötletességére és találékonyságára figyeltek, hanem a mű hangulati egységének visszaadására is, ugyanis ma - az ő szavaival - „az idegen vers újra rászorul arra, hogy mintegy magunkhoz öleljük". Ez alapján Imreh András kapta az első, Lázár Júlia és Horváth Viktor pedig a megosztott második helyezést. Ez úton is gratulálok a versenyzőknek, és remélem jövőre, ugyanekkor, ugyanitt (vagy egy kicsivel nagyobb, ám hasonlóan kellemes miliőben) újra találkozunk.
