Mindannyian a manók köpönyegéből...
Háy János albumának és hangoskönyvének bemutatója
Háy János Háyland című albumát és az Egy szerelmes vers története című hangoskönyvét népes csapat mutatta be az Osztovits Levente teremben: a szerző mellett a Palatinus Kiadó irodalmi vezetője, Reményi József Tamás, a Háy-monográfiát író Horváth Csaba irodalomtörténész, a Bárka Színház művésze, Mucsi Zoltán és Juhász Gábor jazzgitáros. Reményi és Háy láthatóan jól összeszokott páros, számtalanszor léptek már fel együtt, ennek is köszönhetően humoros, önreflexív egy órában volt részünk.
Juhász Gábor, Reményi József Tamás, Horváth Csaba, Háy János és Mucsi Zoltán
Először az Egy szerelmes vers története került szóba, melynek verseit Juhász Gábor zenésítette meg. Első körben nem is jutott senkinek az eszébe, hogy hangoskönyvet készítsenek a versekből, mondta Háy, de amikor Juhász és Rátóti Zoltán színművész az egyik költemény alapján létrehozott duóját meghallgatták, rájöttek, ezzel mégiscsak kezdeni kellene valamit. A végeredmény pedig egy nem átlagos hangoskönyv lett, hiszen egyrészt a zenének sokkal nagyobb a szerepe az ilyenkor megszokottnál, másrészt komoly színészi felkészülés előzte meg a felvételt.
Juhász Gábor
Reményi szavaival élve: a gesamtkunstwerk szellemében született rendezvényt láthattunk. Volt itt vetített kép, zene, felolvasás - minden, mi szem-szájnak ingere. A Háyland képeit láthattuk kivetítőn, miközben Juhász gitározott, Háy pedig felolvasta verseit: többek között a Negyven fölött, a Külföldi vers címűeket. Képek és szövegek egyébként sem választhatóak el Háynál, hangzott el konklúzióként. A kötetborítókról például könnyen lehet következtetni a könyvek tartalmára; aki pedig ismeri a szerző szövegeit, az hamar közel kerülhet a képeihez is.
Kép az albumból
Az albumban manók, indiánok, törökök, de még brókerek is szerepelnek, a vége felé egyre rémültebb színekkel. Horváth Csaba szerint a figurák mindannyian a manók köpönyegéből bújtak ki, s nem pusztán illusztrációk, és ránézésre ugyan nagyon is olyanok, mint a gyerekrajzok, alapvetően azonban stilizáltak, és egy felnőtt minden kiábrándultságát tükrözik. Reményi, miközben nagy szeretettel, nem titkoltan kissé elérzékenyülve beszél Háy művészetéről, „manufakturális műnek" nevezi a Háylandot, hiszen abban mindent - az impresszumtól kezdve a címnegyeden, fülszövegen át az arcképig - a szerző készített el.
Mucsi Zoltán olvas fel a Xanaduból
Háy János az unalmas szegedi történelem szemináriumokon kezdte el ezeket az alakokat rajzolni, első körben a manókat. A szerző a tőle megszokott nagy lelkesedéssel, humorban gazdagon ecsetelgeti a gondolatait saját rajzairól, például a mézeskalács-halálhuszárokról, a manók népköltészetéről, valamint a verseiről - hogy aztán az önértelmezés gesztusát ironikusan zárja le: abból látszik, hogy nem jártam magyar szakra, hogy még a saját szövegeimet is rosszul értelmezem, mondja. Mucsi Zoltán pedig - a képekhez kapcsolódóan - egy remek részletet olvasott fel a Xanaduból (a feledhetetlen Marlon-Marion kettősről), továbbá az Istenek című kötet Az igazi isten című költeményét tolmácsolta a közönség felé. Aki nem volt jelen, bánhatja, Háy és csapata ismét kitett magáért.
Magyar tudományos könyvkiadás nem lesz, hanem volt
Ankét a műfordítók és a könyvkiadók részvételével
A Márai Sándor teremben Honorárium és név - Ankét a műfordítók és a könyvkiadók részvételével címen tartott rendezvényt a Magyar Műfordítók Egyesülete, melynek moderátora a csütörtöki Enquist-pódiumbeszélgetést is vezető Váradi Júlia volt. A műfordítók anyagi, szakmai elismertsége, valamint a kiadók anyagi lehetőségei álltak a sokszereplős diskurzus középpontjában. Kiindulásként Halasi Zoltán, a Magyar Műfordítók Egyesületének elnökségi tagja ismertetett statisztikai adatokat, melyek mind azt támasztották alá: Magyarországon a műfordítók megbecsültsége lefelé tendál. Kevesen élnek meg ebből a tevékenységből (15%). Egy átlagos szakmabeli 70-80 ezer forintot kap kézhez egy hónapban - tehát nagyjából a létminimum összegét. Halasi beszámolójából az derül ki, hogy Európában Magyarországon keresnek a legkevesebbet. A beszélgetés egyik provokatív kérdése az volt: miért spórolnak a kiadók a szövegek átültetőin?
Gyurgyák János, az Osiris Kiadó vezetője szerint amióta leestek az eladási példányszámok, csapdába kerültek a kiadók, veszteséges a könyvek megjelentetése - s erre a problémára egyelőre nincs megoldás. Csatlakozott véleményéhez Csordás Gábor (Jelenkor Kiadó), aki szerint egy kiadó csak támogatással, például az Európai Fordítási Alaphoz benyújtott pályázatokkal képes finanszírozni a könyveit. Mások mellett Barna Imre (Európa Kiadó) is tiltakozott az ellen, hogy a kiadók spórolnának a fordítókon - csak annyira adnak nekik kevés pénzt, mondta, mint bárki másnak, aki a könyvszakmában dolgozik, hiszen egyszerűen nem tudnak többet fizetni. Mészáros Sándor (Kalligram Kiadó) szerint a szépírók még kevesebbet kapnak (jó, ha 30 szépíró megél szimplán a szövegeiből Magyarországon), mint a fordítók, és azért lehet sikeresebb, populárisabb, jobban jövedelmező műveket is átültetni, nem csak elitirodalmat. Mesterházi Mónika, a Magyar Műfordítók Egyesületének másik jelen lévő elnökségi tagja erre azzal replikázott, hogy fordítói ösztöndíj alig van az írók számára létesítettekhez képest.
Csordás Gábor, Halasi Zoltán, Barna Imre, Gyurgyák János, Váradi Júlia,
Mészáros Sándor, Sárközi Bence, Mesterházi Mónika és Fázsy Anikó
Barna és Gyurgyák vetették fel, hogy lassan alapművek sem jelennek már meg magyarul, s ezt a meglehetősen negatív víziót aztán Miklós Tamás (Atlantisz Kiadó) teljesítette ki, aki szerint „magyar tudományos könyvkiadás nem lesz, hanem volt"; lassan minden fontos művet idegen nyelven kell olvasnunk. Amilyen nyelven pedig nincsenek meg az alapművek, azon tanítani sem lehet, mondta, elismervén, hogy a tudományos könyvkiadást sokkal jobban sújtja ez a helyzet, mint a szépirodalmit. Azt Miklós is elismerte, hogy az államtól nem lehet elvárni, hogy mindent finanszírozzon. Sárközi Bence (Magvető Kiadó) arról beszélt, hogy piacgazdaság van, nem lehet az állam lépéseire várni. Eladható az igényes szépirodalom is (Ulickaja, Houllebecq, McCarthy), és a Magvető az átlagnál többet fizet a fordítóknak. Fázsy Anikó arról panaszkodott, hogy lassan elfogynak az igényes olvasók, apadnak az eladási példányok, s maga a Nagyvilág is a csőd szélén áll. Nem csak a szépirodalmi és a tudományos, hanem a kis és a nagy kiadók problémája is más, mondta. Nem mindenki teheti meg, mint a Magvető, hogy krimit és elitkönyvet is kiadjon.
A látványos vitákat hozó, olykor kissé káoszba fulladó, de mindenképpen nagyon érdekes beszélgetés végén arról beszélgettek a résztvevők, hogy a könyvben hol kellene feltüntetni a fordító személyét. Miklós Tamás és Barna Imre szerint annyira más és más szintűek a szakma képviselői, hogy már csak ezért sem kellene megkülönböztetés nélkül mindannyiukat a címoldalon feltüntetni. Legyen rá különös ok, ha egy fordító a borítón szerepel. Más módon is meg lehet becsülni egy műfordítót, például ha az általa magyarított könyvben íratnak róla egy elő- vagy utószót, mondta Miklós. Halasi szerint a belső címlapon, a szerző neve után kellene szerepelnie az átültető személyének. A hagyomány határozza meg, hol található meg a neve, mondta Sárközi; nem kevésbé megbecsült a fordító, ha mondjuk a második oldalon említik meg, amennyiben az adott könyves kultúrában ez a szokás. A hol egymásnak ellentmondó, hol egybehangzó véleményeket még sokáig citálhatnám, de talán ennyiből is lehet érzékelni, milyen kemény, oda-odamondogatós, őszinte beszélgetést hallhattunk.
Nagy nemzeti történelem fa formájában,
melyen az egyes történetek a levelek
„Családregény - történelmi regény" - Az európai kollektív emlékezet és az irodalom címmel rendeztek beszélgetést péntek délben a Lövőház utcai Európa Pontban. A moderátor Forgách András író volt, akit nem lehet eléggé dicsérni, hogy milyen gördülékenyen, szellemesen vezényelte le a sokfelé ágazó disputát. Az első kérdése az volt a jelenlévő írókhoz, hogy családregényeikben miért éppen a nagyszülők generációját veszik górcső alá. Erre a felvetésre az eredetileg pszichológus végzettségű lengyel prózaíró, Olga Tokarczuk adta a legadekvátabb választ: szerinte Közép-Kelet-Európában, ahol a távolabbi múlthoz és így a családi múlthoz való hozzáférés nem biztosított, a személyes emlékek a nagyszülők generációjánál kezdődnek.
Rögtön a beszélgetés elején szóba került, hogy az ember a családjáról nem tud történelmi kontextus nélkül beszélni - először a francia Jean Rouaud hozta fel ezt, akinek A becsület mezején című műve a L'Harmattannál jött ki Lőrinszky Ildikó fordításában. A szlovák Pavol Rankov viszont a Könyvfesztiválra a Kalligramnál, Mészáros Tünde fordításában megjelent Szeptember elsején című regényében nem mást, mint egy nagy nemzeti történelmet akart megírni fa formájában, melyen az egyes történetek a levelek. Szerinte a nagy történelem remek háttér a kis személyes sorsok kibontásához, a közép-európai valóság pedig hihetetlen sztorikat szül - olykor jobbakat is, mint amire egy író lenne képes.
Forgách András, Olga Tokarczuk, Jean Rouaud és tolmácsa
Hogy ki milyen módszerrel nyúl vissza a múlthoz, az egyénenként különböző. Pavol Rankov elmondta, hogy ő például megkérte az apját, írjon visszaemlékezést - ezt használta fel aztán a szöveg létrehozása során. Míg ő támaszkodhatott írásbeli forrásra, Olga Tokarczuk csak szóbeli közlésekre az Őskor és más idők létrehozásakor, amely most a L'Harmattan gondozásában, Körner Gábor fordításában látott napvilágot. Az Átkelés az üvegen és az Árnyas főutca szerzője, Márton László esete talán még érdekesebb, hiszen műveire könnyen rá sütik az önéletrajziság bélyegét, pedig, mint mondta, ő autobiográf könyveket nem ír sem magáról, sem a családjáról. Tehát ál-családtagokat szerepeltet - olyan embereket, akik emberként nem is feltétlenül túl érdekesek, de megoldandó epikai problémaként annál inkább. Amikor két idős hölgy ismerőse elbeszélései alapján írt meg egy könyvet, a szóban forgó személyek részéről ugyanolyan elutasítás fogadta a végeredményt, mint ahogy Rankov esetében, akinek az apja szintén elégedetlen volt vele, fia mit hozott össze az ő feljegyzései alapján. Az érintettek mindkét esetben szentimentálisabb művet vártak - ehelyett Mártoné alapvetően ironikus, Rankové pedig abszurd.
Mint ahogy az a beszélgetés során kiderült, a tények visszaadásában, a realista jellegű írásmódban dekleráltan nem hisz se Márton, se Tokarczuk, akinek a magyar alkotó írt utószót az Őskor és más időkhöz. (Kettejük szövegei közt Márton szerint Ivo Andric Híd a Drinán című műve a kapocs egyébként.) Tokarczuk szerint létezik kollektív tudatosság, még ha például a lengyel közös történelmi narratíva alapvetően negatívumokra is van felfűzve. Ekkor még arra a mindenki által könnyen megfigyelhető tapasztalatra hívta fel a figyelmet, hogy míg mondjuk az amerikai filmek vége szinte mindig pozitív, a közép-kelet-európaiaké jobb esetben nyitott, rosszabb helyzetben tragikus. Egyébként Tokarczuk, aki a családtörténetbe mitológiát olt, népszerű már Angliában is.
Márton László és Pavol Rankov
A három közép-kelet-európai szerző mellett a francia Rouaud amolyan kakukktojásnak számított. Forgách kérdésére, hogy más-e egy francia és egy kelet-európai ember történelmi nézőpontja, azt válaszolta, hogy már csak azért is különböző, mert 1980-ig gyakorlatilag nem is fordították le nyugaton a szocialista blokk könyveit, így nem is létezett számukra a másik perspektíva. A végére jutott még egy kis csatározás, mikor Rouaud arról beszélt: ő azt tanulta az egyetemen, hogy a regény műfaja halott. A másik három szerző ellentmondott neki. Rankov szerint ilyet csak egy efemer elméleti divat állíthat, Tokarczuk szerint az üres, történetek, mondandó nélküli formai játék az, ami halott valójában. Talán Tokarczuk mókás története volt az, amit leginkább eltettünk útravalóul magunknak. A lengyel írónő mikor arról mesélt, milyen is az az európai identitás, egy koreai sztoriját említette meg, ahol úgy megörült egy német pár láttán, hogy megölelte őket - mert Koreából nézve a németek a lengyelek rokonainak tűntek...
Sárkánytudományi szakkönyv avagy irodalmi videojáték
Mircea Cartarescu A sárkányok enciklopédiája című könyvének
bemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Az idei fesztivál rendhagyó módon nem a díszvendég írónak „kijáró" pódiumbeszélgetéssel, még csak nem is az ünnepélyes megnyitóval, hanem egy könyvbemutatóval kezdődött - melyet nem a rendezvénynek szinte teljes egészében otthont adó Millenárison, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartottak meg. Mircea Cartarescu A sárkányok enciklopédiája című kötetének premierje, akár a Könyvfesztivál nyitánya, nem a szokványos módon zajlott le. És hogy nem, azért a Misztrál együttes két tagja, Tóbisz Tinelli Tamás és Török Máté a „felelős", akik nem csak József Attila, Dsida Jenő, Falu Tamás és Janus Pannonius egy-egy megzenésített versét adták elő, hanem - a szerző legnagyobb meglepetésére - Cartarescu egy költeményét is.
A muzsikát követő beszélgetésen maga az író, a Budapesti Román Kulturális Intézet vezetője, Brindusa Armanca, a könyvet fordító házaspár, Szőcs Géza és Gergely Zsuzsa, továbbá Hajdú Áron, A sárkányokat piacra dobó BookArt igazgatója vettek részt. A nagy - vegyesen román és magyar - közönség előtt lezajlott matinén Albert Dénes moderátortól előbb Brindusa Armanca kapott szót, aki nem fukarkodott a dicséretekkel, és nyomban a legnagyobb román írónak nevezte Cartarescut, aki szerinte hatalmas életművével, prózájával, esszéivel, verseivel akár a Nobel-díjat is megérdemelné. (Ezt az állítást egyébként a szerző egészséges öniróniával jókora túlzásnak nevezte.)
Mircea Cartarescu, a bemutatott könyv és Szőcs Géza (fotó: Bach Máté)
Majd a román irodalom magyarországi remek helyzetére is kitért, amit Kányádi Sándor véleményével támasztott alá. „Mindannyiunk Sanyi bácsija", ahogy fogalmazott az igazgató asszony, azt mondta neki egyszer: magyarra román nyelvből ültetnek át a legtöbb művet. Megvannak a klasszikusok is, van, aki több fordításban is, s a kortárs szerzők sem panaszkodhatnak. Ott van például a Dilingó című kortárs román novellaantológia, amelyből sok alkotót megismerhetünk a szomszéd országból. (A címadó kispróza egyébként éppen Cartarescu szerzeménye.) Azt is kiemelte, hogy kölcsönös az elfogadottság: hiszen Romániában is jelen van a kortárs magyar irodalom. A sárkányok enciklopédiáját olyan gyerekkönyvként mutatta be, ami 9 évestől 90 éves korig bárkinek örömet okozhat. Amolyan sárkányokról szóló szakkönyvnek, amely egyszerre íródott tudományos igénnyel és a fantázia irányadása szerint.
Szőcs Géza Armanca állítását megtoldotta azzal, hogy szerinte semmilyen nyelvre nem fordítottak annyi román művet, mint magyarra. Eminescu Glossza című poémáját, melyet Dsida Jenő fordított nyelvünkre, az egyik legszebb magyar versnek nevezte. A román író Misztrál játszotta költeményét egyébként Szőcs fordította le - és várta, hogy rájön-e a szerző, mely verséből született a dal. (Mivel) Cartarescu (nem tud magyarul, nem csoda, hogy) nem ismerte fel. A kulturális államtitkár a kelet-európai mitológiai érzékenység méltó megjelenítőjének nevezte a könyvet, melyben a szimbólumokkal való önkifejezés ötvöződik briliáns írói technikával.
Az alkotó nem győzte hangsúlyozni, hogy A sárkányok társszerzős mű: Tudor Banus segítségével jött létre. Míg ő 3 hónap alatt írta meg úgy 7-8 éve a szöveget, Banus - aki többek közt olyan lapokba készít grafikákat, mint a The New York Times - 2 év alatt készítette el hozzájuk az illusztrációkat. Emellett a fordítókat is társszerzőnek nevezte. Nem véletlenül, hiszen, mint elmondta, korábban szó volt a könyv német, angol, francia fordításáról is, de megijedtek annak nyelvezetétől a három említett nyelvterületen, állítván, hogy lehetetlen átültetni románról a művet. Cartarescu mindemellett nagyon szerényen nyilatkozott. Nem tartja magát írónak, vagy nagy gondolkodónak - akkor inkább már örök tanulónak, tudhattuk meg. Alkotói módszerébe is beavatott minket: felváltva ír nehezebb, nagyobb lélegzetvételű és könnyedebb szövegeket. Mindezt azért teszi, hogy úgymond ne menjen tönkre a lelki-szellemi megterhelésben. A Vakvilág-trilógia nevezhető talán a fő művének. Ennek kötetei közt írt lazább szövegeket. Így született A sárkányok is, a trilógia első része után. Ezúttal nem megrendíteni akarta olvasóit, hanem szórakoztatni, mondta. A BookArtnál megjelent munkát irodalmi videojátékként jellemezte, melyben arra derül fény, milyennek látják az embereket a sárkányok. Tizedik prózakötetéből ez az ötödik, amely megjelent magyarul.
